„Megpróbáltunk már úgyszólván minden testgyakorlatot a nőkkel megkedveltetni, de nálunk a nők, kivéve pár mágnásnőt, egyet sem karoltak fel igazán. Nálunk a nők nem halásznak [!], kirándulásban nem gyalogolnak, nem labdáznak, nem vívnak, nem csónakáznak, nem tornáznak, alig egy keveset úsznak és korcsolyáznak, sokat tánczolnak.”1 Ezekkel a szavakkal kezdi cikkét egy magát megnevezni nem kívánó szerző, az első modern magyar sportlap, a Herkules egyik számában. A Herkules megalakulása (1884) óta lelkesen támogatta a női sportot, igyekezett képes, ismeretterjesztő cikkeket, „tárczákat” írni a legkülönfélébb női testgyakorlatokról. S alig egy évvel a lap megalakulása után egy névtelen cikk keserűen számolt be „a nők közönyéről”2, s részletesen tudósított arról, hogy a hölgyek milyen sportágakat nem űznek. A Herkules minden erőfeszítése ellenére a női sport csak igen szűk körben („mágnás nők”) és igen kevés sportágban terjedt. Minden népszerűsítés, propaganda kudarcot vallott egy (ál)szemérmes világ (ál)erkölcsein, ahol az élet minden pillanatát illemkönyvek szabályozták.

Tanulmányom az előző századforduló hölgyközönségének sportjait, mulatságait, kedvelt szórakozásait vizsgálja sportágról-sportágra. Megpróbálom röviden vázolni, hogy az a néhány „sportlady”, aki dacolt a társadalmi előítéletekkel, milyen sportágakkal próbálkozhatott a 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben. A gyér adatok ellenére igyekeztem áttekinthető képet adni a századvégi hölgyközönség sportjairól, mulatságairól, kedvelt szórakozásairól. Részletesen foglalkoztam a korcsolyázással, a tánccal, a tornával, a kerékpározással, az úszással, a lawn-tenisszel és a vívással, a különböző sportágak részletes elemzésén keresztül próbálom bemutatni a századvégi hölgyek nemsportolásának okait.

A ‘sport’ azonban nem elsősorban versenyzést jelentett, sokkal inkább kedvtelést, mulatságot, a fogalom a századfordulón még erősen tapadt a ‘szórakozás’ és a ‘divat’ képzetekhez. Az 1880-as–1890-es évek sportlapjai kedvcsináló tudósításokban számoltak be az előkelő osztályok „mulatásairól”, sőt a korabeli sportújságok gyakran közöltek divattudósításokat is, bemutatva a sportladyk meghökkentő „amazonruháit.”

A korcsolyázás

„Nagyon csalódik az, aki azt hiszi, hogy korcsolyázni annyi, mint megállni a jégen, s előrehaladni egy szép hölgyecskébe fogózva”3 – intette olvasóit Porzsolt Kálmán, a Magyar Szalon hasábjain. A kiváló sportújságíró, aki hosszú sorozatban mutatta be az akkor ismert sportágakat a Magyar Szalon előkelő hölgyolvasóinak, még azt is hozzátette előbbi fejtegetéséhez, hogy „ez elég lehet egy jó parthie csinálására, de nem elég arra, hogy testünket sportszerűleg eddzük.”4 A fenti cikkből kiderült, hogy a hölgyek előszeretettel jártak a jégre, de az is világossá válik számunkra, hogy nem a sport vonzotta oda a közönséget, hanem inkább egy előkelő parti (sőt parthie!). Ez valóban így lehetett, hisz a jég inkább társas összejövetel, „téli salon” volt, mint sportversenyek helyszíne. A hölgyek még azért is szívesen jártak korcsolyázni, mert bár ide is csak „garde de dames” kíséretében mehettek, azonban ez volt talán az egyetlen hely, ahol néha órákig is magukra hagyva, szabadon korcsolyázhattak, ahogy ezt „egy nagyvilági hölgy”, Wohl Janka illemkönyvéből megtudhatjuk. 5

