„Ebből a gyerekből úszóbajnok lesz, meglátjátok!“

A legendás keszthelyi Balaton-átúszó Ejury Lajos, ezekkel a szavakkal kiáltott fel, amikor meglátta a tizenöt éves Ferkó úszását. Ejury – aki az első magyarországi gyógyszerészdoktor is volt – nem szokta minden alap nélkül megdicsérni ifjonc úszópalánták vízi tudományát, sőt inkább arról híresült el, hogy nagyon is „patikamérlegen“ adagolja elismeréseit.

„Ebből a gyerekből sohasem lesz úszóbajnok!“

A kevéssé ismert, feledhető nevű úszószövetségi alkalmazott, ezekkel a szavakkal kiáltott fel, amikor évekkel később megszemlélte a fiatalember úszótudományát. A Magyar Úszószövetség Keszthelyen meghirdetett válogató versenye nem tartozott a sportág legjelentősebb eseményei közé. A hivatalból a kisvárosban tartózkodó altiszt szomorúan állapította meg, hogy a balatoni fiúk új nemzedéke sem fogja megváltani a hazai úszósportot. Leginkább a kamaszodó, tehetséges Ferkó fiún szomorkodott, aki nemhogy száz métert, de húsz métert sem tudott leúszni.

Történetünk főhőse, Csik Ferenc a Keszthelyi Törekvésben kezdett el úszni, különösebb eredmények nélkül, talán csak Ejury Lajosnak tűnt fel a fiatalember átlagosnál nagyobb szorgalma, kitartása és elszántsága. Ferkó orvostanhallgatóként, egy kudarcos keszthelyi verseny után, Budapesten, a BEAC-ban folytatta pályafutását. Vértesy József figyelt fel képességeire és kiváló technikájára, ám a kiváló edzőnek az is feltűnt, hogy új tanítványa kb. hatvanöt–hetvenöt méternél általában kifulladt. Idővel ő lett a legjobb magyar gyorsúszó – kb. hetvenöt méterig (sajnos azonban ilyen táv nem szerepelt a bajnoki küzdelmek műsorában)! Vértesy nem próbálkozott más úszásnemmel; Ferkót gyorsúszónak nevelte, ám engedte, hogy mellúszásban is versenyezzen, sőt a vízilabdacsapatban is gyakran szerepelhetett. Technikája, vízfekvése kiváló volt, csak állóképessége maradt átlagon aluli. Ferkó azonban nem törődött bele, hogy kétharmados (harmatos) gyorsúszó, gyenge mellúszó és átlagos pólós maradjon; speciális tüdőtágító gyakorlatokat végzett, jóval többet edzett társainál, elsők között vezette be a mindennapos téli edzéseket. Egyszer egy fekete gumiszalaggal érkezett az edzésre: a lábát kötözte össze vele, mert csak a kéztempóját akarta fejleszteni így…

A Los Angeles-i olimpiai játékok idején, 1932-ben, a népes Csik család tagjai együtt lesték a távoli sportesemény híreit. Csik Ferenc nevelőapja, Csik László (Ferkó édesapja az I. világháborúban hősi halált halt), talán maga sem gondolta komolyan, mégis kijelentette, hogy a következő, berlini játékokra, jó lenne eljutni. Persze az is lehet, hogy csak arra gondolt, hogy a közeli városba könnyebb eljutni szeretteivel vonaton, mint a távoli kaliforniai metropoliszt felkeresni hajóval – nézőként. Akárhogy is volt, a „kétharmados“ úszó eredményei egyre figyelemreméltóbbak lettek. Ferkó 1933-ban, a torinói főiskolai világbajnokságon, ezüstérmes lett megszokott távján, száz méter gyorson, nemsokára ugyanezt a kedves szakaszt egy percen belül teljesítette. Így hát esélyesként tekinthetett – nem, még nem Berlinre – „csak“ Magdeburgra. Az Európa-bajnokságon, Magdeburgban, első győzelmét aratta, természetesen száz méteren (és a győztes magyar váltóban is úszott), ennél is nagyobb sikert ért el Párizsban, a hagyományos Grand Prix-n, ahol nemcsak európai riválisait győzte le. Az 1935-ös budapesti Európa-bajnokságon pedig három aranyérmet szerzett: a „szokványos“ távon kívül még két bajnok váltóban is szerepelhetett. Négy éve, talán még Csik László sem gondolta komolyan, hogy Ferkó nem nézőként fog részt venni a berlini olimpián…

