Görgey Arthur, görgői és toporczi

Született: 1818. január 30. Toporc, Szepesi kerület
Meghalt: 1916. május 21. Budapest
Temetés: 1916. május 25. Budapest
Temetési hely: Kerepesi út

Család

Evangélikus hitre áttért régi nemesi családból származott. Nagyszülei: Görgey János (1739. júl. 26.–1793. szept. 29. Maubeuge, Flandria), Doloviczényi Anna Mária (1751–1834. okt. 29. Toporc); Perczián János örmény kereskedő, Liedemann Anna Zsuzsanna. Szülei: Görgey György (1777. ápr. 14. Toporc–1843. ápr. 30. Petróc. Temetés: 1843. máj. 3. Toporc) honvédtiszt, százados; 1809-ben maga is harcolt Napóleon ellen a nemesi felkelésben, Perczián (= Castellaris-Pertzian) Vilma Erzsébet (1784. júl. 13. Lőcse–1829. jan. 9. Toporc).

Görgey Arthur testvérei: Görgey Guido (1810. febr. 13. Lőcse–1864. ápr. 26. Bécs) kamarai tisztviselő, miniszteri osztálytanácsos, Görgey Ármin (1812. márc. 28. Lőcse–1877. okt. 20. Késmárk. Temetés: 1877. okt. 23. Toporc) jogász, ügyvéd, táblabíró, honvéd ezredes, Görgey István (1825. febr. 25. Késmárk–1912. jan. 13. Budapest. Temetés: 1912. jan. 15. Kerepesi út) jogász, ügyvéd. Testvérei közül gyermekkorában elhunytak: Görgey János (1807. máj. 16. Toporc–1810. jún. 19. Toporc), Görgey Guido (1808. jún. 13. Toporc–1809. jún. 9. Toporc), Görgey Sándor (1809–), Görgey Mária (1814. ápr. 30. Toporc–1819. febr. 16. Toporc), Görgey Gyula (1816. júl. 11. Toporc), Görgey Anna (1819. aug. 23. Toporc). Görgey Ármin felesége: jamniki Jóny Emília (1821. júl. 2. Igló–1912. febr. 22. Budapest. Temetés: 1912. febr. 24. Kerepesi út). Fia: Görgey Vince (1841. márc. 21. Toporc–1905. febr. 8. Budapest) cs. és kir. tábornok, altábornagy. Görgey László (1843. márc. 20. Jamnik–1911. okt. 23. Miskolc) politikus, országgyűlési képviselő, a diósgyőri ág. ev. egyház felügyelője. Görgey József (1844. dec. 15. Lőcse–1912. márc. 21. Bécs. Temetés: 1912. márc. 25. Bécs, Zentralfriedhof Temető) cs. és kir. tábornok, vezérőrnagy. Görgey József felesége kisfaludi br. Lipthay Jolánta (1861. máj. 9. Lovrin–1930. jan. 5. Bécs). Görgey István felesége: 1. Mokry Emília (1826–1869. máj. 3. Pest). 2. 1869–1912: Dedinszky Aurélia (1836. jún. 24. Makó–1920. márc. 1. Budapest).

Görgey Arthur menyasszonya 1843–1846: Medgyaszay Friderika (1820. Bécs–1877. nov. 30. Nagyvárad). Az eljegyzés felbontása után Medgyaszay Friderika férjhez ment váradi és micskei Baranyi Adolfhoz (1825–1905). Görgey Arthur felesége: 1848–1900: Auboin Adél (= Auboin Etelka, 1822. szept. 10. Pontarlier–1900. júl. 20. Lőcse. Temetés: 1900. júl. 23. Toporc). Görgey Josef Redtenbacher professzor házában ismerkedett meg feleségével (1848. jan. 16-án volt az eljegyzésük, 1848. márc. 29-én a házasságuk; Prágában).

Görgey Arthur gyermekei, fia: Görgey Kornél (1855. máj. 19. Klagenfurt–1933. nov. 9. Budapest); leánya: Görgey Berta (1850. aug. 1. Klagenfurt–1934. dec. 15. Gumpoldskirchen). Görgey Berta férje: 1. világosi Bohus László (1839. máj. 2. Pest–1914. máj. 2. Világos). 2. gr. Bubna Ferenc. Leánya, Görgey Arthur unokája: világosi Bohus Margit (1876. júl. 18. Világos–1939. aug. 27. Világos). 