Az illem azonban itt is érvényesült. Hisz a korcsolyázást meg is kellett tanulni valahol. Hogy hol és hogyan tanulták meg ezt hölgyeink, erről szinte semmilyen adatunk sincs. Az említett illemkönyv annyit árult el, hogy aki még nem tud korcsolyázni, „az sok bukással és salto mortaléval járó tanulmányait oly órában végezze, melyen a társaság nincs jelen.”6 Ugyanitt az is kiderült, hogy a társasági hölgynek úgy kellett öltöznie, hogy bukás esetén ne nyújtson illetlen látványt.7 Miután a gardedám a lánykákat magukra hagyta, kezdődött a tényleges korcsolyázás. Azonban Wohl Jankának erre az időszakra is volt néhány jó tanácsa. A lánykának nem volt szabad „kihívó tekinteteket” vetni, tilos hangos szóval magára vonni a figyelmet, s nem engedték meg „a folytonos szeleskedést” sem.8 Viszont szabad volt könnyedén, kellemmel lejteni a jég fölött, s előírásszerűen fesztelenül mulatni, tartózkodóan és megközelíthetetlenül viselkedni.9 A jég mégis kiváló alkalom volt arra, hogy az egymástól szinte hermetikusan elzárt fiatalok találkozhassanak. Bármennyire is kiválóan korcsolyáztak a hölgyek, azért csak-csak előfordult, hogy némelyikük „véletlenül” elesett, megcsúszott vagy korcsolyáját vesztette el. Wohl Jankának erre a kínos helyzetre is volt receptje. Ha ilyesmi sajnálatos módon előfordult, akkor a bajba került hölgy természetesen elfogadhatta egy „perfect gentleman” segítségét, viszont illő, hogy az úr „a tett szolgálat” után azonnal bemutatkozzon, méghozzá nemcsak az illető hölgynek, hanem a gardedámnak is.10 Ezzel a kínos ismeretségen már túl is jutottak, a többi pedig – természetesen a legszorosabban figyelembe véve az illemkönyveket – már a fiatalokon múlott.

A korcsolyázás tehát elsősorban társasági találkozóhely, ismerkedési alkalom volt, ahol a fiatalok a képmutató erkölcsi előírások, illetve illemszabályok figyelembe vételével vagy annak a lehetséges kijátszásával szórakoztak. A versenyszerű korcsolyázásról és a műkorcsolyázónőkről keveset tudunk. Korcsolyaegyletek már országszerte működtek, számukról azonban ellentmondásosak az adatok. Egy helyütt azt olvashatjuk, hogy 1867 óta 80 korcsolyázóegylet alakult, s ebből 1885-re már alig létezett 15.11 Máshol viszont arról értesülhetünk, hogy az országban szintén 1885-ben kb. 70 korcsolyaegylet volt.12 Mindenesetre az tény, hogy az Osztrák–Magyar Monarchiában mindenütt korcsolyáztak, s a legjelentősebb egylet a Budapesti Korcsolyázó Egylet (BKE) volt.

A BKE történetét, a klub alapításának 40. évfordulójára (1909) Márkus Jenő dolgozta fel.13 Tőle tudjuk, hogy az egyletet, mindenek előtt Kresz Géza kezdeményezésére 1869-ben hozták létre.14 Az egylet alapszabályait a Váci utcai Korona kávéház egyik emeleti szobájában dolgozták ki, s a klubtagok itt tartották első összejöveteleiket is.15 A BKE-nek sikerült megszereznie a fővárostól a városligeti tó egy részének díjtalan használatát.16 A korcsolyázás iránt kezdetben a hölgyek nem érdeklődtek, a középosztály tagjai körében „az illendőség szempontjából felmerült aggályokat” nem sikerült eloszlatni.17 Az első korcsolyázónők a BKE-ben báró Eötvös József leányai voltak.18 Az első korcsolyacsarnok a tó partján felállított kis fabódé volt, amely mindössze két szobából állott. A nagyobbik melegedőként, ebédlőként, korcsolyakötő-helyiségként, ruhatárként továbbá irodaként, a kisebbik pedig korcsolyaraktárként működött.19 A BKE korcsolyapályáját elsőként 1870. január 29-én nyitották meg.20

Márkus Jenő kedélyesen írt az első korcsolyázó évekről, meleg színekkel festette le az újonnan megalakult klub mulatságait. Az Eötvös leányok példája nyomán egyre több ifjú hölgy látogatott ki a jégre. A „bájos hölgykoszorú” pedig csakhamar élénk társaságot vonzott. Egymás után léptek a tagok közé az Andrássy, a Batthyány, a Cziráky, az Esterházy, a Zichy grófi, illetve hercegi családok nőtagjai21. A hölgyek minden délután vidám uzsonnákat rendeztek, amelyek nemsokára országosan is híressé váltak. Gróf Andrássy Manóné pedig a társaságnak egy kintornát bocsátott a rendelkezésére, s a „sípládát” az egylet vállalkozó kedvű fiatal tagjai hajtották.22 A mamák csakhamar kiszorultak a melegedőszobából, így hát szánkóra ültették őket, s meleg kendőbe burkolva nézték „a pajzán fiatalokat”, gyönyörködtek „a jégen ide s tova iringáló párokban.”23