A berlini olimpiai játékok idején, 1936-ban, a népes japán úszógárda hatalmas bravúrra készült. A legklasszikusabb úszószámban, a száz méter gyorson, az első három helyet a távol-keleti ország legjobbjai kívánták megszerezni: csupán az volt a kérdés, hogy ki kerüljön be a japán válogatottba, mert fájdalom, versenyszámonként, országonként, mindössze három úszót lehetett nevezni. Shigeo Arai és Masanori Yusa többször is 57 másodpercen belüli időt ért el, őket leginkább Masaharu Taguchi közelítette meg (az olimpiai címvédő [!] Yasuji Miyazaki viszont nem tudott a csapatba kerülni) így hát kialakult a japán trió; időközben azonban a német Helmuth Fischer Európa-csúcsot ért el, és különböző „rémisztő“ hírek terjedtek el az amerikai sprinterekről, mindenekelőtt Peter Fickről, Arthur Lindegrenről és Arthur Highlandről is. A világcsúcsot egyébként Fick tartotta 56,4-gyel. – Az Európa-bajnok Csik minden valószínűség szerint döntőbe jut, ahol nagy küzdelmet vív majd a házigazdákkal és a két gyengébb amerikaival az ötödik helyért! – gondolták a pesszimisták.

A berlini olimpiai játékok idején, 1936-ban, a száz méteres gyorsúszásban, minden addigi játékoknál népesebb úszógárda nevezett: negyvenöten próbáltak szerencsét: hét előfutam és két középfutam után alakult ki a döntő hetes mezőnye. A két középfutamból az első három-három helyezett, illetve a két futamból a jobb időt elért negyedik jutott a döntőbe. Csik sem az előfutamot, sem a középfutamot nem nyerte meg: előbb a világcsúcstartó Fick, utóbb a japán Taguchi mögött végzett a 2. helyen; a döntőbe valamennyi japán, két amerikai (csak Highland esett ki), az Európa-csúcstartó német Fischer és Csik került. – Az Európa-bajnok Csik egy amerikait már megelőzött, ha az egyik japánt is elveri, talán érmes is lehet! – reménykedtek az örök bizakodók. A döntőben Csiknek a hetes pálya jutott: a két japán (Arai és Yusa) az egyes és a kettes pályákat kapta, a harmadik (Taguchi) pedig a hatosat, így ő rögtön Csik mellett úszhatott. Azaz úszás közben Ferkó nem is láthatta a nagy esélyes japánokat, viszont a harmadik japán, ügyes taktikával fékezhette Csik iramát, magára vonva a figyelmét…

„Auf die Plätze! A hét úszó a hét kőre lép, s előrehajol, de félszemmel hátrakémlel az indító felé. A nézőtéren halálos csend, csak fent, a mikrofonok előtt pereg megállás nélkül húsz nyelv. Parancsoló rövid kiáltás, csattan a pisztoly, és a világ hét leggyorsabb úszója a csillogó vízbe loccsan. Egyetlen, de végtelennek tűnő pillanat, amíg az ugrás után hét karpár motollája hullámot vet. S a hosszú pillanat végén már látjuk, hogy Csik nyurga teste szinte legmesszebb lendült a pompás elugrással, s a magyar fiú az élen jár.“

„Összefolyó, szörnyű hangvihar kíséri a hét úszó utolsó húsz méterét. A német, az amerikai kiáltás belevegyül a magyar szóba, s mikor az utolsó tíz méter öldöklő végküzdelmére indul a hét versenyző, mintha az egész nézőtér csak Csik nevét kiáltaná. A német Fischer, a két amerikai már nem szólhat bele többé a verseny sorsába, egyedül a magyar fiú harcol a három japánnal. – Feri! … Feri! … Gyere, gyere! Még azt a pár csapást!“