Iskola

A késmárki evangélikus líceumban (1827–1832), a tullni katonai utászakadémián (1832–1836), egyúttal a cs. és kir. 60. Wasa gyalogezredben hadapród, majd tanulmányai befejezése után visszavezényelték ugyanehhez a gyalogezredhez (1836). Bereg vm. ajánlásával a bécsi magyar kir. nemesi testőrség tagja (1837–1842); közben a karlsbadi fürdőben májbetegséggel kezelték (1838–1839). Tanulmányai befejezése után a jászkunsági kiegészítésű 12. (Nádor) huszárezredben (főhadnagyi rangban, 1842. máj. 1.–1845. júl. 31.): ezrede előbb Felső-Ausztriában, majd Csehországban állomásozott. Prágában, 1845-ben megmozdulások törtek ki, amelyek elfojtására a Nádor-huszárokat is bevetették, egyes vélemények szerint Görgey lelkiismereti okokból lépett ki a hadseregből, s ebben az is közrejátszott, ha hasonló „mozgolódások” miatt Magyarországon a Nádor-huszárokat is bevetnék, ő erre honfitársaival szemben nem lenne képes. Más vélemények szerint döntését elsősorban házassági tervei befolyásolták: csak akkor köthetne házasságot, ha előtte leteszi a cs. és kir. hadseregben megkövetelt házassági biztosítékot (a kauciót). Végül Görgey Arthur és Medgyaszay Friderika kölcsönös megegyezéssel felbontották eljegyzésüket. A prágai egyetemen kémiát tanult (1845–1849), tanulmányai idején kétéves ösztöndíjat kapott: Josef Redtenbacher (1810–1870) professzor irányításával a kókuszdió illóolajait vizsgálta. Dolgozatában a laurinsav és a kaprinsav jelenlétét mutatta ki a kókuszdióolajban (a benyújtott, de meg nem védett bölcsésztudori értekezést 1848. máj. 21-én fejezte be, s még abban az évben megjelent németül is.)

Esküvője után feleségével előbb Bécsbe, majd Pozsonyon át Toporcra utazott. Pozsonyban, testvérével, Görgey Istvánnal, az országgyűlés karzatán, tanúja volt az áprilisi törvények születésének; Toporcon pedig azt tervezte, hogy átveszi nagynénje, Görgey Ferencné Kosztolányi Mária birtokainak vezetését, s azt jószágkormányzóként, a modern gazdálkodási módszerek ismeretében kívánja irányítani, egyúttal laboratóriumot is szeretett volna itt berendezni, hogy folytassa a Prágában megkezdett kémiai kísérleteit (dolgozata befejezése után, 1848. máj. 26-án azonban elhagyta Toporcot, s újra kezdődött vagy folytatódott katonai karrierje). 

Életút

Görgeit, mint volt huszár főhadnagyot, a Győrött szerveződő 5. honvéd zászlóaljba osztották be (századosi rangban, 1848. jún. 13-án). Gr. Batthyány Lajos miniszterelnök katonai irodájának titkára, majd az Országos Nemzetőrségi Haditanács fegyverfelügyelői osztályának titkára (1848. júl.). A kormány megbízásából Konstantinápolyba, majd Szmirnába utazott, hogy fegyvereket vásároljon (utóbb Bécsújhelyen gyutacsokat, Prágában csappantyúkat szerzett, 1848. júl. 20-ától). Prágában szerződést kötött a Sellier és Bellot céggel, amelyet a gyár később megszegett és nem szállított. Tapasztalatai alapján, hazatérése után, szakvéleményt készített egy magyar gyutacs- és csappantyúgyár felállítására, amelynek vezetésére vegyész végzettségű magyar honvédtisztet javasolt. Ekkor ismerkedett meg Kossuth Lajossal (1802–1894), aki nem zárkózott el egy magyar hadiüzem létesítésétől. A forradalom első hónapjaiban, a vegyészi és a katonatiszti pálya még markánsan nem különült el egymástól; Görgei megpróbált mindkét hivatásának megfelelni, s erre leginkább egy hadiüzem vezetése tűnt a legalkalmasabbnak. Görgei 1848. aug. 27-én javaslatot tett Batthyánynak egy gyutacsgyár felállítására, ám erre végül nem került sor, inkább harcoló alakulatokhoz osztották be.

