Jankovich Ferenc

Született: 1907. november 29. Székesfehérvár
Meghalt: 1971. március 9. Budapest

Iskola

Elemi iskoláit Sárpentelén végezte, Székesfehérvárott éretts. (1927), egyúttal kőműves apja mellett kitanulta a kőműves és gipszöntő szakmát is. A Pázmány Péter Tudományegyetemen – az Eötvös Collegium tagjaként – magyar–francia szakos középiskolai tanári okl. szerzett (1931), állami ösztöndíjjal a párizsi Sorbonne-on tanult tovább (Gombocz Zoltán ajánlására, az École Normale Supérieure növendékeként, 1931–1933), hazatérése után a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola ének tanszakán két évet végzett (1933–1935).

Életút

A párizsi École des Langues Orientales magyar tanszékének asszisztense (Aurélien Sauvageot mellett, 1931–1933) és a Propagation des Langues Étrangeres-ban a kezdők magyar nyelvtanfolyamának vezetője (1932–1933). Az érdi első magyar népfőiskolán az irodalom, a történelem és a zene tanára, egyúttal a Magyar Dal c. lap szerkesztője (Kodály Zoltánnal és Vásárhelyi Zoltánnal, 1936–1942). A II. világháború után a Magyar Országos Tudósító, majd a Magyar Távirati Iroda (MTI) munkatársa (1945–1950); közben a Szabad Szó kulturális rovatának külső munkatársa is (1945–1949), Soós Lászlóval, Magvető címmel élő folyóiratot szerkesztett, ezzel járta az országot (1949–1951?). Szabadfoglalkozású író (1950-es évektől).

Pályafutását költőként kezdte, első verseskötete, a Kenyérszegés Párizsban jelent meg (1932-ben). Korai verseinek témája a szelíd hangulatokat idéző dunántúli táj és az életképekben gazdag, idillikus szerelem. Párizsból hazatérve, a franciás műveltségű, tehetséges bölcsész-költőt szívesen fogadta az urbánus Nyugat és a népi írókhoz kötődő Válasz köre is: versein ezért kimutatható a modern francia költészet és a magyar népdal hatása. Zenei érdeklődése mindvégig elkísérte, életútját egy váratlan fordulattal meg is szakította: beiratkozott a Zeneakadémiára, néhány évig komolyan készült az operaénekesi karrierre. Versesköteteinek váratlan sikere miatt feladta álmait, a magyar zenei kultúra változásaira azonban továbbra is érzékenyen reagált. Kritikái, beszámolói rendszeresen helyet kaptak a – részben általa is szerkesztett – Magyar Dal c. folyóiratban, fontos feladatokat vállalt a kórusmozgalomban, valamint zenetörténetet és -elméletet (is) előadott különböző népfőiskolákon, a rádióban és más ismeretterjesztő műsorokban. A fasizálódó országban művei egyre komorabbakká váltak, idealisztikus tájképeit felváltották a korabeli Magyarország vidéki szegénységét és kilátástalanságát plasztikusan ábrázoló költemények, azaz egyre inkább a népi írók mozgalma felé tolódott, valójában azonban soha sem csatlakozott hozzájuk (viszont baráti kapcsolatban volt Féja Gézával és Németh Lászlóval). Ekkor született legismertebb verse, a Szántód partjainál (megjelent a Válaszban, 1938-ban és a Viharhoz c. kötetében, 1939; később ezért a művéért Kossuth-díjat kapott, 1956-ban!). 1945 előtt kevés prózát írt, első regénye, a Téli szivárvány (1942) viszont igen nagy visszhangot váltott ki. A mű Székesfehérvárott, a helyi Széna téri szegénynegyed zárt világában játszódik. A regény az egyik főszereplő monológja, egy kamaszodó fiú jellemrajza, a gyermeki lélek eltorzulása a háborús viszonyok között, egyúttal egy közösség szociológiai és mélylélektani feltárása is. Jóllehet a történet az I. világháború utáni helyzetet elemzi, ám nem nehéz analógiát felfedezni az újabb világégés és az egy nemzedékkel korábbi kegyetlenségek tárgyilagos leírása között. Jankovich nagy művét Jean Cocteau (1889–1963) Vásott kölykök (1929) c. klasszikus regénye ihlette, de meglepő hasonlóságok fedezhetők fel Ödön von Horváth (1901–1938) antifasiszta kisregényeivel is (elsősorban az Istentelen ifjúsággal, [1937]).