„Nem is a szánk, hanem a szívünk kiáltoz. Kavarog, zeng, zúg a nézőtér, mint ahogy lelkünkben az izgalom láza, szívünkben a győzelemért való gyötrődés kínja vergődik. Csik keze a medence falára csapódik, de ott van már a japáné is.“

(Részletek Pluhár István korabeli tudósításából)

A berlini olimpiai játékok idején, 1936-ban, a száz méteres gyorsúszásban, minden addigi olimpiai úszódöntőnél szorosabb versenyben dőlt el az aranyérem sorsa. Az első métereken Csik vezetett, ám a fordulóhoz már a Csik látóteréből kieső Yusa vette át a vezetést, Taguchi ügyesen „visszafogta“ a magyar fiút, Yusát viszont egyre jobban megközelítette Arai. Hatvanöt méternél úgy tűnt, hogy a verseny eldőlni látszik, a győztes valamelyik japán fiú lesz. Hetvenöt méternél azonban valami történt: a japánok egymással kezdtek el „finiselni“, Taguchi megközelítette honfitársait, egyúttal a mellette úszó Csik is egyre jobb pozícióba került. Hetvenöt méternél Csik óriási hajrát nyitott, és az egymással foglalkozó japánok előtt megszerezte a győzelmet. Milyen különös, hogy a korábbi „kétharmados“ úszó épp a táv utolsó harmadában verte meg távol-keleti ellenfeleit! Csik Ferenc 1936. augusztus 9-én – Hajós Alfréd és Halmay Zoltán után – harmadik magyar úszóként olimpiai bajnok lett. Ugyanezen a napon győzött Berlinben a magasugró Csák Ibolya és a birkózó Lőrincz Márton is. – Csik, Csák, Lőrincz! – köszöntötte már aznap nézőit Salamon Béla, a népszerű kabarészerző, a Teréz körúti Színpadon.

Történetünk főhőse, Csik Ferenc még két évig versenyzett: 1937-ben győzött a párizsi főiskolai világbajnokságon (ezúttal a száz méter gyors mellett kétszáz méter mellen és a két váltóval összesen négy bajnoki címet nyert), 1938-ban pedig ismét ő bizonyult a legjobbnak a párizsi Grand Prix-n, 1939-ben kinevezték a magyar úszókapitánynak (azaz az úszóválogatott vezetését bízták rá). Megszerezte orvosi oklevelét, utóbb belgyógyász szakvizsgát is tett, illetve visszavonulása után, Pluhár Istvánnal, a népszerű sportriporterrel, közösen szerkesztették a Képes Sport című magazint is. A II. világháború befejezése előtt, mint orvost, a szolnoki csapatkórházhoz vezényelték, katonaorvosi szolgálatra. Ahogy a front nyugat felé húzódott, a kórház is előbb Budapestre, majd Sopronba költözött. A soproni kórházban, 1945 márciusában már csak egy orvos maradt, dr. Csik Ferenc. Március 29-én egyik betegéhez indult, hogy életmentő injekciót adjon neki. Már a házba ért, amikor megszólaltak a légitámadást jelző szirénák. Ő azonban nem a pincébe futott lefelé, hanem a házból rohant kifelé – úgy vélte, ha a házat találat éli, a romok mindent betemethetnek. A becsapódás után nemsokára ismét csend lett. Az Ikva patakhoz és a várfalhoz közeli Patak utcában találták meg.

A sors kegyes volt hozzá, azonnal meghalt…

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írásával, a harminckét évet sem élt, 1945. március 29-én elhunyt dr. Csik Ferenc olimpiai bajnok úszóra, orvosra, úszókapitányra, szerkesztőre emlékezett.

Kék virág dr. Csik Ferenc emlékének.

Csik Ferencről az alábbi linkeken olvashatnak:

http://www.nevpont.hu/view/11827

http://www.nevpont.hu/view/11828 

A kép forrása:

http://www.unikornis.hu/kultura/20160802-szabo-dezso-berlini-olimpia-fajvedelem.html