Balázs Béla író, költő, esztéta, Bartók Béla színpadi művei szövegkönyveinek szerzője és Prohászka Ottokár római katolikus püspök, egyházi szónok, egyetemi tanár alig ismerték egymást. Életükben valószínűleg csak egyszer találkoztak, 1905 márciusának elején, amikor a későbbi püspök és az akkor még Bauer Herbert néven harmadéves bölcsészhallgató Prohászka egyik egyetemi előadása közben összeszólalkozott, s a vita az előadás után is folytatódott. A vitának nem sok irodalma van. A Prohászka-életrajzok nem tartották említésre méltónak, maga a püspök sem írt erről naplójában. A Balázs Béla-irodalom ismeri ezt az affért, monográfusa, K. Nagy Magda1 talán kissé merészen párhuzamot von Ady Endre közismert Prohászka-ellenes antiklerikális publicisztikái és Balázs Bélának a vitában elfoglalt Prohászka-bírálata között.

Vajon mi az igazság? Miért, miről és hogyan vitatkozott egymással a professzor és a diák? Hogy vélekedett egymásról a tanár és az egyetemi hallgató? A most elhangzó előadásom ezekre a kérdésekre próbál válaszokat keresni. Az életrajzi adatok a jelenlévő tisztelt hallgatók előtt valószínűleg ismertek, azonban egy „párbajról“ van szó, ezért úgy illik, hogy bemutassuk e duellum résztvevőit – esetleg néhány, talán kevéssé ismert életrajzi mozzanatra is kitérve.

Végül az előadásomban megemlítek néhány kortársat – ha úgy tetszik „párbajsegédet“, illetve a dolgozat során igyekszek kitérni a legfontosabb forrásokra, így elsősorban Balázs Béla naplójára, valamint néhány korabeli hírlapcikkre is.

Prohászka Ottokár, a paptanár

Prohászka Ottokár 1858. október 10-én, Nyitrán született2. Apja, még Prochaska Domokos (1817–1879) néven Morvaországból származott, ősei német iparosok voltak. Prochaska Domokos vadásztisztként került Magyarországra, Pozsonyban, egy bál alkalmával ismerkedett meg Filberger Anna Máriával (1838–1888), Filberger András nyitrai pékmester leányával. Egy katonatiszt a 19. század végén csak úgy házasodhatott meg, ha megfelelő kauciót tett le, amellyel igazolni tudta, hogy rendelkezik azzal a feltétellel, hogy rangjának megfelelő módon el tudja tartani családját. Mivel az apa ilyen kaucióval nem rendelkezett, kilépett a hadseregből és pénzügyőri felügyelőséget vállalt. A család tagjai egymás között németül beszéltek, később is német nyelven leveleztek; Prohászka is csak évekkel később tanult meg magyarul. Prohászka Ottokár gyermekkorát Nyitrán, Pozsonyban és Rózsahegyen töltötte: apja áthelyezései miatt ugyanis a család gyakran változtatott lakóhelyet. Elemi iskoláit 1865–1866-ban Rózsahegyen és 1866–1869-ben Losoncon végezte, majd 1869–1871-ben a nyitrai piarista gimnáziumban, 1871–1873-ban a kalocsai jezsuita gimnáziumban, illetve 1873–1875-ben az esztergomi papi kisszemináriumban tanult; 1875-ben Esztergomban érettségizett.

Iskolái kapcsán néhány érdekes, apró életrajzi adalékra hívnám fel a figyelmet. Prohászka Ottokár ugyanabban az évben és ugyanott, azaz Nyitrán született, ahol és amikor Tagányi Károly történész, az MTA tagja. Mindketten ugyanabba a nyitrai piarista gimnáziumba jártak (igaz nem ugyanabba az osztályba). Talán érdemes lenne az igen kiterjedt Tagányi hagyatékot átnézni és összevetni a Prohászka levelezéssel: egészen valószínű, hogy ismerték egymást, s talán kapcsolatba is kerültek egymással. Érdemes még megemlíteni Fényi Gyula jezsuita és Hollósy Jusztinián bencés szerzetest (Hollósy későbbi dömölki apát is volt). Mindketten szintén MTA-tagok voltak. Fényi tanította Prohászkát Kaposvárott, Hollósy pedig akkor volt bencés házfőnök, illetve a helyi bencés gimnázium igazgatója, amikor Prohászka esztergomi szeminarista. Hollósynak akkor már több népszerű tudományos könyve és dolgozata is megjelent, köztük geológiai és csillagászati tárgyú művei. Érdemes lenne megvizsgálni Prohászka természettudományos nézeteinek forrásait, elképzelhető, hogy Fényi és Hollósy – ez utóbbi a népszerű csillagászati irodalom úttörője volt – geológiai és csillagászati elképzelései befolyásolták a fiatal pap gondolkodását?

