„Tudom, hogy a tavasz nem tart örökké,

Hogy elmúlnak mind a derűs napok,

Hogy a dal, hogy a tavasz idehagynak,

És ősz fejemmel magam maradok.

 

Zörgő avarban, ködös alkonyattal,

A darvak búcsúzása idején

Ráérek majd jövők titkát keresni,

S borongva sírni emlékek ködén.

 

De ki töpreng édes tavaszi reggel

Fagyos pusztákon, hulló levelen,

Mikor csillámos, szőke napsugárral

Végigragyogja útját a jelen…”

(Kaffka Margit: Fényben, 1901)

 

 

1.

 

Néhány órával ezelőtt megérintettem egy zsálya levelét, s most arcomhoz emelt kezemen beszívom a zsályaillatot. A virág már mérföldekre van tőlem: nem szakítottam le, nem hoztam el magammal, csak friss illata jött velem. Hogy lehet, hogy ezt a gyönyörűséget csak úgy elengedte? Micsoda drága valami az az illat? Anélkül, hogy a növény, amelyből kiárad, veszítene vele, odatapad egy kézhez, követi, elborítja, és sokáig eszébe juttatja egy távoli virág szépségét.

 

 

A lélek illata az emlék…

 

 

Néhány alkotói évére Nagykárolyból, régi megyei birtokok szőke búzaföldjéről érkezett, szőke búza között pipacsos kis kalap. A mesemondó hölgy már évszázadra van tőlem: nem ismerhettem, de hozom magammal, friss illata jön velem. Sohase volt nekem ilyen szép virágom. Hogy lehet, hogy gyönyörűséges virágait csak úgy elengedte? Micsoda drága valami az illat? Anélkül, hogy a könyv, amelynek lapjaiból virág-lelke szétárad, veszítene vele, odatapad egy szívhez, követi, elborítja, és sokáig eszébe juttatja egy távoli világ szépségét.

 

 

A szív emléke a lélek…

 

 

„Komolyan, némán, fövegét levetve

Virrasszon egy-két hallgatag barát…

Csak meddő jajszót, szennyes könnyeket ne!

A két hideg kezem tegyék keresztbe,

S mormoljanak halk, elcsukló imát.”

(Kaffka Margit: Temetés, 1905)

 

 

2.

 

 

Kaffka Margit stílusa a megfigyelés romantikája. A látott, átélt, tapasztalt dolgok tömege hosszú-hosszú ideig elraktározódik benne valahol mélyen tudata alatt, ismeretlen mélységekben. A Színek és évek apró megfigyelések halmaza. Az egész regény valójában nem több, mint egyetlen asszony élettörténete azokkal a tudatos és öntudatlan, testi, szellemi és társadalmi fájdalmakkal, amelyek az asszony lelkében keletkeznek. A főalak jelleme apró, sokszor egészen jelentéktelen élettörténet-törmelékekből áll össze, s ezek az élménycserepek nem ritkán testi és szellemi fájdalommal járnak. Pórtelky Magda nem mindennapi mindennapiassága az önállóságra soha nem jutott, mindig máshoz kapcsolt és mástól függő, szűkös anyagi és társadalmi lehetőségek magas korlátai között mozgó asszony természetes és végzetszerű története, akinek sem esélye, sem akarata, sem lehetősége nincsen arra, hogy túllépjen saját kiszolgáltatott, zárt halmazából.

 

 

Kaffka Margit stílusa az érzékelés romantikája. A látott, átérzett, tapasztalt dolgok tömege hosszú-hosszú ideig elraktározódik benne valahol mélyen, a tudata alatt, ismeretlen mélységekben. A Hangyaboly apró megfigyelések halmaza. Az egész regény valójában nem több mint egy apácazárda főnökválasztásának története, azokkal az élettörténetekkel, amelyeket az „örökségért” folytatott hatalmi küzdelemben megismerhetünk. A „főhős” maga a zárda, amelynek zárt világa sokszor egészen apró élettörténetekből áll össze: ki a régi hagyományokért, ki új hiteszmékért, ki általánosabb szabadsághitért, ki egyéb nagyra törő tervekért harcol, és persze van olyan is, akinek csak a hatalomra van szüksége. A Hangyaboly nem mindennapi mindennapiassága, egy zárt világon belüli, önállóságért küzdő nők természetes és végzetszerű történetei, akiknek sem esélyük, sem akaratuk, sem lehetőségük nincsen arra, hogy túllépjenek saját kiszolgáltatott, zárt halmazukból.

 

 

Kaffka Margit stílusa „nemnőiségének” romantikája. A látott, átérzett, tapasztalt dolgok tömege hosszú-hosszú ideig elraktározódik benne valahol mélyen a tudata alatt, ismeretlen mélységekben. Apró megfigyelésekből felépülő világával az elmúlt századelőn nem tudott mit kezdeni az írogató, verselgető magyar nagyasszonyokhoz és széplelkekhez hozzászokott férfiirodalmi publikum. Ahogy Schöpflin Aladár megjegyezte róla a Nyugatban, megtisztult ő már mindenféle „asszonyi kézimunka-dilettantizmustól”. Az első magyar „asszony-író” volt, aki elsőként lépett túl saját, kiszolgáltatott, zárt halmazából.

 

 

 

„Vékonyka léc a hant felett,

gyümölcsfa volt és fejfa lett.

Gyümölcs a fejfán nem maradt,

gyümölcs van lent, a hant alatt.

A hant alatt pár csont apad,

s a csontra tompa csend tapad,

csonttá fagyott csend, tompa csend,

csontkamra, melyben csend mereng,

csontkert, ahol csendrózsa leng,

s a csend örök csengője cseng.”

(Emőd Tamás: Tíz év. Kaffka Margit emlékére, 1928)