A miniszterelnöki rendelet értelmében a nemzetőr zászlóaljakat négy nagy kerületi táborba (Pápa, Vác, Arad, Szolnok) vonták össze. Görgei ún. számfeletti őrnagyi rangban, a Duna–Tisza közén alakuló önkéntes nemzetőr parancsnokok főparancsnoka Szolnokon (1848. aug. 27.–1848. szept. 23.), majd a Csepel-szigeten (1848. szept. 23.–1848. okt. 2.). A Csepel-sziget katonai parancsnokaként elfogatta Zichy Eugén Ödönt (1809–1848), akit „honárulás” bűntettéért halálra ítélt és kivégzett. Görgei Artúrnak, mint egy harcoló testület parancsnokának, a korabeli jogértelmezés szerint, joga volt, egy hadműveleti területen elfogott személyt hadbíróság elé állítani, s a bizonyítékok erejével, hazaárulás vétségében elítélni. Görgei nem kockáztatta meg a foglyok Pestre szállítását: azt is csak nehezen tudta megakadályozni, hogy a népharag a helyszínen végezzen Zichy Eugénnel, akinek adminisztrátori tevékenységével szemben igen erős gyűlölet alakult ki. Határozott fellépése erőteljesen befolyásolta karrierjét, magára vonta a forradalmi közvélemény, a politikai véleményformáló elit és mindenek előtt Kossuth Lajos figyelmét.

A bonyhádi Perczel Mór (1811–1899) nemzetőr ezredes alárendeltségében, az Ercsinél gyülekező 5. hadoszlop parancsnoka (1848. okt. 2-ától), a feldunai hadtest hadosztály parancsnoka (ezredesi rangban, 1848. okt. 9-étől). A két dátum között előbb Tácon, majd Soponyánál első nagyobb győzelmeit aratta két horvát határőr századdal szemben: Philippovich tábornok két elővédjének megsemmisülése után megpróbált Ozora felé menekülni. Ozoránál azonban a népfelkelőkből és nemzetőrökből álló magyar honvéd sereg nagy győzelmet aratott a Karl Roth és Nicolaus Philippovich vezette császári hadtest felett: az ozorai ütközetnél ejtett egyszerre legtöbb hadifoglyot a magyar haderő a szabadságharc történetében (1848. okt. 7-én). A győzelem után, Kossuth Lajos és Madarász László honvéd tábornokká (= vezérőrnaggyá, okt. 11-én, okt. 15-i hatállyal) nevezték ki (okt. 28-án, okt. 20-i hatállyal ismét kinevezték).

A schwechati csatában (1848. okt. 30.) Görgei csapatainak nagy részét tapasztalatlan nemzetőrök és népfelkelők alkották, akik megijedtek az ágyútűztől és tömegesen megfutamodtak. A csata végül is a magyar honvédsereg szempontjából szerencsésen alakult, sikerült az előretörő császári hadsereget megállítani, a magyar sereg elkerülte a bekerítést, és nagyobb veszteség nélkül vissza tudott vonulni. A feldunai hadsereg fővezéreként (1848. nov. 1-jétől) a Köpcsénybe visszavonult hadsereget Győrnél kívánta összevonni és átszervezni, de Kossuth kérésére határvédelemre rendezkedett be. A „határvédelem“ és a „visszavonulás“ kérdésében éles ellentét alakult ki Kossuth és Görgei között. Görgei a schwechati csatából azt a következtetést vonta le, hogy a honvédsereg tagjai, a nemzetőrök és a népfelkelők, nem gyakorlott katonák. 

