1.

 

 

 

Dukai Takách Judit édesapja, Dukai Takách István jómódú, ágostai hitű, kemenesaljai földesúr volt; édesanyját, muzsai Wittnyédy Teréziának hívták. Muzsai volt a sokat betegeskedő édesanya nemesi előneve, aki nem gondolta volna, hogy egyetlen leányuk nemsokára a múzsák kegyeltjévé válik. Judit egyetlen gyermeke volt dúsgazdag szüleinek, így sem pénzt, sem fáradságot nem kíméltek, hogy szeretetük középpontját, szemük fényét jól neveljék. Az írás és olvasás mesterségén kívül zongorázásra, kézimunkára és nyelvekre is taníttatták a nemsokára rendkívüli tehetséget eláruló kisleányt. Történt, hogy Dukai Takách Istvánt gazdasága gondjai távolra szólították, a kisleány az édesanyjával maradt, aki ekkor is ágyba kényszerült. A beteg egyszer csak elszenderedett, és a leány azt hitte, hogy anyja nem kel fel többé. Önkéntelenül imakönyve táblájának belső részére írta élete első költeményét:

 

 

„Ellankadok, elhervadok,

Nem tudom, mi talál,

Tán végemhez közel vagyok,

Leszakaszt a halál.

 

Mindegy, úgyis meg kell lenni,

Mit akar az istenség,

Óh, mi határt nem szabhatunk,

Gyenge az emberiség…”

 

 

Midőn tollát épp letevé, betoppant apja. A lányka megijedt, engedelemért esdeklett, úgy hívén, hogy tilalmas dolgot követett el. Apja látván a verset, ahelyett, hogy megdorgálta volna, sírt is, nevetett is örömében, atyai csókok között bátorította még több verseknek írására.

 

 

A verselgető honleánynak idővel nagy híre kerekedett: a Dukai Takách-ház barátai, maguk másolták és terjesztették a költeményeket. Mihamar egész Kemenesalja, mi több, egész Vas, Zala, Veszprém és Somogy is tudomást szerzett a dukai leány dalairól. Mert bizony dalok voltak azok, énekelgette is őket boldog-boldogtalan, Dunántúl szerte. Történt, hogy a leány néhány, kéziratban terjedt írása a közeli Sárvárra vetődött nagytudású Horváth József Elek költő kezébe került, aki írásait gyakorta csak Horváth Elekként jegyzé. A Bánk bán történetét elsőként feldolgozó, számos alkalmi poémát, dicsőítő ódát szerző Horváth Elek költői episztolában üdvözölte az ismeretlen leányt, s felajánlotta Juditnak hű barátságát. Halomszám küldött a – barátságát természetesen nagy örömmel elfogadó – fiatal leánynak poétai munkálatokat, nyomtatott beszélyeket; levélben, majd élőszóban is verselgetni tanítgatta Juditot. Bárhová is ment a jó Horváth Elek, dicsekedve mutatta felfedezettje írásait. Így jutott még nagyobb hírnévhez Dukai Takách Judit még mielőtt egyetlen sora is megjelent volna.

 

 

 

2.

 

 

 

„Ne rettegje a kisasszony azt a vádat, hogy amely lány verset ír, nem lehet jó feleség, jó anya, jó asszonya a háznak. Így ítél a közönséges ember mindég.”

(Kazinczy Ferenc levele Dukai Takách Judithoz, 1815)

 

 

A verselgető honleánynak idővel nagy híre kerekedett: a Dukai Takách család irigyei nem hagyták nyugton, miért foglalkozik nő létére férfinek való dologgal? Jólnevelt, házias leány kezébe nem való írótoll, penna vagy kalamáris. Bizony sok gonosz és ostoba véleménnyel találkozott, amelyek a hon szebb lelkű leányait óva intették az írástól, de még az olvasástól is. A Horváth Elek révén megismert Kazinczy Ferenc levele azonban egészen meggyőzte, hogy kötelességei megsértése nélkül folytathatja poétai életútját, különös tekintettel arra, hogy ekkor már hivatalosan is költővé avatták! Történt, hogy az 1814. évben báró Wesselényi Miklós, Pataky Mózes és Döbrentei Gábor itáliai tanulmányaikról hazatérvén Dukára is ellátogattak. A vendégek előszedették és felolvastatták a tizenkilencéves Judit költeményeit. Megbírálásuk után szerzőjüket ünnepélyesen költővé fogadták, s Osszián énekei alapján Malvinának nevezték el.

