A második világháború kezdetét jelentő lengyelországi hadjárat előtt a fasiszta Németország és a sztálini Szovjetunió megkötötte a Ribbentropp–Molotov-paktumot (1939. aug. 23-án), amely Lengyelország „szokásos” felosztásán kívül tkp. a két nagyhatalom közötti befolyási övezeteket is kijelölte. A sztálini Szovjetunió ahhoz kapott német támogatást, hogy Besszarábián kívül Észtországot és Lettországot is annektálja az akkori Lengyelország, többségében fehéroroszok és ukránok által lakott területei mellett.

Az egyezmény ugyanakkor a nyugat-európai politika kudarcát is jelentette: a müncheni egyezmény (1938. szept. 29.) és Csehszlovákia beáldozása után az volt a hallgatólagos cél, hogy Németország terjeszkedési szándékát Kelet felé terelje, elismerve a Lebensraum délkelet-európai jogosságát. A paktum – ami német–szovjet megnemtámadási egyezmény is volt – eredményeként azonban Németország a nyugati fronton támadást indított Franciaország ellen, míg a Szovjetunió a fentebb említett területi gyarapodása mellett Finnország ellen is háborút vívhatott. A két diktatúra közeledését később még kiegészítette egy német–szovjet kereskedelmi egyezmény és egy kereskedelmi és határegyezmény (1941. jan.) is. Újabb értékelések szerint valójában Hitler nyugat-európai offenzívája megindítása előtt meg akart egyezni Sztálinnal abban, hogy Németország nem kerül két tűz közé, azaz biztos kívánt lenni abban, hogy a Szovjetunió nem nyit frontot Keleten, amíg ő „likvidálja” a nyugati demokráciákat. A fasiszta terjeszkedés áldozatául esett 1940 júniusára Franciaország, megszállták a Benelux államokat és Észak-Európa jelentős részét, azaz a semleges és a német szövetséges államokon kívül csupán Anglia és a Szovjetunió maradt. Hitlernek azonban a világtörténelemben addig példátlan méretű bombázással sem sikerült Angliát térdre kényszerítenie, sőt az angol blokád miatt Németország egyre súlyosabb gazdasági helyzetbe került. A megoldást a Szovjetunió elleni – az eddigi szárazföldi háborúk gyors győzelmén alapuló – villámháború jelentette, amellyel megadásra kényszeríthetné Angliát is. A hadművelet fedőnevét a III. kereszteshadjáratot vezető I. Frigyes német-római császár (uralkodott: 1152–1190) jelzője után nevezték el Barbarossa-tervnek. A hadművelet célja a szovjet haderők teljes megsemmisítése, a kommunista ideológia teljes felszámolása és a zsidó-bolsevik lakosság kiiktatása volt. A német vezetőség a nyugati fronton aratott gyors győzelmek és a balkáni hadműveletek sikerei hatására magabiztosnak tűnt, biztos volt abban, hogy a harci cselekmények néhány hónap alatt véget érnek. A német nagykövet 1941. jún. 22-én átadott egy memorandumot a szovjet kormánynak, amelyben agresszív szándékkal vádolta meg a Szovjetuniót és egy ún. megelőző csapást jelentett be. A kezdeti sikerek a németek optimizmusát támasztották alá: Sztálin a Ribbentropp–Molotov-paktum és a többi egyezmények után nem számított komolyan egy német–szovjet háborúval, biztos volt benne, hogy Hitler előbb befejezi Anglia bombázását; jóllehet titkos felderítő jelentései pontosan beszámoltak a német birodalmi tervekről.