Windischgrätz (Alfred Candidus Ferdinand zu Windisch-Grätz, 1787–1862) 1848. dec. 14-én megindította a császári főerők támadását, s ezzel kezdetét vette a téli hadjárat. A két és félszeres császári túlerővel szemben, Görgei képzetlen katonáival, nem vállalta fel a nyílt küzdelmet, helyette lassan, késleltető harcok között visszavonulni kényszerült. Kossuth szenvedélyes levelekben próbálta rávenni Görgeit arra, hogy vegye fel a harcot Windischgrätz-cel szemben. Kossuth sürgetései másképpen hatottak Perczel Mórra: ő dec. 30-án Mórnál felvette a harcot Jellasiccsal – anélkül, hogy terveiről értesítette volna Görgeit és valami együttműködés alakulhatott volna ki közöttük – ezért súlyos vereséget szenvedett. Perczel a móri csatavesztés („perczel móri vereség”, 1848. dec. 30.) után megvádolta Görgeit, hogy a csatát Görgei rendeletére vállalta el. Valójában Perczelt nem rendelték Görgei parancsnoksága alá, így Görgei nem is utasíthatta volna Perczelt, amúgy pedig nem is tudott semmit Perczel szándékáról; jóllehet a Görgei alárendeltségébe tartozó Karger Ferdinánd dandárja a közelben tartózkodott. A vereségnek katasztrofális következményei lettek: Görgei tovább vonult vissza, mivel már nem látott esélyt arra, hogy az ellenséget a főváros előtt feltartóztassa; dec. 31-én, a Képviselőház az Országgyűlés és a kormány Debrecenbe költözéséről döntött. Windischgrätz pedig bevonult a fővárosba (1849. jan. 5-én).

Időközben V. Ferdinándot (uralkodott: 1835. márc. 2–1848. dec. 2.) az udvari kamarilla lemondatta minden címéről unokaöccse, az ifjú Ferenc József – Ferenc Károly főherceg és Zsófia főhercegné fia – javára. A király azonban közjogi értelemben nem mondhatott le, ezért a honvédsereg tagjai – és nemcsak az osztrákok – a Habsburg-ház trónfosztásáig, V. Ferdinándot tekinthették uralkodójuknak. A móri vereség és a főváros elvesztése után megkezdődött a magyar honvédsereg felbomlása: császári tisztek sorra léptek ki a forradalmi hadseregből. Ebben a helyzetben, az uralkodóváltást Görgei igyekezett kihasználni. Híres váci proklamációjában (= váci kiáltvány, 1849. jan. 5.) nyíltan hirdethette, hogy ő V. Ferdinánd királyért, s egyúttal a márciusi eszményekért harcol. A magyarságra támadó csapatok nem V. Ferdinánd akaratát teljesítik, s a szózatokat is a király nevével visszaélők adták ki. Görgei ezzel a lépésével megnyerte a nemzeti önvédelem ügyének a még megmaradt tisztikart, viszont olyan álláspontot tett magáévá, amelytől Kossuth a későbbiekben egyre távolabb jutott – arról nem is szólva, hogy a proklamációban kijelentette, hogy megingott a bizalma a Honvédelmi Bizottmányban, mivel az egymásnak ellentmondó rendeleteket adott ki, s a sereget magára hagyta, miután annak részvétele nélkül alkudozni kezdett.

A váci proklamáció után Kossuth előbb az Erdélyben sikeresen küzdő Bem Józsefet, majd – gr. Teleki László javaslatára – egy másik lengyel emigráns katonatisztet, gr. Dembinszky Henriket (= Dembinski Henryk, 1791–1864) nevezte ki a seregek fővezéréve, s Görgei hadtestét Dembinski alá helyezték. Ez a szabadságharc egyik legszerencsétlenebb döntése volt, s elsősorban a „folyton visszavonuló” és „proklamáló” Görgei ellen irányult. Dembinszky nemsokára nemcsak Görgeivel, de Klapkával és Perczellel is összeveszett: a honvéd tábornokok nem ismerték a részletes haditervet, az ellentmondásos hadiparancsok miatt fejetlenség és zűr-zavar alakult ki a magyar seregben. Dembinszkyt meglepte az ellenség támadása, nem tudta saját csapatait kellőképpen kézben tartani, azok szokott rendjét megbontotta, a seregrészeket összekeverte, továbbá tisztjeit sem tájékoztatta megfelelően teendőikről. A kápolnai csatavesztés (1849. febr. 26–28.) után Görgei a lázadó honvédtisztek élére állt (= tiszafüredi zendülés). Dembinszkyt elmozdították fővezérségéből: helyére Vetter Antal (1803–1882) tábornokot nevezték ki (1849. márc. 8-án, betegsége miatt azonban 1849. márc. 30-ától, Görgei Artúr lett az ideiglenes fővezér. A kápolnai vereség másik súlyos következménye az olmützi alkotmány (= oktrojált alkotmány, olmützi „manifesztum” és birodalmi alkotmány). Windischgrätz elhamarkodott végső győzelmi jelentésére ugyanis a „manifesztum” Magyarországot, mint a koronatartományok egyikét betagolta az új központi, birodalmi szervezetbe.