Középiskoláinak befejezése után hét évig (1875-től 1882-ig) a római Collegium Germanico–Hungaricumban tanult; közben 1878. augusztus 17-én filozófiai, 1882. június 25-én teológiai doktori oklevelet szerzett, illetve 1881. október 30-án pappá szentelték. A római hét év (három év filozófia és négy év teológia), valamint a jezsuita nevelés (első miséjét Szent Ignác oltáránál mondta) meghatározó lett Prohászka Ottokár életében. Tapasztalatait később felhasználta az esztergomi papképzés reformjában is.

Római tanulmányai után 1882. augusztus 18-án kinevezték esztergomi káplánná, egyúttal szeptember 10-étől az esztergomi líceum görög–latin szakos tanára, 1884. augusztus 26-án Simor János érsek kinevezte az esztergomi szeminárium morális és pasztorális tanárává, 1888. július 10-étől a dogmatika professzora, 1890-től pedig a szeminárium spirituálisa. Prohászka huszonkét évet töltött Esztergomban, ez alatt intenzív írói tevékenységet folytatott. Szervezői képessége és egyéb munkássága nyomán Esztergom a 19. század végén a katolikus megújulás egyik központjává vált. A rideg, merev és korszerűtlen papnevelői hagyományokkal szemben igyekezett bensőséges lelkiségre nevelni növendékeit, pedagógiai elképzeléseivel a magyarországi papnevelés forradalmi megújítója lett. A Magyar Sionban Pethő néven megjelent tanulmányai, továbbá első könyvei (Isten és a Világ, 1891; A keresztény bűnbánat és bűnbocsánat, 1893) szellemi nyitottságról tanúskodtak, európai távlatokat képviseltek a szűk látókörű, konzervatív katolikus gondolkodásban. Prohászka írásainak újdonsága még az a kísérlet is, amellyel megpróbálkozott a modern tudományok és a teológia közötti feszültséget csökkenteni (Föld és Ég, 1902). Szabó Ferenc monográfiájában rámutatott3, hogy Prohászka nem utasítja el az evolúciót (és külön a darwinizmust). Véleménye szerint a fejlődés hipotézise nem zárta ki a teremtő aktust, a bibliai teremtéstörténetet nem kell betű szerint értelmezni; Prohászka arra törekedett, hogy a geológia és a paleontológia eredményeit összeegyeztesse a bibliamagyarázatokkal. Nagyon jól tudta, hogy a természettudományos nézetek idővel, a tudomány haladásával változtak, a keresztény világnézet viszont – a kinyilatkoztatott hit fényében – elévülhetetlen. Nyitottsága a (természet)tudományok felé hitvédelmi okokkal magyarázható. A tudományok új eredményeiben rendkívül járatos fiatal paptanár a század elején körvonalazódó új, természettudományos világképet igyekezett a teológia szemszögéből magyarázni, azaz arra törekedett, hogy az egyre nagyobb híveket maga mögé felsorakoztató természettudományos igazságokhoz vallási hitelveket keressen (és találjon).

