1. Népmesei kezdet

 

Kondás volt a tanyán, ahol nyájat őrizve a legelőn, botokból és takarókból színházat épített magának, hogy egyetlen moziélményét előadja. Idővel körégyűltek a korabeli kislegények, hogy újabb történeteket meséljen nekik. Mert ezek a történetek bizony „csudálatosak” voltak ám: megnevettette vagy megríkatta minden kis hallgatóját. Aztán egy napon, kint a pusztán, egy újságlapot fújt a szél. A mesélő fiú lehajolt, felvette, elolvasta. Ismeretlen emberek hívták őt is, mint minden vidéki fiatalt, egy sohasem hallott helyre, a színi főiskolára. Akkor és ott, a parasztfiú úgy döntött, hogy felkerekedik: komédiás lesz, sírni és nevettetni fogja az embereket.

 

 

Kondásként a tanyán disznókat őrzött, városban még sosem járt, színházat még sosem látott. A fővárosban, az emberrengetegben, a véletlenül meglelt újságlappal a kezében, eltévedt. Mire nagy nehezen megtalálta a népi kollégiumot, ahol a paraszt fiatalok „megmérettek”, lábát már véresre marta a csizma. Mezítláb állt a felvételi vizsgálat előtt, hogy elmondhassa: „Itt születtem én ezen a tájon/Az alföldi szép nagy rónaságon.” Akkor és ott, a kiskanász, a hivatalból körégyűlt hallgatóságnak, ösztönösen hangsúlyozva, természetes, egyszerű mozdulatokkal elmesélte ezt az egyetlen egy, „csudálatos” Petőfi költeményt, amit kívülről tudott.

 

 

2. Közjáték

 

 

Amikor meghallotta a felszólítást, hogy a helyzetgyakorlatban, egy üres színházi dobogón, azaz a „réten”, hirtelen „kaszálnia” kellett, elkerekedett a szeme a csodálkozástól. Aztán nekiveselkedett, s egyre nagyobb lelkesedéssel, egyre hevesebben dolgozott, egyre jobban megizzadt, kiverte a víz, ám ő csak „kaszált” tikkadtan, bódultan, elfeledkezve mindenről és mindenkiről. Hirtelen azonban abbahagyta a munkát: megugrott valami előtte, de el nem futott, csak vergődött keservesen. A legény lehajolt a szelíd kis állatért, s felemelte a búza közül. Kezébe vette, hát ott szenvedett tovább, a két tenyere között, a nem létező kisnyúl. Egyik lábát levágta a kasza. A legény kezében tartotta hajszolt munkája eredményeként a véres nyúlfiókát.

 

Idővel tekintete is átalakult; arcán a riadt kis állat iránt érzett részvét, tehetetlenség és bánat.

 

 

Amikor meghallotta, hogy Döbrögi deresre húzza, vékony metszésű szeme kinyílt a csodálkozástól; rádöbbent, nagyapja, apja után most ő következik. Nem borította el a szemét semmilyen indulat, tekintete tiszta maradt, érzékszervei még nem készültek fel az iszonyatos büntetésre: így sokkal jobban fájt minden ütés. Az első ütések után azonban egész testét átjárta a félelem, egy olyan félelem, amit évekkel korábban, egy főiskolai helyzetgyakorlat során már átélt. A szelíd kis állat rettegése volt ez, akit vernek. Idővel megszokta az ütéseket: teste már minden ütésre, sőt már az ütések előtt is meg-megrándult. A büntetés után égő kunyhók füstje közül bukkan fel ismét az arca.

 

 

Idővel tekintete is átalakult; arcán hideg gyűlölet, már gyilkolna magáért, apjáért, nagyapjáért.

 

 

3. Köz-játék

 

 

Gyuri pincérként, a Liliomfiban, lángoló szerelemmel szeretett egy pruszlikos barna lányt. Még a kútba is beugrana Erzsikéért. Hosszú csókjuk alatt még a lány ujja is megégett. Bíró Mátéként, a Körhintában, a megalázottak méltóságával és konokságával harcolt szerelméért, egy copfos barna lányért, Pataki Mariért. Mari kislányos bája, méltóságának szépsége, Máté világgal szembeni dacos izzása, kettőjük szerelmének líraisága állt szemben a gazdag kérő szilajságával és az idős apa ridegségével.

 

Romeóként meghalt minden este. Az Első őr, a színpadon, a két szerelmes holtteste felett azt mondta: „Akármilyen sötét e szörnyű kép, világosan kell látni hátterét.” Azután a Herceg szavai lezárták e szomorú krónikát. A közönség sokáig nem mozdult, úgy tűnt Romeo tényleg meghalt. Romeo aztán mégis megjelent, a függöny előtt meghajolt és másnap újra meghalt, ugyanott, ugyanúgy.