Magyarország természetesen nem törődhetett bele a trianoni békediktátum (1920. jún. 4.) rendelkezéseibe. A két világháború közötti külpolitika fő célja a revízió, vagyis az elszakított területek (korabeli szóhasználat szerint: nemzettestek) visszaszerzése volt – bármi áron. A revízió elsősorban a náci Németország megerősödésével valósulhatott meg, hisz Hitlernek szövetségesekre volt szüksége alig leplezett világuralmi tervei végrehajtásához. A revíziós politika kétségtelen sikerét jelentették a bécsi döntések. Az első bécsi döntéssel (1938. nov. 2.) Magyarország visszaszerezte a trianoni békeszerződéssel elcsatolt területeiből a már autonóm Szlovákia déli és Kárpátalja délnyugati részét Érsekújvárral, Ungvárral és a történetünkben jelentős szerepet játszó Kassával. A második bécsi döntéssel (1940. aug. 30.) több mint 43 000 négyzetkilométernyi észak-erdélyi terület került vissza Magyarországhoz (az érzelmileg rendkívül sokat jelentő Székelyfölddel). Még gr. Teleki Pál miniszterelnöksége idején ugyanakkor Magyarország csatlakozott az Olaszország, Németország és Japán között megköttetett Háromhatalmi Egyezményhez (1940. nov. 20-án) is. Az egyezmény értelmében, ha a világháborúban addig részt nem vevő állam támadná meg az ún. tengelyhatalmakat, Magyarország szolidaritást vállal a megtámadottal. Közismert tény az, hogy a magyar kormány örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával (1940. dec. 12-én, Belgrádban), az ottani katonai puccs után azonban Németország lerohanta a balkáni államot, s jelezte, hogy csapatai Magyarországon fognak áthaladni. A Teleki-kormány ugyanakkor a Szovjetunióval való kapcsolatok javítása érdekében is tett bizonyos lépéseket: szovjet–magyar postai, távírói és telefonforgalmi megállapodást kötött (1941. jan.-ban), Moszkva ünnepélyes keretek között visszaadta Magyarországnak az 1848–1849. évi forradalom és szabadságharc 56 zászlóját (1941. márc. 20-án; ezt megelőzően a Szovjetunióba távozhatott a kommunista szervezkedésért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Rákosi Mátyás és Vas Zoltán). Magyarország ahhoz is hozzájárult, hogy a Szovjetunió – történetében először – részt vegyen a Budapesti Nemzetközi Vásáron (a döntés 1940 végén született meg, igaz a vásárra már 1941. máj.-ban, lényegesen eltérő világpolitikai helyzetben került sor). A fenti felsorolásból is látható, hogy Magyarország politikai mozgása ebben az időben kb. megegyezett a német politika manővereivel: hasonló jellegű politikai és gazdasági kapcsolatok kialakítására törekedett Moszkvával, mint ekkor a hitleri Németország is, sőt az újabb kutatások szerint Telekit foglalkoztatta egy, a Szovjetunióval kötendő megnemtámadási szerződés gondolata is. Egy ilyen egyezményt Horthy Miklós kormányzó természetesen mereven elutasított, minden esetre az, hogy egy ilyen elképzelés egyáltalán felvetődhetett, azt jelentette, hogy Teleki valóban meg kívánt állapodni a Szovjetunióval, s miniszterelnöksége idején, kezdetben ezt a politikát Németország sem ellenezte különösebben.

Jugoszlávia német megszállása azonban alapvető változásokat hozott a magyar érdekérvényesítésben. A Teleki-féle külpolitikának ezúttal választania kellett a szövetségi hűség és egy tényleges szerződés között, azaz a tengelyhatalmak és az angolszász államok, ill. a Szovjetunió között. Teleki nem tudott dönteni: elítélte a Jugoszlávia elleni agressziót, és öngyilkos lett. Moszkva állásfoglalása azonban kedvezőbb volt: a Szovjetunió határozottan elítélte ugyan a Jugoszlávia elleni agressziót, ugyanakkor leszögezte, hogy változatlanul szándékában áll a jószomszédi viszony fenntartása Magyarországgal. A Szovjetunió elleni támadás idején már Bárdossy László volt Magyarország miniszterelnöke, s néhány hónap alatt a szovjet–magyar kapcsolatok fokozatosan elhidegültek. Nem sokkal később ugyanis Moszkva belátta, hogy a korábbi gesztusok Magyarországgal szemben nem hozták meg a kívánt eredményeket, ezért most a szovjet diplomácia figyelme a hatalmas területeket veszített Románia felé fordult…

Mivel Németország biztosra vette a gyors győzelmet, nem kívánta szövetségesei – így Magyarország – közreműködését sem. A német kormány 1941. jún. 16-án titkos diplomáciai csatornákon jelezte Magyarországnak, hogy küszöbön áll a háború a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió között. Otto von Erdmannsdorff budapesti német követ juttatta el Hitler levelét Horthynak, amelyben informálta a kormányzót a hadi állapotról, de nem kérte Magyarország részvételét a háborúban. A Szovjetuniót ért 1941. jún. 22-i német támadás másnapján Magyarország megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Moszkvával, ám egyelőre nem kívánt hadba lépni. Werth Henrik vezérkari főnök a kormányhoz írt több beadványában igyekezett meggyőzni Bárdossyt és a kormányzót a hadba lépés mellett. Érveiben szerepelt egy szoros német–magyar katonai szövetség fontossága, mert csak ez garantálhatja a további országgyarapodást, arról nem is szólva, hogy Olaszország és Románia már jún. 22-én, a fasiszta Szlovákia jún. 23-án csatlakozott a német agresszióhoz! A Minisztertanács azonban csak a diplomáciai kapcsolatok megszakításáról döntött és arról, hogy erről a tényről a kor szokása szerint jegyzékben tájékoztatja a Szovjetuniót. A jegyzéket Kristóffy József moszkvai magyar követ adta át Vjacseszlav Mihajlovics Molotov szovjet külügyminiszternek. Molotov közölte Kristóffyval, hogy a Szovjetuniónak továbbra sincs semmiféle követelése vagy támadó szándéka Magyarországgal szemben, valamint hozzátette, hogy Moszkvának egy magyarországi semleges magatartás mellett a jövőben sem lesz észrevétele a tekintetben, hogy a magyar területi követelések Románia kárára megvalósuljanak. Lényegében tehát Molotov elismerte a második bécsi döntés jogosságát, sőt további jóindulatát helyezte kilátásba abban az esetben, ha magyar csapatok nem vesznek részt a német támadásban. Molotov felszólította Kristóffyt, hogy a szovjet választ haladéktalanul juttassa el Bárdossynak, és nyolc nap gondolkodási időt adott a magyar félnek a viszontválaszra. Bárdossy megkapta Molotov üzenetét, Horthy visszaemlékezéseiben azt állította, hogy a szovjet ajánlatot Bárdossy elhallgatta előle. Horthy visszaemlékezéseivel megegyezik Nagybaczoni Nagy Vilmos honvéd tábornok, a Kállay-kormány későbbi honvédelmi miniszterének az írása is (Végzetes esztendők, 1947). Bárdossy viszont népbírósági perében ezt cáfolta, határozottan kijelentette, hogy tájékoztatta a kormányzót és a minisztereket a Molotov-üzenetről. Magyarország hadba lépését elsősorban Werth Henrik vezérkari főnök és az egyre nagyobb befolyásra szert tevő Sztójay Döme berlini követ, s a mögöttük felsorakozott katonai körök és németbarát csoportok támogatták, s a legfőbb érvük az volt, hogyha Magyarország továbbra is ingadozik a német szövetségi hűség kiállása mellett, a feltételezett „gyors és könnyű” német győzelem után rendkívül hátrányos helyzetbe kerülne a környező államokkal szemben. Magyarország nemcsak a már megszerzett területeket veszítheti el, de a trianoni megmaradt csonka országhatárokat is – hisz valamennyi szomszédos állam már harcol a Szovjetunió ellen, s mindegyiknek területi követelései vannak Magyarországgal szemben.

