(Körösbökény, 1924. augusztus 9. – Budapest, 2001. február 10.)

Aradi Nóra Körösbökényben született, a település (románul: Buteni) az Erdélyi-középhegységben, a Fehér-Körös völgyében, az egykori Arad vármegyében található. A család elmagyarosodott polgári család volt – édesapja a környék elismert orvosaként tevékenykedett – apja halála után a család Budapestre költözött. Itt igen alapos középiskolai nevelésben és nyelvi képzésben részesült: a Sacré Coeur Gimnáziumban érettségizett.

A II. világháború végén ­– az üldöztetés elől Erdély román igazgatása alatt maradó területén maradva – már egyetemi hallgatóként bekapcsolódott a munkásmozgalomba, 1944-től a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségének tagja, 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba. Már diák korában a Patriotul nevű román kommunista lap, majd a budapesti Szabadság munkatársa lett. Később, 1945-től 1950-ig, azaz egész egyetemi hallgatói pályafutása idején a Honvédelmi Minisztérium Katonapolitikai Osztályán teljesített szolgálatot, mint titkos ügynök. 1950-ben az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán (ELTE BTK) művészettörténet–régészet szakon végzett, első munkahelyének a Magyar Néphadsereget nevezte meg: egyike volt a kevés női polgári alkalmazottnak.

Tudományos pályafutása csak 1953-ban indult, a Népművelési Minisztérium Múzeumi Főosztályának helyettes vezetőjeként, innen került kb. egy év múlva a Tudományos Minősítő Bizottsághoz, ahol aspirantúrájának vezetésével Vayer Lajost bízták meg, szolgálati helyéül az ELTE Művészettörténeti Tanszékét jelölték ki. Kandidátusi dolgozatának sikeres megvédése után, 1957-ben a Művelődésügyi Minisztérium Képzőművészeti Osztályának vezetésével bízták meg, 1961-ben pedig az ELTE Művészettörténeti Tanszékére került, mint egyetemi docens. Kutatóként elsősorban a magyar és az európai 19–20. századi művészettel, kultúrpolitikusként a szocialista művészettel foglalkozott.

Nevéhez fűződik Réti István munkásságának (újra)felfedezése, ő rendezte a művész első emlékkiállítását, amely egyúttal az első gyűjteményes kiállítása is volt. Réti művészetéről írta kandidátusi értekezését, de monográfiát írt még – többek között – Rjepinről, Dejnekáról, illetve Koszta Józsefről, Fónyi Gézáról, Bolmányi Ferencről és Kondor Györgyről is. Feldolgozta a Tanácsköztársaság plakátművészetét, a tömegábrázolás példáján tett kísérletet arra, hogy az ikonológiai és ikonográfiai módszert alkalmazza a szocialista művészet történetére. Miután a szocialista képzőművészeti kutatásaiból megvédte doktori értekezését, 1972-ben egyetemi tanárrá nevezték ki, de még ezt megelőzően, 1969-ben kinevezték az MTA Művészettörténeti Kutatócsoport (= Intézet) igazgatójának is.

A Kutatóintézet alapító igazgatójaként (1969–1990) nevéhez fűződik az intézet tudományos tevékenységének, szervezetének és kutatási profiljának kialakítása és megszervezése. Személyes kutatói érdeklődése elsősorban az 1945 utáni magyar művészet történetére és értékelésére irányult. A Magyarországi Művészettörténet ezzel foglalkozó, tervezett 8. kötete azonban – jelentős mértékben a felszabadulás utáni művészet kultúrpolitikai értékelésének kérdésessé válása miatt – nem készülhetett el.

Tudományos eredményeit 1971-ben Munkácsy Mihály-díjjal ismerték el, illetve 1960-tól 1990-ig ő volt a Művészetkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) magyar nemzeti bizottságának elnöke. Kevesen tudták róla, hogy műfordítóként is tevékenykedett: elsősorban kortárs román irodalmat tolmácsolt.

Fontosabb művei: Réti István. Kandidátusi értekezés is. (Bp., 1960);

Képzőművészet és közönség. Budapest, 1961;

Absztrakt képzőművészet. Budapest, 1964;

Dejneka. Budapest, 1967;

Daumier, Derkovits és utódaik. Tanulmányok. Budapest, 1968);

A szocialista képzőművészet története. Monográfia és doktori értekezés is. Budapest, 1970;

2. kiadás 1980;

Képzőművészet és munkásmozgalom. Tanulmányok Budapest, 1974;

A szocialista képzőművészet jelképei. Budapest, 1974;

Technika és művészet. Fukász Györggyel. Budapest, 1974;

A munkásábrázolás a magyar képzőművészetben. Budapest, 1976;

Bolmányi Ferenc. Budapest, 1977;

Fényes Adolf. Budapest, 1979;

A Magyar Tanácsköztársaság művészete. Budapest, 1979;

Kondor György. Budapest, 1981.