A század elején fellépő, „szentéletű, elveiért mindenre kész férfiú“ megjelenése, közéleti szerepvállalása lelkesedést váltott ki a legkülönbözőbb beállítottságú lapok körében is. Közismert, és sokszor idézett, hogy az elszántan liberális Budapesti Napló főszerkesztője, Vészi József (Vészi Margit festőművész apja, Molnár Ferenc későbbi apósa) lelkes cikkeket írt a nagy tudású, „szilaj fantáziájú“ papról, aki „poétalélekkel míveli“ a tudományok két ellentétes pólusát: a teológiát és a geológiát.4 Vészi szerint Prohászka a katolicizmust közel akarta hozni a modern korszellemhez, „áthidalni az örvényt, mely megnyílt a tudás és a hit között“. Vészi sokszor citált írása az 1902. október 17-i katolikus nagygyűlésről tudósított. Kevéssé ismert viszont, hogy ugyanezen a nagygyűlésen az Alkotmány című, Prohászka Ottokár dolgozatait sűrűn közlő lap szerint elhangzott az is: „a katolicizmus világnézet… amely az egész világot, az egész életet le akarja foglalni… a katolikus kereszténység az élet központjában székelő erő, amely hiten, filozófián, művészeten, iskolán, családon végig jár.“ Ady Endre, a Nagyváradi Napló munkatársa ugyanakkor egészen másként vélekedett Prohászka úrról, „a katolikus nagygyűlés harcias páteréről“ és „hellyel-közzel korcsmai stílusú beszédjéről“. Ady harcos antiklerikális cikkeiben5 úgy vélte, hogy Prohászka tudományos tájékozottsága csupán arra jó, hogy a tudományt (és a művészetet) a harcos egyház (= ecclesia militans) szolgálatába állítsa: „A föld valóban forog, s nem azért, mert ezt Prohászka Ottokár sem vonja kétségbe…“6 Ady írásai azonban csak kivételnek tekinthetőek, az 1945 utáni irodalomtörténet-írás elsősorban Ady költő-óriás és kiváló publicista személye miatt Prohászka „szociális demagógiáját“ hangsúlyozta.

Prohászka Ottokár 1890-től kezdve egyre gyakrabban tartott előadásokat Budapesten, egyesületi tevékenységek, karitatív elfoglaltságok, lelkigyakorlatok, szónoki feladatok kötötték a fővároshoz. Neve divatba jött, napilapok szívesen számoltak be munkásságáról, amely így mind ismertebbé vált; különösen az értelmiségi férfiak számára tartott ún. konferenciái lettek egyre híresebbek, látogatottabbak. Ráérzett arra, hogy Budapest az a terep, ahol igazán kamatoztathatja képességeit, az egyetem valójában nem cél, hanem eszköz arra, hogy meghódítsa, rekatolizálja a fővárosi intelligenciát, segítségül híva lenyűgöző tudományos ismereteit, széleskörű irodalmi és filozófiai műveltségét. Káldor Márk, Mózessy Gergely és Gergely Jenő kutatásaiból tudjuk7, hogy a pesti egyetemi tanárság 1901-től foglalkoztatta Prohászkát, jóllehet naplójegyzete szerint kinevezését egyáltalán nem ambicionálta. Kisfaludy Á. Béla halála után azonban megüresedett a budapesti tudományegyetemen a dogmatikai katedra, amelyet Prohászka mégis megpályázott.

A bp.-i tudományegyetem Hittudományi Karán 1904. március 4-én nevezték ki a dogmatika nyilvános rendes tanárává, tisztjétől az uralkodó általi püspöki kinevezése után, 1905. november 6-án vált meg hivatalosan8. Ezen idő alatt, 1904 őszétől a hét négy napján reggelente, összesen heti hét órában tartott dogmatikai előadásokat, 1904. december 8-án felkérték egy ünnepi szentbeszéd tartására. Ezen kívül 1905 tavaszán, azaz egy szemeszter idején Istenről és a lélekről címmel heti egy, esti órában, az akkori egyetem legnagyobb helyiségében, a kupolateremben tartott előadásokat.9 A kb. 600 főt befogadó nagyterem általában színültig megtelt, már csak azért is, mert Prohászka volt akkor az egyetlen teológiai tanár, akinek előadásait más karok hallgatói számára is nyílttá tették: bölcsész és jogász világi hallgatók (és hallgatónők) özönlöttek a népszerű szónok gondolataira. Itt és ekkor találkozott egy harmadéves bölcsész is Prohászkával…