A súlyos vereség után úgy tűnt, hogy rövid időn belül immár másodszor összeomlik a magyar honvédsereg. Április elején azonban megindult a dicsőséges tavaszi hadjárat, amelynek sikerei mindenekelőtt Görgei személyéhez és hadvezéri képességéhez kötődtek. A tavaszi hadjárat dicsőséges csatái a magyar hadtörténelem legjelentősebb eseményei közé tartoznak, legjelentősebb állomásai: Hatvan (1849. ápr. 2.); Tápióbicske (1849. ápr. 4.); Isaszeg (1849. ápr. 6.); Vác (1849. ápr. 10.); Nagysalló (1849. ápr. 19.) és Komárom (1849. ápr. 26.). Görgei sorozatos győzelmei megerősítették Kossuthot abban, hogy végleg elszigetelje az ellene szervezkedő békepártiakat, ezt azonban csakis a függetlenség kihirdetésével érhette el. Kossuth úgy vélte, hogy Magyarország, mint független állam, politikailag kevésbé lehet elszigetelt. Paradox módon mindezek véghezviteléhez szüksége volt az általa továbbra is bizalmatlanul figyelt Görgei hadvezéri képességeire, pontosabban az általa elért katonai sikerekre. Valójában a Függetlenségi Nyilatkozatkihirdetése (1849. ápr. 14.) az adott külpolitikai helyzetben nem bizonyult szerencsés lépésnek. Kossuth várakozásaival ellentétben Magyarországot, mint független államot épp ellenkezőleg, inkább elszigetelte: a nyugat-európai országok (Anglia és Franciaország) ragaszkodtak a Habsburg Birodalom fennmaradásához, sőt az angol kormány egyenesen az európai egyensúly fő pilléreként tekintett Ausztriára. Az orosz intervenciót nem a detronizáció idézte elő, ez ettől függetlenül, a császári sereg sorozatos vereségei hatására következett be, jóllehet a cári beavatkozás jogi lehetősége már korábban megteremtődött. Anglia ellenezte az orosz hatalmi terjeszkedést és a cári hadsereg magyarországi akcióját sem látta szívesen, de végső soron elfogadhatónak tartotta abban az esetben, ha a Habsburg Birodalmat másképpen nem lehet megmenteni. Újabb értékelések szerint Kossuth túllépett a nemzeti önvédelem keretein, s ez az orosz diplomácia szempontjából megkönnyítette a cári intervenció tényének angliai elfogadtatását. Görgei Léván tudta meg a Függetlenségi Nyilatkozat kihirdetését, amely a tisztek körében nagy megütközést keltett. Damjanich János erősen ellenezte, Gáspár András pedig le is mondott. Görgei úgy vélte, hogy eddigi sikereinek elsősorban az az oka, hogy az ellenséggel szemben törvényes, igaz ügyért küzdöttek, az elszakadás azonban már nem az, az már nem önvédelmi harc, hanem az egész osztrák monarchia elleni támadás. Ellenségünk viszont minden szomszédos államban szövetségesre lelhet ellenünk. Görgei később azt írta, hogy a dinasztia letétele nem ellenkezett nemzeti érzelmeivel, de ő látta a tiszti kar elégedetlenségét – nem agitált mellette. Úgy vélte, hogy, a sereg harcait a kormány előnytelen politikai tettekre használta fel – azaz elsősorban a lépés célszerűségét vonta kétségbe, s jól látta, hogy a bejelentés a seregben nyugtalanságot idézett elő. A csatatéren a legkisebb siker is többet érhet, mint egy fennhéjazó nyilatkozat. Görgei – nem először – két tűz közé került: számos osztrák érzelmű tiszt nyíltan követelte, hogy szakítson az „istentelen“ Kossuthtal – Kossuth hívei viszont nyílt állásfoglalásra ösztönözték. Görgei kiadta híres komáromi szózatát (1849. ápr. 29.), amelyben magáévá tette a politikai fait accompli-t, s lelkes buzdítással további harcra ösztönözte seregét.