A jégen a BKE elsősorban ünnepélyeket, kivilágosításokat, lampionos meneteket tartott. Kétségtelen, hogy versenyeket is rendeztek már, ám ezek csak kedélyes mulatást, a tagok szórakozását szolgálták. Még nem alakultak ki a versenyszabályok, s a versenyrendezés módja sem tisztázódott egyértelműen. A BKE első ismert korcsolyaversenyét 1871. december 17-én tartotta.24 A program urak versenyéből, hölgyek versenyéből, ifjúsági versenyből, ugrató versenyből, visszafelé futó versenyből (!) és „bohós versenyből” állt.25 A hölgyek versenyét Polenszky Jenny nyerte,26 így ő az első győztes műkorcsolyázónő, akinek a nevét ismerjük. Az első díj egyébként egy gyűrű, a második díj egy nyakék, a harmadik díj egy prémes nyakkötő, a negyedik díj egy „bonbonniére” volt.27

A klub egyre népszerűbbé vált, mind többen kívántak korcsolyázni, s ez megkívánta egy állandó korcsolyacsarnok felállítását. A főváros átengedte az egyletnek a tó egyharmad részét húsz évre, téli használatra.28 A tavon pedig a BKE felépíthette első, állandó csarnokát azzal a feltétellel, hogy az húsz év múlva ingyen átszáll a fővárosra.29 A klub a csarnok megépítésére pályázatot írt ki, amelyet Lechner Ödön nyert el, a BKE első otthona 1875. december 11-én nyílt meg.30 Márkus Jenő említett könyvében részletesen leírta ezt az impozáns csarnokot. Az emeleten az irodai és a választmányi helyiségek és a nagyterem kapott helyet, ahonnan pompás kilátás nyílt a tóra.31 A földszinten, a nagyterem alatti tágas, árkádos részen a „korcsolya kötőhelyiséget” rendezték be.32 Az előkelő vendégek itt csatolhatták fel korcsolyáikat. Ezt a helyiséget két oldalról üvegezett folyosók kötötték össze a két sarokkupolával. A jobboldali kupolában az étkezők, a baloldaliban a szekrényhelyiségek voltak.33 Az új épület átadása után a jégpálya a téli társas élet központjává vált, az 1882–1883-as idényben már 4263-an (!) korcsolyázhattak a BKE-ben.34

Nemsokára az új csarnok is kicsinek bizonyult, elkezdték tovább bővíteni. A Vasárnapi Ujság egyik 1884-es száma szerint a nagyterem, ahonnan a mamák és a gardedámok nézték korcsolyázó lánykáikat egy melegedőből és egy „buffet-ből” állt.35 A nagyterem alatti „felkötőcsarnokban” pedig a korcsolyázók a legkülönfélébb Jackson Haynes-, Halifax-, Acme-, Borney- és Berry-féle korcsolyák acélpengéit a legtökéletesebb „összhangzattal csörgették.”36 A cikkből tehát a kor legnépszerűbb korcsolyáira is fény derült. A BKE további újításokat is bevezetett. Az 1877–1878-as idényben kísérletképpen villanylámpákkal kétszer is megvilágították a jégpályát.37 A kísérlet sikerén felbuzdulva a következő szezonban már hetente kétszer fényárban úszott a városligeti jég, s 1882–1883-tól már naponta alkalmazták a villanyvilágítást.38 A jégpálya a színpompás megvilágítással nagyon emlékeztetett a tánctermekre. A BKE a pazar, tükörsima jéggel (külön jéggyalut alkalmaztak!)39 nagyon ügyesen megnyerte a korcsolyázásnak a fővárosi közönség tánctermekben szórakozó részét. A vonzó jégünnepélyekkel, jégkarneválokkal olyan új szórakozási formát teremtett, amely nagyon hasonlított az eddig szinte kizárólag elfogadott mulatsághoz, a tánchoz, a bálokhoz! A jégidény kiegészítette a báli szezont, s épp azért, mert a „tánczvigalmakra” nagyon hasonlított, könnyű volt elfogadtatni a századvégi illemmel is.

