(Székesfehérvár, 1897. november 9. – Budapest, 1987. augusztus 17. Bp.)

Burchard-Bélaváry Erzsébet régi evangélikus családból származott, apja Burchard Rezső minisztériumi tanácsos volt, anyja Török Mária. Erzsébet nagyapja Burchard-Bélaváry Konrád (1837–1916) a 20. század eleji közélet egyik ismert szereplője, az Országos Magyar Malom Egyesület igazgatója, a Főrendiház tagja volt.

Erzsébet a budapesti Csalogány utcai tanítóképző intézetben 1916-ben tanítói oklevelet szerzett, majd két évig Budapesten tanítóként helyezkedett el. Az 1910-es évek végén (a visszaemlékezései szerint azonban 1921-ben) kapta kézhez Maria Montessori egyik művét (Selbsttätige Erziehung im frühen Kindesalter), amelynek hatására Bécsbe utazott az olasz pedagógus elvei alapján akkor már működő Montessori-iskolák megtekintésére.

A Montessori pedagógia alapja a gyermekbe vetett bizalom: a gyermekben ugyanis megvan a cselekvésnek és a világ megismerésének vágya, s Montessori mély meggyőződése volt, hogy a gyermek csak saját tevékenysége, saját tapasztalatai által tanul. Másképpen: a gyermekek nem a büntetéstől való félelmükben vagy a dicséretek jutalmáért dolgoznak az iskolában, hanem a megszerezhető tudás öröméért. A Montessori-iskolákban és -óvodákban a gyermekek a gyakorlatban sajátították el az együttélés, az egészséges életmód, a környezet védelmének szabályait, a rend szeretetét. A gyermekek megszokták, hogy ne zavarják egymást, segítsenek társaiknak: megtanulták a problémák békés megoldását, egymás másságának és különbözőségének megértését, értékeinek megbecsülését, esetleges gyengeségeik elfogadását. A pedagógus minden egyes gyermek teljesítményét saját, előző teljesítményéhez mérte és értékelte. Ugyanakkor nem az eredmény volt a fontos, hanem az igyekezet, a tevékenység maga – így a gyermekeknek sem lett kudarcélményük.

Erzsébet 1923/24-ben végezte el Maria Montessori egyik amszterdami tanfolyamát, majd a frissen megszerzett tapasztalatokkal még néhány évig Hollandiában maradt, hogy tudását a gyakorlatban is kipróbálja. 1926-ban tért haza Budapestre, ahol Montessori elvei alapján működő magánóvodát és népiskolát is nyitott (Az óvoda 1927-től 1944-ig, az iskola 1928-tól 1941-ig állt fenn!). Néhány évvel később, 1930-ban Rómában járt, ahol elvégzett egy nemzetközi Montessori-tanfolyamot is, és személyesen is megismerkedett a nagy olasz pedagógussal. Megismerkedésük évében lefordította Montessori nagy jelentőségű, pedagógiai elvét és hitvallását ismertető művét (Módszerem kézikönyve), illetve elsősorban Burchard-Bélaváry Erzsébet érdeme, hogy Maria Montessori 1930-ban és 1932-ben Magyarországra látogatott. Első alkalommal könyve magyar nyelvű bemutatójára, másodszor a Magyarországi Montessori Egyesület megalakulására érkezett. Az 1930-as–1940-es években Erzsébet igen élénk szakírói tevékenységet fejtett ki: sorra-másra jelentette meg írásait a Montessori-módszerről, óvodája és iskolája tapasztalatairól, a budapesti óvónőképző intézetekben továbbképző tanfolyamokat szervezett és gyakorlati bemutatókat is tartott.

A II. világháború után aktívan bekapcsolódott az óvodák újjászervezésébe, 1945-ben kinevezték a Népjóléti Minisztérium kisdedóvási osztályvezetőjévé. Osztályvezetőként vezető szerepet játszott az 1946. évi kisdedóvási törvénytervezet kidolgozásában, majd az óvodák államosításában is (aminek következtében ő maga sem indíthatta újra saját magánóvodáját!). Minisztériumi távozása után 1948–1956-ban a budapesti Huba utcai pedagógiai gimnázium igazgatónőjeként tevékenykedett, majd visszatért a minisztériumba.

Magyarországon korábban az óvónők (óvók) középfokú képesítéssel, azaz az érettségi vagy a tanítói oklevél megszerzése után helyezkedhettek el. Az óvóképzés felsőfokúvá alakítása elsősorban Burchard-Bélaváry Erzsébet érdeme. Részt vett 1956–1957-ben az Oktatásügyi Minisztériumnak a felsőfokú óvó(nő)képzés koncepciójának kidolgozásában, azaz igencsak fontos szerepet vállalt abban, hogy Magyarországon – a világon először! – felsőfokú intézményben tanulhattak a jövő óvónői (1959. szeptember 8-ától, Kecskeméten, Szarvason és Sopronban). Érdemeit a minisztériumban is elismerték: Erzsébetet nevezték ki a Kecskeméti Óvónőképző Intézet első igazgatójának (1962-ben innen ment nyugdíjba). Nyugdíjba vonulása után azonban még továbbra is dolgozott: elsősorban az óvodai matematikaoktatás lehetőségeit vizsgálta, majd részt vett az 1972-ben bevezetett új, óvodai nevelési program kidolgozásában. Utolsó cikkét 90 évesen jegyezte: a Pedagógiai Szemle közölte visszaemlékezéseit a Montessori-rendszerű magánóvodájára. A szaklap ugyanebben a számban megindító nekrológgal köszönt el az egyik legnagyobb magyar óvodapedagógustól…

Fontosabb művei: A Montessori-féle kisdedóvintézet. Kisdednevelés, 1926;

A gyermek társasélete az óvodában. Kisdednevelés, 1930;

Montessori Mária Budapesten. Kisdednevelés, 1931;

Az írás szerepe a 6–10 éves gyermek életében. A Gyermek, 1933;

A Montessori-mozgalom vázlatos története. Az Új Nevelés magyar földön. 1925–1935. Budapest, 1935;

Tanítsuk a gyermekeket öltözködni. Gyermeknevelés, 1936;

Montessori módszer és tanmenet. Pedagógiai Szeminárium, 1936;

Gyakorlati gyermekvédelem. Óvodák és napközi otthonok munkaterve. Budapest, 1945;

Óvodai matematikai foglalkozások. Útmutató óvónők számára. Budapest, 1970;

3. kiadás 1975;

Hangari ho-ikunen ni okeru kyoju. Taiiku-kankyo ninshiki-kazu. Szabadi Ilonával. Tokyo, 1983;

Visszaemlékezéseim a Montessori-módszerű magánóvodámra és a magán „népiskolámra”. Pedagógiai Szemle, 1987;

A mentális higiénia követelményei az óvodában. Thalassa, 1995;

fordításai: Montessori Mária: Módszerem kézikönyve. Budapest, 1930;

Montessori Mária előadásai az új nevelésről. Budapest, 1932;

Az ember nevelése. Ford. Mayerné Bartal Andreával. Az utószót Földes Éva, a kísérő tanulmányt Vág Ottó írta. Pedagógiai források. Budapest, 1978.

Irodalom: Szabadi Ilona: Burchard Erzsébet. Óvodai Nevelés, 1987;

Tomor Lajosné: Burchard Erzsébet. Pedagógiai Szemle, 1987;

Háló Magdolna: B. B. E. emlékezetére. Óvodai Nevelés, 1992.