Bányai Elemér

Született: 1873. augusztus 22. Szamosújvár, Belső-Szolnok vármegye
Meghalt: 1915. április 2. Oblasce, Uzsoki-hágó
Temetés: 1915. szeptember 19. Budapest
Temetési hely: Kerepesi út

Család

Örmény katolikus családból származott. Sz: Bányai Tivadar, ifj. (†1883) városi alkapitány, Balla Katalin (†1880) tanítónő. Négy leánytestvére közül kettő élte meg a felnőttkort: Horváth Ferencné Bányai Gratiana és Forgács Tivadarné Bányai Blanka. F: 1904-től Czech Júlia Lotti (1884–1907).

Iskola

Korán árvaságra jutott, a szamosújvári Világosító Szent Gergely örmény katolikus fiúárvaházban nevelkedett (1883–1887), a máramarosszigeti református líceumban (1887–1889), a kolozsvári piarista főgimnáziumban tanult (1889–1893), Kolozsvárott éretts. (1893). A 21. honvéd gyalogezred önkéntese (Kolozsvárott, 1894–1895), leszerelése után tiszti vizsgát tett (1896), a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen magyar–francia szakos középiskolai tanári és bölcsészdoktori okl. szerzett (1901).

Életút

Szamosújvárott közjegyzői irodában és a helyi adóhivatalban tisztviselő (1895–1896), egyetemi évei alatt a Magyar Polgár, a Kolozsvári Lapok és az Ujság segédszerkesztője (1896–1901). Tanulmányai befejezése után a Szamosujvári Közlöny alapító szerkesztője (1901–1903), majd a szamosújvári Világosító Szent Gergely örmény katolikus fiúárvaház nevelője (1903–1904). Felköltözött Budapestre (1904). A Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) díjnoka (1904–1914) és a Magyar Nemzet szerkesztője (1910–1912), a Magyarország belső munkatársa (1914–1915).

Újságíróként elsősorban a magyar irodalom és történelem jelentős személyiségeiről írt, ill. széleskörű publicisztikai tevékenységet fejtett ki, armenisztikával, örmény folklórral foglalkozott. Összegyűjtötte és kiadta a magyarországi örmények anekdotáit, feldolgozta a Pesti Hírlap történetének első évtizedeit, lefordította Jules Verne (1828–1905) néhány népszerű regényét.

Írásai túlnyomó többsége a tudományos dolgozat, a történelmi életrajz és a népszerű ismeretterjesztés határát járták be. A főváros krónikásaként tartották számon, gyakran azonban csak Pest funerátorának hívták. Funerátor az a korabeli tisztviselő volt, akinek a feladata a haláleset bejelentésétől, az anyakönyveztetésen keresztül a temetés lebonyolításáig tartott. Legfontosabb kötelessége azonban az elhunyt életiratának az összeállítása volt, amely kiterjedt a megboldogult családi körülményeinek rögzítésére, tevékenységének összeállítására, munkásságának méltatására. Az életirat alapja lett a gyászbeszédnek, amelyet a pap mondott el a gyászoló rokonok előtt. Bányai Elemér tíz éven át írta nekrológjait, sajátos hangú, munkásság-összegző életiratait Budapest székesfőváros híres, kevésbé híres és hírhedt személyiségeiről. De még ennél is többet tett Zuboly! Nemcsak életutakat ismertetett, de megírta a lebontásra ítéltetett fővárosi épületek „életiratait“ is, összegyűjtötte és részben közzétette mindazokat az irodalom- és művelődéstörténeti érdekességeket, amelyek Pest ún. belső kerületeinek ismertebb házaihoz fűződtek. Több emléktáblát maga is kezdeményezett, s jóllehet a fogalmat ilyen formán még nem ismerte, mégis elsőként határozta meg az irodalmi emlékhelyek jelentőségét, tkp. ő volt a magyar emlékezetkultúra első kutatója!

Emlékezet

A polgári radikálisok csoportjának tagja, Ady Endre (1877–1919) hűséges barátja és fegyvertársa volt: a költő neki írta a Négy-öt magyar összehajol c. versét. Halálhírére két versében is búcsúzott tőle (Szegény Zuboly emlékére és a Zuboly emléktáblájára). Az I. világháborúban, a 23. honvéd gyalogezred tartalékos tisztjeként harcolt, az Uzsoki-szoros körüli harcokban esett el. Komarnikiban temették el, ám a Budapesti Újságírók Egyesülete (BÚE) elhatározta, hogy sírját felkutatja, hazahozatja (1915. ápr. 17-én). Miután kalandos körülmények között megtalálták és Budapestre hozatták az ideiglenes koporsóját, a Kerepesi úti Temetőben (= Fiumei út), a hősök parcellájában, katonai tiszteletadás mellett helyezték örök nyugalomra (a gyászbeszédet Prohászka Ottokár székesfehérévári püspök mondta, 1915. szept. 19-én; a Martinovics-páholy nevében Jászi Oszkár búcsúztatta, 1915. szept. 26-án). Síremlékét évekkel később Kallós Ede szobrászművész, arcképét Czigány Dezső festőművész készítette el (mindkettőt a BÚE megbízásából). A sírt a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2001-ben). Összegyűjtött munkáit szintén a BÚE jelentette meg (1916-ban; a kötetet Mikes Lajos szerkesztette). Munkássága alig ismert, jóllehet néhány éve az Országos Örmény Önkormányzat gondozásában válogatás jelent meg írásaiból (Az örmény metropolisz címmel, 2001-ben). Zuboly írói álnevét Shakespeare hősétől kölcsönözte (Szentivánéji álom), néhány írása Sisakos néven is megjelent. Emlékét Budapesten, a XVI. kerületben (= Sashalom) utca is őrzi, ahol emléktábláját is elhelyezték (Bányai Elemér utca 1.). Törzshelyén, a Centrál-kávéházban, halála után megalakult a Zuboly-terem.

Szerkesztés

A Tolnai világtörténelme szerkesztője (1908–1914). Írásai a fentieken kívül még az Ellenzékben (1899–1905), az Arméniában (1902–1906), a Pesti Hírlapban (1904–1912), a Hazánkban (1905), a Magyar Könyvszemlében (1905), a Vasárnapi Ujságban (1905–1914), a Politikai Hetiszemlében (1905–1907), Az Országban (1906), a Budapesti Hírlapban (1906), a Független Magyarországban (1906), A Korban (1908), a Nyugatban (1908), A Polgárban (1910), a Huszadik Században (1910–1912), a Debreceni Szemlében (1913), a Könyvtári Szemlében (1913), az Uj Nemzedékben (1914), a Magyarországban (1914–1915) és az Uj Időkben jelentek meg (1914–1915).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2014