Még sikerei hatására kinevezték a Szemere-kormány hadügyminiszterévé (1849. ápr. 14.–1849. júl. 5.), a kormányüléseken azonban hadvezéri feladatai miatt csak ritkán vett részt (általában Klapka György helyettesítette); egyúttal a Dédesi kerület országgyűlési képviselője is (1849. máj.–aug.). Az áprilisi győzelmei után felajánlott gödöllői kastélyt és koronauradalmat is visszautasította. A dicsőséges tavaszi hadjárat után a kortársak úgy vélték, hogy Buda ostroma csak néhány napig tarthat, azonban több hétig elhúzódott. Budát ugyanis nem lehetett elfoglalni „rendszeres rohanással“, csakis szervezett ostrommal, ehhez pedig sokáig hiányoztak az ostromágyúk – Guyon Richárd késlekedése miatt. Az ostrom elhúzódása miatt Klapka a visszavonulást sürgette, Görgei azonban a közvélemény és főleg Kossuth sürgetésére ellenállt – az eredménytelen visszavonulás demoralizálhatta volna a sereget. Görgei Artúr legnagyobb hadi sikere, a tavaszi hadjárat csúcsteljesítménye, a magyar honvédsereg utolsó nagy győzelme, a budai vár bevétele volt (1849. május 21.). A 17 napon át vívott ostrom során a magyar hadsereg katonái közül 368 fő esett el és 700-an sebesültek meg, ezzel szemben az osztrák védők vesztesége 710 fő volt, illetve fogságba esett további 4000 katona. A fényes győzelmet, az elhúzódó ostrom miatt, később számos történész és katonai szakértő a helyzeti előny és az idő elpocsékolásaként értékelte, utóbb maga Görgei is az egyik legnagyobb taktikai hibájának minősítette (jóllehet szimbolikus jelentősége felbecsülhetetlen volt). A nap a szabadságharc fordulópontjának is bizonyult, mert ugyanezen a napon állapodott meg Ferenc József császár I. Miklós orosz cárral 200 000 katona magyarországi bevetéséről. A győzelem után altábornaggyá nevezték ki (1849. máj. 27.) és megkapta a Magyar Katonai Érdemrend I. osztályát (nem fogadta el!).

Görgei valószínűleg tisztában volt az erőviszonyokkal: Az osztrák sereg az új főparancsnok, a kegyetlenségeiről elhíresült br. Julius von Haynau (1786–1853) táborszernagy alatt újraszerveződött, s egyes vélemények szerint egymagában is túlerőben volt a magyar honvédsereggel – hisz Itáliából és máshonnan friss erőkkel kiegészült. Az orosz intervenciós sereg (közel 200 000 fő) pedig elsöprő túlerőt képviselt: e haderő jelentős része Ivan Fjodorovics Paszkevics (1782–1856) tábornagy, varsói herceg irányítása alatt északkeletről tört be az országba (1849. jún. 14. Dukla), valamint relatíve kisebb része Erdélybe tartott. A pesti Minisztertanácson (1849. jún. 26.) Görgei keresztülvitte haditervét, amely szerint a további hadműveleteket az osztrákok ellen kell irányítani Komárom térségéből, míg az oroszokkal való nyílt ütközetet lehetőleg kerülni kell, azaz meg kell kísérelni az orosz hadsereget kivonni a háborúból. Haynau ellentámadása, a győri csata (1849. jún. 28.) után Görgei serege Komárom falai alá szorult. Komárom váránál a magyar hadsereg két csatát is vívott a császáriakkal: 1849. júl. 2-án és júl. 11-én, a cél a Haynau-féle ostrom feltörése volt; a magyar hadsereg azonban nem járt sikerrel (maga Görgei is súlyos fejsérülést szenvedett). A komáromi vereségek hatására Kossuth úgy döntött, hogy a sereget Szegednél, illetve Aradnál vonja össze. Kossuth sürgetésére végül Görgei elhagyta Komáromot (1849. júl. 13.), hogy a magyar seregtestek gyülekezőhelyéül kijelölt Aradra vonuljon: Vácnál azonban már cári intervenciós csapatok állták útját. Kisebb-nagyobb utóvédharcokkal sikerült Tokajig vonulni, egyúttal elérte azt, hogy az orosz főerőket távoltartsa a tiszai és a déli magyar seregtől. Mindig csak kisebb ütközeteket vállalt: az oroszoknak pedig nem volt információjuk a Görgei által irányított magyar hadtest valós létszámáról, így nem mertek nagyobb, nyílt konfrontációt vállalni; ugyanakkor a cári sereget az apró rajtaütésekkel igyekezett állandó bizonytalanságban tartani, miközben igyekezett elérni a fő sereget.