A II. világháború után jelentős szerepet vállalt a népi kollégiumi mozgalom megszervezésében, ő írta – egy csángó népdal dallamára – a NÉKOSZ-mozgalom népszerű indulójának szövegét (Sej, a mi lobogónkat, 1945; megzenésítették: 1947). Költészete, az általa is vállalt és hitt új világ építése miatt, valóságos ódai szárnyalásokat kapott. Verseit őszinte meggyőződés, a felszabadulás iránt érzett öröm és felelősség hatotta át, a sematikus verseket azonban kerülte, viszont közérthetőségre és zeneiségre törekedett. Második regénye a Bűn és bocsánat (1957) tíz évig nem jelenhetett meg. A cím nem véletlenül utal Dosztojevszkij (1821–1881) nagyregényére (Bűn és bűnhődés), a szerző tkp. a szocializmus lélektani elemzésére vállalkozott. A mű főhőse, a népből kiemelkedő művész, Madár Antal. Az 1930-as években a korabeli hatalom is felfigyel az őstehetségre, s ahogy Madár egyre feljebb emelkedik az ismertség grádicsain, újabb és újabb megalkuvásokra kényszerül, elvtelenül alkalmazkodik azokhoz, akik kiemelték őt környezetéből, elárulja társait és hűtlenné válik osztályához, de a legnagyobb bűnt azzal követi el, hogy az emberi és a művészi igazságot is meggyalázza. A főhős emberi fejlődésének sorsszerűségével Jankovich Ferenc a szocializmus korlátait és a népi írók felelősségét is felemlegette; nem véletlen, hogy a népi írók mozgalmához tartozó barátai, magát Jankovichot tartották „árulónak”, ám ez a lélektani regény a hatalom számára is kellemetlen volt. A kéziratban ismertté vált mű kiadását megakadályozták, sőt a végül 1956 után megjelent regényt a kritika rendkívül kedvezőtlenül fogadta. A művel kapcsolatos hercehurca elkeserítette Jankovichot, pályáján törést okozott a kudarc. A regény konfliktusainak ábrázolása viszont nemsokára jelentős hatást gyakorolt az 1960-as években jelentkező új írói generáció (pl. Sarkadi Imre, Somogyi Tóth Sándor) munkásságára. Társadalmi regényt többet már nem írt, érdeklődése a romantikus magyar múlt a 15–17. századi Magyarország történeti hagyományai felé fordult. Két történelmi regénytrilógiát írt: a Dunántúli végeken (1951–1960) a 16–17. századi törökellenes végvári harcok hőseit állította középpontba. Az I. kötet Thury György vitézségének (Hulló csillagok, 1951), a II. kötet (A tél fiai, 1953) Huszár Péter és Irtó János „népi hősiességének”, a III. kötet (Hídégetés, 1960) Zrínyi Miklós bátorságának adózott. Világverő Mátyás király c. újabb trilógiája (1963–1968) néhány generációval korábban játszódott, s több „vitéz” főhős helyett csak eggyel, Hunyadi Mátyással foglalkozott. A romantikus kalandok és a magyar vitézség helyett itt Jankovich elsősorban a nagy formátumú európai uralkodó intellektuális képét, szövevényes diplomáciai manővereit, a hatalomgyakorlás intrikáit villantotta fel. A király magánélete szereplőire – többek között – Boroszlói Borbálára, Corvin János anyjára és Beatrix királynéra koncentrált; ezekkel a bonyolult személyes kapcsolatokkal magyarázta Mátyás tragédiáját és azt, hogy a legnépszerűbb uralkodó sikeres politikája, váratlan halála után, nem talált követőkre. A Mátyás regénytrilógia a modern történelmi regény magyarországi hagyományainak méltó követője, jellemrajzai, a részletekig pontos korhű leírásai leginkább Laczkó Géza (1884–1953) posztumusz megjelent nagyregényével mutatnak rokonságot (Rákóczi, 1955). Pályafutásának végén lírájában a gondolati költészet felé közeledett, az emberi lét nagy kérdései foglalkoztatták. Szonett-sorozatban keresett választ a hétköznapok tapasztalatai során felvetődött kérdésekre (Idők szálltán, 1968). Késői versei a magyar líra kimagasló formai tudásról tanúskodó alkotásai. Önéletrajzi írásaiban (Csepp a tengerben, 1956 és 1970) történetfilozófiai bölcsességekkel, nem egyszer lemondó keserűséggel számolt be emlékeiről. Ifjúsági elbeszéléseket és regényeket, mesejátékokat és népszerű gyermekverseket is írt. A népfőiskolai irodalmi előadásait is kötetbe gyűjtötte (Iránytű a magyar irodalomban, 1942 és 1947). Műfordítóként elsősorban klasszikus és kortárs francia irodalmat tolmácsolt, amelyek közül kiemelkedik Romain Rolland (1866–1944) Colas Breugnon c. műve (1950) és Molière komédiái (Tartuffe, 1943 és Az embergyűlölő, 1948). Nevéhez fűződik továbbá a francia himnusz (La Marseillaise) és az Örömóda (az Európai Unió, ill. Európa későbbi himnusza) mai elterjedt magyar fordítása.