Werth Henrik és társainak ugyan nagy befolyása volt, ám az ország hadba lépését a máig rejtélyes kassai bombázás döntötte el. Mint az közismert, 1941. jún. 26-án ismeretlen felségjelű gépek az akkor Magyarországhoz tartozó Kassára összesen 29 darab bombát dobtak: a támadás súlyos károkat okozott az épületekben és 32 halottat követelt. Amennyire közismert a légi támadás ténye, annyira kiderítetlen, a támadók kiléte. Valójában a kassai támadás sem a Szovjetuniónak, sem Németországnak, sem a már hadban álló Szlovákiának és Romániának nem volt érdeke. Moszkva a magyar válaszra várt, miért provokálta volna a háborúba még be nem lépett Magyarországot? Németország többször leszögezte, hogy nem kéri a magyar részvételt, a vélhető gyors győzelemhez nem szükséges magyar támogatás! (Krúdy Ádám ezredes, a kassai repülőtér parancsnoka német gépeket vélt felfedezni, ezt azonban Bárdossy Horthy és a miniszterek előtt eltitkolta.) Szlovákia és Románia is már hadban állt, épp az lett volna az érdeke e két szövetségesnek, hogy Magyarországot távol tartsák a háborútól. Igazából csak Werth Henrik vezérkari főnöknek és a mögötte felsorakozó katonai hatalmi csoportoknak állhatott szándékában a „haladéktalan” hadba lépés. Tény az is, hogy a kassai támadásról Werth Henrik számolt be először, így ő osztotta meg a kormányzóval azokat az első információkat is, hogy a repülők vélhetően szovjet gépek voltak. Az incidensről értesülve Horthy még aznap – minden különösebb vizsgálat nélkül – döntött a hadiállapot beálltáról a Szovjetunióval, s parancsot adott a megtorlásra. Az is tény, hogy Bárdossy a kormányzó döntését ellenvetés nélkül tudomásul vette, majd ezt követően összehívta a Minisztertanács ülését. A Minisztertanács úgy határozott, hogy Magyarország ún. limitált erőkkel részt vesz a Szovjetunió elleni hadjáratban. Másnap, 1941. jún. 27-én Bárdossy László a Képviselőház ülésén fontos bejelentést tett:

„Tisztelt Ház! Egészen rövid bejelentést szeretnék tenni. A Ház elnöke méltó szavakkal bélyegezte meg a szovjet népjogellenes és minősíthetetlen támadását. A magyar királyi kormány megállapítja, hogy e támadások következtében Magyarország és a Szovjetunió között a hadiállapot beállt.”

A Képviselőház a bejelentés után nem élt azonnal alkotmányos jogával, hogy megadja vagy megvonja hozzájárulását a magyar királyi honvédségnek az ország határain kívül történő alkalmazásához. Magyarország így közvetlen német kényszerítés nélkül, önként adta fel nem-hadviselői státuszát. A Kárpát-csoportnak nevezett, kb. negyvenezer fős seregtest Szombathelyi Ferenc altábornagy parancsnoksága alatt, 1940. júl. 1-jén lépte át a magyar–szovjet határt. Ezzel kezdődött meg Magyarország II. világháborús története.