Balázs Béla, a bölcsészdiák

Balázs Béla, Bauer Herbert néven 1884. augusztus 4-én, Szegeden született.10 Apja, Bauer Simon (1851–1897) középiskolai tanár volt Szegeden, a helyi állami főreáliskolában, majd haláláig Lőcsén tanított. Német nyelvű Goethe és Schiller műveket gondozott, néhány nyelvtudományi dolgozatot és egy történelmi drámát is írt (ez utóbbit Árpád címmel, Kézai Simon álnéven jelentette meg, 1896-ban.)11 Anyja Lewy Jenny (= Eugenia) az orosz határ közelében lévő porosz kisvárosból, Elbingből származott. Az édesapa és „az idegen országbéli“ szép tanítónő kalandos körülmények között ismerkedtek meg, s nem sokkal bemutatásuk után Jenny kisasszony már, mint feleség tért vissza Szegedre. Balázs Béla apjától a filozófiai gondolkodást, a drámai művek elemzésének képességét, kiválóan zongorázó édesanyjától a zene iránti érzékenységet, mindkét szülőjétől az irodalom szeretetét örökölte. Bauer Herbert 1902-ben a szegedi főreáliskolában érettségizett, de általunk ismert első verse már két évvel korábban megjelent Lőcsefürdői emlék címmel a Szegedi Naplóban (1900. december 25-én).12 A sikeres vizsgák után 1902-ben iratkozott be a budapesti tudományegyetem magyar–német szakára. A nagyhírű Eötvös Collegiumba került, ahol Kodály Zoltán szobatársa lett. Balázs Béla további sorsára nézve döntőnek bizonyult, hogy az Eötvös Collegium diákja lett, ahol életre szóló barátságot kötött Kodállyal, s Kodály révén néhány évvel később Bartók Bélával is megismerkedhetett. Kodállyal közösen régi magyar irodalmat, zenetörténetet, esztétikát és filozófiát hallgattak, színházi bemutatókra jártak, a közös élményeket együtt vitatták meg. Szellemi fejlődésére a kollégium mellett leginkább még a gyermekkori jóbarát, Juhász Gyula hatott.

Bauer Herbert alapvizsgáit 1904-ben „kitűnő dicséretesre“ tette le,13 önképzőkörökre járt, rendszeresen szerepelt a Négyesy-szemináriumon, rendkívüli szorgalommal írta naplóját, részt vett a Thalia Társaság első nyilvános szereplésén, ahol színészként is debütált.14 A rendkívül aktív, minden bölcsészeti stúdium iránt érdeklődő fiatalember ambícióit az egyetemi élet azonban csak részben elégítette ki. Naplójában sokszor kifogásolta tanárai stílusát, nehezményezte azok világnézetét, szüntelenül írt (meg nem jelent és később általa megsemmisített novellákat, drámákat, tanulmányokat) és olvasott, képezte és továbbképezte magát.

Néhány nappal az ominózus vita előtt Bauer Herbert éppen a művészet jelentőségéről, egységességéről tűnődött Naplójában: „a művészet általános fogalom, zenét, szobrászatot, festészetet, építészetet, költészetet egyformán jelent nálam.“15 A költészet szótól mégis idegenkedett, jobban szerette művészetnek nevezni mesterségét, mert – véleménye szerint – a költészet sokaknál egy külön kasztot jelent, a művészet viszont egy közös ok, közös cél és szövetség egy esztétikai feladatban.

Juhász Gyula kevéssé ismert, a költő halála után, a Nyugatban megjelent visszaemlékezései szerint16 ugyanis az 1900-as évek elején a pesti bölcsészhallgatók szellemi érdeklődése szinte kizárólag esztétikai természetű volt. A filozófusok közül is elsősorban azok hatottak rájuk, akik jó írók voltak, mint Schopenhauer vagy Nietzsche. „E boldogtalan szellemnek különösen sok hódolója akadt“, s a német nyelv e legnagyobb mestere döntően befolyásolta Babits Mihály, Ady, Kosztolányi Dezső és Prohászka Ottokár szellemi fejlődését is! Az egyetemi templom és katedra is megnyílt Prohászka Ottokár számára, aki elsősorban új mondanivalóival és egyéni hangjával, mondhatni költői lendületével ragadott el hívőt, kétkedőt és szabadgondolkodót.17

A vita

Prohászka Ottokár – mint említettük – 1905 tavaszán kezdte meg előadássorozatát Schütz Antal szerint18 az Istenről és a lélekről, Juhász Gyula visszaemlékezései alapján19 a vallás és a művészet viszonyáról. Valószínűleg nincs ellentmondás a két állítás között, hisz minden bizonnyal előadássorozata a közelmúltban megjelent A diadalmas világnézet (1903) című munkájára támaszkodott,20 amelynek lényege az volt, hogy hogyan lehet a keresztény világnézetet a mai kultúrvilágba „beleállítani“? Az előadásra 1905. március 1-jén került sor, az egyetem legnagyobb termében, a kupolateremben, ugyanott, ahol a Négyesy-szeminárium (Négyesy László) Stílusgyakorlatai is zajlottak.21 Az érdeklődés legalább olyan nagy volt, mint amikor Kosztolányi Dezső Baudelaire-fordításokat olvasott fel ugyanitt, ahol Mohácsi Jenő, a Tűz című, egy számot megélt lap szerkesztője elsőként hirdette Prohászka nagy ellenfelének, Ady Endrének zsenialitását, s ahol első munkáival jelentkezett – többek között – Oláh Gábor és Babits Mihály, vagy az akkor rendkívül népszerű, ám azóta az irodalmi köztudatból kikopott Adorján Andor novellista és Zalai Béla, a fiatalon elhunyt filozófus (hogy csak találomra néhány nevet kiragadjunk). A korabeli lapok közül egyedül az Egyetemi Lapok (a budapesti tudományegyetem, és gyakorlatilag az összes egyetem hivatalos közlönye) számolt be Prohászka Ottokár előadásáról22. A hír arról tudósított, hogy Prohászka nem a filozófiai fakultáson, hanem a hittudományi kar tanrendjében hirdetett előadását tartja meg a nagyobb hallgatóságra való tekintettel, a VIII. számú tanteremben.

A Négyesy-szeminarista Bauer Herbert tehát „hazai pályán“ hallgathatta Prohászka Ottokár fejtegetéseit a vallásos világnézet hatalmáról. Prohászka véleménye szerint23 az erőteljes és egészséges vallásosság nincs ellentétben semmiféle tudománnyal és művészettel, sőt ellenkezőleg, elsősorban a teremtő vallásosság inspirálja az alkotót és az alkotást. A feltalálónak inspirációra, a felfedezőnek tájékoztató gondolatokra, a filozófusnak intuícióra van szüksége, s ezt leginkább a hitből merítheti. Teremteni ugyanis csak hitben lehet, olyan hitben, amely hisz az eszményekben, a szeretetben és a lelkesülésben. A vallástalanok hite hit az enyészetben, a semmiségben, a hiábavalóságban és a lemondásban. Az alkotó szellem, az ihlet, az inspiráció nem szereti a sötétséget, a kétséget, a lemondást. A modern költészetnek és irodalomnak nincs művészete, mert nincs vallásossága. „Lantja el van repedve, húrjai elszakadtak, tapogatódzó keze reszket… nem a siralmak költészete ez, hanem siralmas költészet.“24

Balázs Béla viszont már ekkor a művészet lényegéhez tartozónak vélte a művészi alkotás igazságfeltáró, emberekre ható és alakító funkcióját. A művészi módon feltárt igazság nem feltétlenül a hitből fakad. A különböző világfelfogások egymással szemben állnak, s közülük nem lehet objektív alapon egyik elsőbbségét hirdetni a másik igazságával szemben, „mondván, hogy te vagy az igazibb.“25 A különböző igazságok közül az igazságok etikája szerint választhatunk: s azt az igazságot választom, amelyik számomra a leginkább megfelelő, amelyiknek az etikája az én lelkiismeretemet a leginkább kielégíti. Minden döntésem csak utólagos magyarázata meglévő érzéseimnek, morális és egyéb ítéleteimnek: minden választásommal utólagosan bizonyítom döntéseim jogosságát, jogosultságát.