Emlékezet

Budapesten élt és tevékenykedett, lakóházát (Krisztinaváros, I. kerület Mátray utca 9.) emléktáblával jelölték meg (1987-ben). Szőlője és háza Badacsonytördemicen (Veszprém megye) volt, az 1950-es évektől haláláig a nyarakat rendszeresen itt töltötte. A Farkasréti Temetőben nyugszik, sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2002-ben). Összegyűjtött versei két kötetben jelentek meg (Napkergető, 1971 és Holdnéző, 1973). Nyolcvanadik születésnapjára Kiss Tamás gondozásában adták ki válogatott verseit (A nyugtalanság éneke címmel, 1987).

Elismertség

A Vörösmarty Irodalmi és Művészeti Társaság (1938-tól) és a pécsi Janus Pannonius Társaság alapító tagja (1941-től).

Elismerés

Munka Érdemrend (arany, 1967).

 

Baumgarten-díj (1939 és 1943), József Attila-díj (1955), Kossuth-díj (a Szántód partjainál c. verseskötetéért és újabb költeményeiért, 1956).

Szerkesztés

A Kortárs c. irodalmi lap munkatársa (1958-tól). Versei és kisebb írásai – többek között – a Debreceni Szemlében (1932), a Korunk Szavában (1935), a Nyugatban (1936–1941), a Válaszban (1937–1938), a Kelet Népében (1938–1942), a La nouvelle revue de Hongrie-ban (1940), a Magyar Csillagban (1941-től), A Hídban (1941–1943), a Magyar Nemzetben (1942–1944), a Vigiliában (1943), a Nagyvilágban (1947), a Szabad Szóban (1948–1950), a Táncművészetben (1952), az Új Hangban (1953–1955), a Somogyi Néplapban (1954), az Irodalmi Újságban (1954–1956), a Csillagban (1955), a Fehérvár c. lapban (1955), a Magyar Nyelvőrben (1956), a Színház- és Filmművészetben (1956), az Élet és Irodalomban (1957–1958) és a Veszprémi Szemlében (1958) jelentek meg.

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2014