 

Aljoska csizmadiaként, a Színésszel és Szatyinnal, az Éjjeli menedékhelyben, hallgatta a Bárót, aki elmesélte, hogy mintha mindig, egész életében csak átöltözött volna. Mindent felélt, mindent megélt: viselt egyenruhát, felvette a frakkot, volt kokárdás sapkája, szolgált pénzügyi kamarában. Mintha minden csak álom lett volna, akár egy színészé, szerepek jöttek, szerepek mentek. Aztán, a darab végén, a részeg Báró betámolygott a színpadra és elüvöltötte magát: „A Színész… felakasztotta magát.”

 

A színész tényleg meghalt.

 

 

4. Balladai vég

 

 

Az út a marhavagonban több mint egy hétig tartott. Amikor anyámmal megérkeztünk, egy másik nő hóna alá nyomott, s mindketten pontosan tudtuk, hogy azért adott oda engem valaki másnak, mert őt elviszik meghalni. Még visszanézett, hogy megvagyok-e, talán meg is simogatott, én pedig elköszöntem Tőle, ahogy egy illedelmes, tizenkét éves kislányhoz illik: – Élj jól, Anyám!

Sohasem láttam többé, nem éreztem füst- vagy gázszagot, nem láttam, de tudtam, hogy nincs többé. A holttestét aztán elégették, akárcsak a többiekét.

(Éva, azaz dr. Perjési Hedvig monológja, öngyilkosságuk előtt, Hubay Miklós Tüzet viszek című drámájában)

 

 

Az út a szérűskerttől hazáig csak néhány órán át tartott. Amikor anyám hazafelé jött, én és a hét testvérem már nagyon vártuk. Nagyon vártuk, és nagyon fáztunk: anyám lopni ment a szérűskertbe, hogy befűtsön nekünk. Én voltam a legnagyobb fiú, tizenkét évesen csak én láttam anyámat, hátán egy egész kazalnyi szalmával, szinte eltűnt alatta. De nem egyedül jött. A mezei őr rohant utána, időnként utolérte, s egy-egy marék szalmát láttam a kezében. Anyám fürge volt, az őr már-már lemaradt, ám hirtelen elővett valamit a zsebéből.

Láttam, ahogy lángol anyám hátán a szalma, nem éreztem füstszagot, de láttam, ahogy veri magát a földhöz, ahogy olvad a hó körülötte, ahogy a fákról felriadnak az alvó varjak, s ahogy velük kavarog a szalma pernyéje a holdvilágos égre.

(Máté, azaz Soós Imre monológja, öngyilkosságuk előtt, Hubay Miklós Tüzet viszek című drámájában)

 

 

Soós Imre, a népszerű színész, 1957-ben, szerelmi csalódásában, sikertelen öngyilkosságot követett el. A Szent János-kórházban gyógyították, ahol dr. Perjési Hedvig neurológus szakorvos betege lett. A két érzékeny fiatal első látásra egymásba szeretett, s 1957 májusában összeházasodtak.

 

 

Soós Imre színművészt és feleségét, dr. Perjési Hedvig orvost, 1957. június 20-án, este 9 órakor, a budapesti XII. kerület Alkotás utca 49/a I. emelet 1. szám alatti otthonukban holtan találták. A helyszínelés megállapította, hogy a két fiatal, a garzonlakás teakonyhájában „világítógázzal” öngyilkos lett. A lakás belülről volt bezárva, amikor feltörték a tragédia színhelyét, a teakonyha ajtaját, égett a villany; Soós Imre a földön feküdt, felesége mellette ült egy kis zsámolyon, élettelenül.

 

 

Romeo és Júlia halott.

 

 

Hubay Miklós 1957-ben kezdte el írni a Soós házaspár tragédiájáról szóló Tüzet viszek című drámáját, amelyet többször újra és újra átírt. Soós Imre személye élete végéig foglalkoztatta Hubay Miklóst, a drámán kívül még több esszét, elemzést és visszaemlékezést közölt „a magyar Gérard Philipe-ről”.

 

A Névpont legújabb névportréja, elsősorban Hubay Miklós írásai alapján, az 1930. február 12-én született, s mindössze huszonhét évet élt csodálatos színészre emlékezett. Hubay Miklós idén lenne százéves.

 

 

Kék virág Soós Imre, Perjési Hedvig és Hubay Miklós emlékének.

 

 

A Névponton az alábbi linkeken olvashatnak Soós Imréről:

 

 

http://www.nevpont.hu/view/11937

http://www.nevpont.hu/view/11938

 

A kép forrása:

 

https://stefan2001.blogspot.hu/2012/11/soos-imre.html