Nem minden igaz, ami egy igazság. Egy természeti törvény, amelyet egy tudós felismer, az lehet igaz: a természeti törvényen a hit nem változtathat. Az működik vagy nem. Egy erkölcsi, művészi vagy metafizikai igazság azáltal lesz igaz, hogy megismertem. A művészi „igazság nem élt bennem, nem élt tettemben, amíg meg nem találtam… mígnem gondolatomban nem hatott másokra, továbbhatva és fejlődve bennük.“ 26

A vitában tehát Balázs Béla különválasztotta a művészi és a (természet)tudományos igazságot, s egyúttal mindkét igazságot igyekezett leválasztani a hitről, cáfolva azt, hogy ezen igazságokat a hit mozgatná.

Az előadás után a diák és a professzor még közel két órán át beszélgetett, vitatkozott egymással, igyekezvén meggyőzni a másikat saját világnézete helyességéről. Valószínűleg Prohászka Ottokár nem számított rá hogy rögtön egyik első, világiaknak szánt egyetemi előadásán izgalmas szellemi párbajt vív egy bölcsészhallgatóval – nem tudunk róla, hogy korábbi, nyilvánosság előtt zajló beszédei alatt bárki is kétségbe vonta volna megállapításait, lett volna bárki, aki kifejtette volna ellenérveit teológiai világképével szemben.

Balázs Béla ugyanakkor nyitottnak bizonyult a későbbi püspök nézetei iránt, szerette volna megismerni Prohászka gondolkodását, aki – meggyőződése szerint – csak hosszan elmondta véleményét, de nem is reagált vitapartnere érveire. Prohászka mindent megengedett és mindent elismert, ugyanakkor saját dogmáit egyedül érvényesnek hirdette: „Prohászka gondolkodása olyan, mint egy épített automata. Csak bizonyos mozgásokat képes végezni… Bizonyos mozgásokat nem érzékel, a világától annyira távol esnek, hogy azok – szerinte – nem is léteznek.“27 Prohászka – Balázs Béla szerint – egy rögeszme megszállottja, képtelen elfogadni, hogy más igazságok is létezhetnek, ugyanakkor kiváló szónok, a jelenlévőkre is rendkívül nagy hatást gyakorolt. „Erős intellektus“, de nem alkotó értelem, „csodálatos jelenség, de nem akarom csalónak nevezni.“ Balázs Béla ugyanakkor elismerte, hogy Prohászka képes hatni a tömegekre, rendkívül tájékozott a modern irodalomban és művészetekben, a vele vívott ideológiai párbaj igen nagy felkészültséget igényelt, de úgy érezte, hogy „villogott, hasított“ az elméje, s tudását vitapartnere is maximálisan elismerte.28

Mint bevezetőnkben említettük, a Prohászka-irodalom nem tartotta fontosnak ezt az epizódot megemlíteni. Talán nem is volt különösebb jelentősége, s ha Balázs Béla naplójában nem jegyezte volna fel, valószínűleg szinte semmit sem tudnánk róla. Mégsem baj, hogy nem így történt. Vitájuk révén kicsit közelebb kerültünk két századeleji gondolkodó nézeteihez. Prohászka Ottokárt néhány hónap múlva, 1905. október 17-én kinevezték székesfehérvári püspöknek. Balázs Béla pedig néhány év múlva 1908. április 1-jén, mint Prohászka nagy ellenfelének, Ady Endrének feltétlen híve, a magyar irodalmat döntően befolyásoló társaság A Holnap alapító tagja lett.

Az előadás elhangzott: Prohászka-emlékkonferencia. Központi Papnevelő Intézet. 2011. ápr. 2.

A tanulmány megjelent: Prohászka-tanulmányok. 2009–2012. Szerk. Mózessy Gergely. A Székesfehérvári Egyházmegye Prohászka-konferenciáinak előadásai. Székesfehérvár, 2012).