Az 1880-as években azonban már tudunk versenykorcsolyázásról is. A Herkules tudósítása szerint a BKE igazgatója 1889-ben a kor ismert korcsolyázója, Rohonczy Gedeon lett.40 Rohonczy több újítást vezetett be a jégen, közülük a legjelentősebb az volt, hogy a versenyző korcsolyázók számára külön kört jelölt ki.41 A cikkből egyébként még az is kiderült, hogy az előkelő közönséget katonazenekar is szórakoztatta.42 A zenészek azonban csak este hat óráig játszottak, „s a zene távoztával a korcsolyázók nagy része is elment.”43 Azok a szenvedélyes korcsolyázók, akik még maradtak, azok a csengettyűszóig, vagyis a zárásig szórakozhattak még.44 A cikk végén név szerint is kiderült, hogy kik azok a korcsolyázónők, akik kiemelkedően és művészien korcsolyáztak. Érdemes néhány nevet megemlíteni, mindenek előtt gróf Széchenyi Alice-t, Széchenyi István unokáját, első „nem hivatalos” teniszbajnoknőnket. Közismert, hogy Széchenyi Alice-ról mintázta Stróbl Alajos a Magyar Nemzeti Múzeum előtti Arany János szoborcsoport nőalakját.45 De sokat mond Edelsheim báróné, Nádasdy grófné, Zichy Marietta vagy Almássy grófné nemesi előneve is. A korabeli korcsolyatudósítások csupán a „sportolónők” felsorolására szorítkoztak. A korcsolyázás – bár már voltak műkorcsolyaversenyek is – mégis elsősorban társadalmi esemény maradt, s a korabeli „sporttudósítások” is csak az eseményen részt vett grófnők és bárónők neveinek felsorolásáról számoltak be.

A BKE 1887-ben egy újabb mesterséges jégpályát állított fel a Stefánia út és az Aréna út közötti területen (ma Népstadion út – Dózsa György út).46 Azonban mind az új pálya, mind a kibővített csarnok már az 1890-es évek elején kicsinek bizonyult. A Lechner-féle régi csarnoktól a klub 1893. január 15-én búcsúzott el.47 A búcsú a jelenlévők számára felejthetetlenül szép élménnyel zárult. A BKE tarka, jelmezes jégünnepélyt rendezett, a városligeti tó partján mesésen kivilágított jégvárat állított fel, míg a tűzijáték fényei a régi csarnok körvonalát adták ki.48

A századvégi előkelő közönség szívesen látogatta még a budai I. kerületi Polgári Kör jégpályáját. A pálya a Szent János Kórház közelében, az ún. Christen-féle telken volt.49 A klub 1885-ben szerezte meg a Közmunkatanácstól a később „gödör” néven híressé vált területet.50 A „gödör”-t 1893-ban a Budapesti (Budai) Torna Egylet (BBTE) teniszgárdája kaparintotta meg51. Az 1880-as években azonban még jégpálya működött itt, ahol már korcsolyaversenyeket is tartottak. Hölgyversenyt 1886-ban még nem tartottak, a női sport kimerült abban, hogy a korcsolyázónők „egy gyönyörű barokk stylü broncz vázát” ajánlottak fel a Hölgyek Díjáért!52 Három évvel később is csak arról értesülhettünk, hogy Beivinkler erélyes igazgató úr kitűnő jeget készíttetett, amelyen „a szép világot” Splényi báróné, Dezső Irén és Benard Clarisse „méltán képviselték.”53