 

 

A verselgető honleánynak idővel nagy híre kerekedett: a Dukai Takách-ház barátai meghívták a keszthelyi Helikoni ünnepekre. A nemes gróf Festetics György birtokán Georgikon néven az okszerű mezőgazdaság népszerűsítésére, gazdasági intézetet alapított. Méghozzá olyan intézetet, amely azidőben egész Európában még nem volt. Mert bizony a nemes gróf a magyar szellemi élet központjává akarta fejleszteni gazdasági szakiskoláját, hiszen a hírneves tanodát Vergilius Georgica című költeménye után nevezte el. Történt, hogy az első Helikoni ünnepeket Ferenc királyunk születése napján, 1817. február 12-én tartották meg. Ott volt Berzsenyi Dániel, a „kemenesaljai Horácz”, kinek felesége, Dukai Takách Zsuzsanna Juditunk unokanővére volt. Megjelent a Himfy álnéven alkotó Kisfaludy Sándor, a Kesergő szerelem édes-bús megéneklője. Nem hiányozhatott az idősödő Pálóczi Horváth Ádám, a Balaton lantosa sem. Tiszteletét tette Pázmándi Horváth Endre, a nemsokára megjelenő Árpádiász szerzője is. Ezen országosan ismert honférfiak között foglalt helyet Dukai Takách Judit, azaz a Malvina néven verselő „angyalarczu leány”. Festetics György maga kérte fel az első magyar költőnőt versei felolvasására. A Ferenc császár tiszteletére született poéma olyan nagy sikert aratott, hogy az ünnepély másnapján, amikor elhatározta az előkelő sereglet, hogy a Georgikon füvészkertjében – német szokás szerint – madárberkenyét ültetnek legjelesebb költőink – Zrínyi, Kazinczy, Kisfaludy – tiszteletére, Malvina, az első magyar költőnő is kapott egy csemetét! Így jutott talán legnagyobb hírnevére Dukai Takách Judit jóllehet művei akkor még csak az Erdélyi Múzeumban jelentek meg.

 

 

 

3.

 

 

 

„…Malvina szerelme hevíti

Szívemet. Óh szép név! Hányszor metszettem ezent fel

A nyárfákra, holott még némán nyögve szerelmét

Érte sóhajtottam!”

(Horváth Elek: Titus Amália ligetében, 1817)

 

 

 

A verselgető honleánynak idővel nagy híre kerekedett: a Dukai Takách-ház barátai közül többet is végzetesen megsebzett Ámor nyila. A legendák szerint az első kérő maga a tanító, Horváth Elek volt, kortársak azonban tudni vélték, hogy Berzsenyi Dániel sem csak rokoni érdeklődéssel tekintett Malvinára, aki iránt maga a nagy mester, Kazinczy Ferenc sem lehetett közömbös. Mert bizony Judit végzetesen szép leánnyá vált. A nyúlánk termetű, tüzes, „beszédesajkú”, kékszemű költőnő sötétbarna fürtjeibe oldalt egy szál rózsát tűzött, legismertebb képén barna haját kontyokba fűzte, kezében hárfát tartott. Történt, hogy az első Helikoni ünnepekre meghívták Göndöcz Ferenc Vas megyei birtokos nemest is, aki meghallván az első magyar költőnőt, rögtön szerelemre gyúlt Malvina iránt. Literatúránk máig sem érti, hogy a ritka szép Dukai Takách Judit miért mondott igent az általa is „borzadtnak“ nevezett Göndöcznek. Az 1818. augusztus 9-én, huszonharmadik születésnapján oltár elé vezetett Malvina házassága határkő lett életében. Véget értek ifjúkori évei. Jóllehet, verseket élete végéig írt, már elsősorban „szelíden boldogtalan” hitves és anya volt, nem költőnő.

 

 

A verselgető honleánynak idővel oly’ nagy híre kerekedett, hogy maga Berzsenyi Dániel, a niklai „titkok kertjébe” visszavonuló költőremete is írt hozzá szenvedélyes poémákat. A „kemenesaljai Horácz” 1815-ben megénekelte „myrtus barna fürtjeit” (Dukai Takách Judithoz) és több költeményét neki írta (Barátnémhoz) vagy ajánlotta. Legtöbb versében azonban – Csokonai Lilla-versei után – Lollinak hívta ifjú barátnéját, sőt valószínű, hogy Malvina-Lolli személye hatására javítgatta évekkel korábbi, esetleg nem is neki szánt „szerelmetes” ódáit. Történt, ami történt: Lolli igent mondott „a kis Göndöcznek”. A niklai remete pedig végleg magára maradt: a titkok kertjében élt tovább, lelkében Lolli emlékével, akivel néhány hónap elteltével majd egyszerre halnak meg…

 

 

 

Dukai Takách Judit – Dukai Takách István és muzsai Vittnyédy Terézia gyermeke – az első magyar költőnő „a csendes elmúlás édesszavú lantosa”. Nem akadt sem korában, sem korábban olyan magyar nő, akit írók és nem írók tüntetőbb hódolattal rajongtak volna körül, kit nálánál jobban ünnepeltek volna. Hisz a tizenkilencedik század elején még azt is különösnek tartották, ha egy patrióta nemes magyarul beszélt, a magyar nyelven író (férfi) poéta pedig még ritkább volt.

 

 

Költőnő pedig csak egymaga maradt…