Görgei eredetileg azt javasolta, hogy a honvédsereget egy utolsó nagy összecsapásra készítsék fel a még mindig kisebb és gyengébb, a friss erők ellenére továbbra is sok leharcolt egységet felvonultató Ausztria ellen. A magyar főerőket Komáromnál kell(ett volna) összpontosítani, a kormány is lehetőség szerint ott talált volna biztos helyet. A cári sereg előrenyomulását egyrészt kisebb erőkkel meg kell próbálni lelassítani, másrészt tárgyalásokat kell kezdeni az orosz hadvezetéssel, mert Görgeinek az volt a benyomása, hogy a nagy hadsereg óvatosabban mozog, valamint nem szívesen keresi az osztrákokkal a közvetlen együttműködést. Komárom korszerű és terjedelmes erődrendszere volt az egyetlen olyan bázis Magyarországon, amely az Ausztria elleni végső támadás kiindulópontjául szolgálhatott, s ahol a magyar politikai és katonai vezetés akár még hónapokig tarthatta magát, amíg a tél közeledtével az oroszok esetleg átmenetileg kivonulhattak volna. Az új haditerv azonban a nagy, döntő csatát Szeged, illetve utóbb Arad–Temesvár környékén képzelte el. A cári sereg valóban nagy, lomha és túlbiztosított volt, Görgei „taktikája“ pedig csupán az orosz sereg megkerüléséből állt. Külső hadászati vonalon mozogva a Görgei-hadtest minden egyes pontra előbb érkezett oda, mint az intervenciós cári csapat főegységei. Egyúttal időt is adott a magyar honvédsereg déli hadműveleteihez szükséges erőösszevonásokhoz. – Görgei feldunai hadserege – ez alá tartozott Nagysándor József (1803–1849) hadteste is – feladata a visszavonulás volt, hogy azután Aradnál egyesüljön a már korábban odaérkezett többi hadsereg hadtesteivel, s közösen, erejüket összefogva harcoljanak Haynau csapatai ellen. A sereg oldalvédje volt Nagysándor hadteste, amelyik Debrecenben (= debreceni csata) azonban meggondolatlanul harcba bocsátkozott a lényegesen nagyobb, közel hatszoros túlerővel rendelkező cári sereggel. Görgei főserege Vámospércsnél, kb. 25 km-re volt Debrecentől, így semmiképpen sem segíthettek volna Nagysándoron. A súlyos vereséget szenvedett, oldalvédjétől megfosztott fősereget Aradra vezényelték (1849. aug. 5.). Mire Görgei erőltetett menetben Aradra érkezett (1849. aug. 10.) már nem egyesülhetett a magyar déli hadsereggel, mert azt addigra már szétverték (= temesvári csatavesztés, 1849. aug. 9.).

Így Görgei a szabadságharcot lényegében eldöntő csatában részt sem vehetett. A szabadságharc reális megnyerésére vagy legalább további elhúzására a temesvári csatavesztés (1849. aug. 9.) előtt sem volt esély. A katasztrofális vereség után már az is világossá vált, hogy a magyar honvédsereg taktikai előnyöket sem vívhat ki a kapitulációt illetően. A kormány lemondott, Kossuth Görgeit teljhatalommal ruházta fel („diktátor”, 1849. aug. 11.–13.), ami azonban csak azt jelentette, hogy a megadás különböző módozatai között választhatott. A magyar fősereg a szöllősi mezőn (= világosi fegyverletétel, 1849. aug. 13.) feltétel nélkül letette a fegyvert az intervenciós orosz hadsereg előtt, amely azt jelentett, hogy Magyarország a túlerő előtt hajolt meg. A megadás után Görgei elválasztották tábornoktársaitól, majd értesítették, hogy a bécsi udvar kegyelmet adott (1849. aug. 27.) neki, ám ausztriai száműzetésre ítélte. 

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2018