A korcsolyázás tehát inkább társadalmi érintkezési forma, mint sport volt, olyan „téli salon”, ahol a felső- és a középosztály szórakozott. Legalábbis a műkorcsolyázás. De tudunk arról is, hogy ez időben már űzték a gyorskorcsolyázást, akkori nevén a „távolkorcsolyát” is. A Herkules megállapította, hogy a fővárosban csaknem kizárólag a műkorcsolyázás „űzetik” és a távolkorcsolyázásnak sem kedvelői, sem fejlesztői nincsenek.54 Továbbá leszögezte, hogy a ritka korcsolya-ünnepélyekről is hiányzanak a versenykorcsolyázások.55 Ebből arra következhetünk, hogy a műkorcsolyázás még nem volt versenysport, a műkorcsolyázók elsősorban a jégünnepélyek szereplői voltak. A kibontakozó korcsolyaélet mindenek előtt jégünnepélyekből, a jégünnepélyek pedig műkorcsolya-bemutatókból, tűzijátékból, táncmulatságokból álltak, valamint a korcsolyázás a fiatalok első számú találkozóhelyének bizonyult. A ‘műkorcsolya’ elnevezés is inkább a produkció művészi jellegére, mint a versenyzésre, a sportra utalt. A műkorcsolyázás elsősorban esztétikai élményt és kellemes szórakozást, vidám koedukált időtöltést jelentett, a mulatságba általában nem tartozott bele a sport ‘versenyzés’ jellege. A műkorcsolyázással ellentétben a távolkorcsolyázás viszont sportot, versenyt jelentett. A ‘távolkorcsolyázás’ kifejezésben az is benne van, hogy a sportolóknak (az atlétikai versenyek mintájára) meghatározott idő alatt bizonyos távolságokat kellett megtenniük. A Herkules említett cikkéből az is kiderült, hogy a műkorcsolyázást inkább a fővárosban, a távolkorcsolyázást elsősorban vidéken űzték.56

Ismereteink szerint a legrégebbi magyarországi gyorskorcsolyaversenyt 1885 januárjában Kolozsvárott bonyolították le.57 Szerencsénk van, hogy a Herkules részletesen beszámolt az eseményről, így kiderült, hogy hogy is zajlott le egy 19. századi „sportverseny.” A versenyen bárki részt vehetett, nemcsak egyleti tag. Ez önmagában is egyedülálló, hisz a legelső hazai versenyek szinte kizárólag csak klubkeretek között zajlottak. A korcsolyapályát az intézők zászlókkal jelölték ki, „aki azokon belül kerülés által a pályatért megrövidíti, a futást érvénytelenné teszi.”58 A versenyt már három jelentkezővel is megtartották.59 A felállítás „betűsor” szerint történt.60 A versenyzőknek tilos volt egymást futásban akadályozni.61 Feltűnő a mai selejtezőkhöz hasonlatos lebonyolítás: „sok pályázó esetén a versenyzők csoportokra osztatnak, s az azokban elsőknek beérkezők között új verseny rendeztetik.”62 A rendezők „repülő versenyt (azaz gyors futás előre)” bonyolítottak le.63 A tudósításból az is kitűnt, hogy mennyire nem voltak még egységes szabályok. Pálffy Samu ugyanis végig vezetett, ám a fordulónál Velits Zoltán „kisebb kört csinálva a nevezettnek elibe vágott,” így ő nyerte el a dohányzó készletet.64 A programban szerepelt még gyermekek versenye 14 éves korig, akadályverseny, ahol a futóknak a pályán elhelyezett ismeretlen hóakadályokon kellett átugrani, további művészi verseny is volt.65 Témánk szempontjából a legizgalmasabb, hogy volt hölgyverseny is. A versenyről azonban a tudósító elég szűkszavúan számolt be, így nem tudjuk, hogy milyen produkcióval nyerte el az első díjat, egy névjegytartó asztalt (!) Merza Gizella kisasszony. Csak annyit árult el a korabeli tudósító, hogy valamennyi hölgy „ügyesen és kellemmel korcsolyázott.”66

Porzsolt Jenő, a Herkules egyik szerkesztője „korcsolyázási könyvében” a távkorcsolyázáson és a műkorcsolyázáson valamint az akadályfutásokon és a hátrafelé futásokon kívül megemlít még néhány ismeretlen játékot.67 Porzsolt szólt a határőrök „fakorong-tereléséről,” egy ismeretlen eredetű „karikajátékról,” jégvelocipédről és jégvitorlázásról.68 A könyv célja a létező összes, jéggel és hóval kapcsolatos sport ismertetése volt. Az utóbb említett játékoknak azonban a korabeli lapokban nincs nyomuk. Olyannyira, hogy a Herkules szomorúan írt a fővárosi korcsolyázás elmaradásáról a bécsi mögött. Nálunk ugyanis „a távolkorcsolyázások és a korcsolyajátékok éppen nem gyakoroltatnak.”69 A Herkules azonban nem adta fel. Kuriózumként közölte az angol hölgyek (!) labdajátékát a jégen. A rövid hír végén pedig szomorúan kérdezte meg, hogy vajon nálunk mikor lesz ehhez hasonló mulatsága a főváros hölgyeinek?70

Jegyzetek: