1. Egy párbaj

A magyar történelemben három tragikus sorsú politikus – II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, gróf Károlyi Mihály – is életét emigrációban fejezte be. A sors különös fintora, hogy Károlyi Mihály a II. világháború után diadalmasan hazatért, s a Nemzetgyűlés az 1946. évi II. törvénycikkben törvénybe iktatta történelmi érdemeit (1946. február 14-én). De nem sokáig tartott ez a diadalmenet. Kinevezték párizsi nagykövetnek, majd a két munkáspárt egyesülése után sorozatban megindultak a koncepciós perek. A Rajk-per után – Rajk Lászlóval jó barátságban volt – lemondott követi posztjáról, családjával Párizsban maradt, megkezdte második emigrációját. Közismert: ifjabb gróf Andrássy Gyula, testvére halála után feleségül vette özvegyét, gróf Zichy Eleonórát; és felnevelte testvére négy leányát. Közülük az egyik, Andrássy Katinka lett gróf Károlyi Mihály felesége. Kevéssé köztudomású: a grófi házaspár egyik leánya, Károlyi Vera később férjhez ment a falukutató Szabó Zoltánhoz. Amikor Károlyi Mihály lett Magyarország párizsi követe, Szabó Zoltánt kérte fel kulturális attasénak. A Rákosi-Magyarországgal nemcsak Károlyi Mihály, de Szabó Zoltán is megszakított minden kapcsolatot. Talán még kevéssé ismert az, hogy Magyarország első (ideiglenes) köztársasági elnöke rokonságban volt gróf Batthyány Lajossal, Magyarország első miniszterelnökével. Károlyi Mihály nagyanyja, gróf Zichy Karolina és gróf Batthyány Lajos felesége, Zichy Antónia testvérek voltak.

A Károlyi család Magyarország legrégebbi és leggazdagabb családjai közé tartozott. A vagyont és a grófi címet Károlyi Sándor szerezte, aki 1711. április 30-án, a Rákóczi-szabadságharc bukása után a majtényi síkon letette a fegyvert a császári csapatok előtt. Utódjai viszont mindig kiálltak a reformok és a haladás ügye mellett. Károlyi Mihály nagyapja, gróf Károlyi György (az ő felesége volt Zichy Karolina) jelentős szerepet játszott a reformkor politikai küzdelmeiben. Károlyi György a Hessen-Homburg-huszároknál ismerkedett meg gróf Széchenyi Istvánnal. A pozsonyi országgyűlésen (1825-ben) birtokai évi jövedelmének felét (40 000 forint) ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság megalapítására. Támogatta Széchenyit a lóversenyek életre hívásában, egyik kezdeményezője volt a szintén Széchenyi általa alapított Nemzeti Kaszinónak, amelynek igazgatói teendőit is elvállalta. Ő építtette továbbá a Károlyi-palotát (Budapest V. kerület Károlyi Mihály utca 16.; 1832–1840-ben, tervezők: Anton Pius Riegl és Hofrichter József; majd Pollak Mihály és Ybl Miklós teljesen átalakíttatta, felavatták 1841-ben), ahol a Károlyi-család levéltárát is őrizték (1957-től Petőfi Irodalmi Múzeum). Haynau a Károlyi-palotában fogatta el gróf Batthyány Lajost, az első magyar miniszterelnököt, majd itt alakította ki főhadiszállását is. Károlyi György építtette meg a Károlyi-család kaplonyi (Szatmár vármegye) díszes templomát és családi sírboltját is. A szabadságharc bukása után rövid fogságot szenvedett (1849. aug.–szept.), váltságdíj fejében kiszabadult, ezután birtokaira vonult vissza, a napi politikában nem vett részt.

Károlyi Mihály ilyen, a Habsburgokkal szembenálló, sokszor velük heves gyűlöletet érző nemesi családban született, 1875. március 4-én. Az előkelő, gazdag életre felkészített gyermek gróf a legjobb nevelést kapta, nyelveket tanult, sportolt. Miután apja 1890-ben meghalt (Károlyi mindössze tizennégy éves volt ekkor) gyámja, Károlyi Sándor vette át neveltetését. A Szabadelvű Párt színeiben aktívan politizáló főúr igyekezett gyámfia érdeklődését is a politikai felé terelni. Az édesapja halálával hatalmas vagyont öröklő fiatalember azonban még évekig nem érdeklődött a belpolitikai pártharcok iránt. Miután magánúton sikeresen leérettségizett, világkörüli útra indult, éveket töltött el idegenben, s csak időnként tért haza – látogatóba. A budapesti tudományegyetemen 1899-ben jogtudományi doktori oklevelet szerzett, a sikeres bizonyítványszerzés évében elfoglalta helyét az országgyűlés Főrendiházában. Aktívan politizálni csak néhány évvel később, 1901-ben kezdett, amikor a Szabadelvű Párt tagjaként a Zilahi választókerület országgyűlési képviselőjelöltjeként elindult az országgyűlési választásokon. Károlyi nem volt hajlandó megvesztegetni a szavazókat – veszített. Pártonkívüliként, de az ún. szövetkezett ellenzék programjával először 1905-ben, a Pétervásári választókerületben lett országgyűlési képviselő, a Fejérváry-kormány lemondása után megtartott választásokon azonban 1906-ban elvesztette mandátumát. A fiatal Károlyi Mihály politikai pályafutásának első évei nem tekinthetők sikeresnek: a Képviselőházban mindössze egy évet töltött el, politizálásának színtere a Főrendiház és 1909-től az Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) lett.

Az OMGE, amelynek döntő befolyása volt az ország gazdasági és politikai irányítására 1909-ben ajánlotta fel Károlyi Mihálynak az egyesület elnöki tisztjét. Az OMGE tagjai többségükben a nagybirtokos arisztokrácia soraiból kerültek ki, ezért elképzelhető, hogy mekkora lehetett a megdöbbenésük, amikor megtudták, hogy a fiatal gróf az OMGE-be invitálta az 50 és 100 holdas parasztbirtokosokat is. Az egyesület tagsága így hamarjában 2000-ről 6000 főre emelkedett. Nemsokára országszerte ismertté vált a neve: a nagybirtokosokkal szembeni parasztbirtokosokat védő gróf pártonkívüli függetlenségi programmal, „hazai pályán”, a Kápolnai választókerületben szerzett mandátumot (1910-ben, s 1918-ig országgyűlési képviselőként is tevékenykedett). Károlyi Mihály az 1910-es évek elején megismerkedett Jászi Oszkárral, Kunfi Zsigmonddal, véleményére egyre többen figyeltek. 1912-ben a Justh-féle Függetlenségi Párthoz csatlakozott (amelynek 1912–1913-ben az elnökévé is megválasztották). Amikor a különböző függetlenségi frakciók újraegyesültek, Károlyi is belépett az Egyesült Negyvennyolcas és Függetlenségi Pártba. Politikai fejlődésének fontos állomása volt az 1912-es év. Az ún. véderőtörvény megszavazása után gróf Tisza István házelnök rendőri erőszakkal vetett véget az ellenzék tiltakozásának. Az ülésteremből eltávolított ellenzéki képviselők ekkor összefogtak a parlamenten kívüli demokratikus (elsősorban szocialista) politikusokkal, hogy közös népgyűlést tartsanak. Károlyi Mihály 1912. június 16-án, Miskolcon a polgári radikális demokrata Jászi Oszkár és a szociáldemokrata Landler Jenő mellett lépett fel szónokként. Tisza István és Károlyi Mihály nemsokára párbajt vívott egymással. A (nagyapa által is alapított) Nemzeti Kaszinóban ülő Károlyi Mihály nem fogadta az ellenzékkel erőszakosan leszámolni kívánó „fekete grófot”. Tisza még aznap este párbajra hívta ki ellenfelét, az éppen kiújult trópusi lázban szenvedő Károlyit. Mindketten kitűnő vívók voltak, a harmincnegyedik összecsapásnál azonban Tisza megvágta Károlyit, s ezután a segédek befejezettnek nyilvánították a küzdelmet. Tisza elégtételt vett sérelméért. Az általános szokás az volt, hogy a párbaj után az ellenfelek kibékültek, ez esetben azonban a békülés elmaradt. Az a két Magyarország, amelyet gróf Tisza István és gróf Károlyi Mihály képviselt, soha többé nem békülhetett ki egymással.

2. Egy kézfogás

Károlyi Mihály csak lassan lett az ellenzék megkerülhetetlen véleményformálója, majd vezetője. A Balkán-háborúk után az Osztrák–Magyar Monarchia németbarát külpolitikai irányvonalának megváltoztatását javasolta, elsősorban a francia és az orosz orientációt szorgalmazta, fellépett a szomszéd népekkel való megbékélés és az általános választójog bevezetése mellett. Nézetei fokozatosan közeledtek Jászi Oszkár elképzeléseihez, elsősorban a kisebbségi jogok tekintetében. Mindketten úgy vélekedtek, hogy a nemzetiségeknek meg kell adni a demokratikus szabadságjogokat, különben a Monarchia menthetetlenül darabjaira hullik szét. A szociáldemokrata Kunfi Zsigmonddal közösen előadókörútra az USA-ba utazott, 1914 júniusában Amerikában érte a trónörökös, Ferenc Ferdinánd meggyilkolásának híre. Európába való visszaérkezése után Franciaországban, az időközben kirobbant I. világháború miatt, mint ellenséges ország állampolgárát letartóztatták (1914. augusztus 12-én), internálták, de rövidesen szabadon bocsátották (1914. szeptember 15-én). Hazatérése után, az I. világháború alatt az 5. honvéd lovashadosztály parancsnokának parancsőrtisztjeként rövid ideig az orosz fronton szolgált (1915. szeptember–november). Csak kevesen voltak azok, akik már a világháború elején (ha nem is a kezdetén), az első kudarcok után, ellenezték a háborús kalandot. Még saját pártjának tagjai is kiálltak a világháború folytatása mellett. Károlyi kilépett az Egyesült Függetlenségi Pártból, majd 1916 júliusában életre hívta a radikális Függetlenségi és ’48-as Pártot (röviden Károlyi-pártot, az elnevezés egyúttal már azt is jelentette, hogy Károlyi személyében és pártjában az ellenzék radikális vezetőt kapott). Új pártja elnökeként fellépett a kiegyezés rendszerének megváltoztatásáért, perszonáluniót, önálló vámterületet, jegybankot, magyar nemzeti hadsereget, azonnali annexiómentes békét és szociális, illetve birtokpolitikai reformokat követelt. Következetes világháború-ellenessége, békepártisága 1917-ben a végletekig demoralizálódott, katonai vereség szélére sodródott ország egyik legnépszerűbb politikusává avatta.

Magyarországon a békepártiság előretörése, a választójogi törvénnyel kapcsolatos egyre hevesebb viták és nem utolsósorban az uralkodó bizalmatlansága végül is a második Tisza-kormány bukásához vezettek. Tisza parlamenti és parlamenten kívüli ellenzékéből 1917. június 6-án, Károlyi Mihály kezdeményezésére létrejött a Választójogi Blokk (alelnökei Vázsonyi Vilmos és Garbai Sándor lettek). Tisza István bukása után pártja képviseltette magát az Esterházy- és a Wekerle-kormányban is (1917. június–1918. január), Vázsonyi az igazságügyi tárcát, gróf Batthyány Tivadar a király személye körüli miniszteri tisztet töltötte be. Jóllehet az új kormány bemutatkozó látogatást tett még a Népszava szerkesztőségében is, Károlyi programjából semmi sem valósulhatott meg. Sőt az oroszországi forradalmak hatására Magyarországon is megélénkülő radikális mozgalmak miatt az általános választójogi törvénnyel megbízott Vázsonyi Vilmos a törvényjavaslat benyújtását húzta-halasztotta (végül 1917 decemberére készült el vele).

A kormánypolitika (az 1918 áprilisában Vázsonyi nélkül létrejött harmadik Wekerle-kormány) a Vázsonyi-féle választójogi elképzelést tovább szűkítette azzal, hogy a műveltségi cenzust felemelték (4 elemi helyett 6 elemi iskola). Az ipari munkások közül csak a szakmunkások kaphattak választójogot, a mezőgazdasági munkások közül pedig csak azok, akik huzamosabb állandó munkaviszonnyal rendelkeztek. Ez, a Képviselőház által 1918. július 19-én elfogadott törvényjavaslat egyrészt azt mutatta, hogy a kormánypolitikát még mindig Tisza István és a régi munkapárti politikusgárda irányítja, másrészt arra is utalt, hogy a kormány szerint a választójog rendkívül mérsékelt bővítése elégséges a forradalmi hangulat levezetéséhez. A hivatalos politikától senki sem várhatott változásokat, ez tovább erősítette a sztrájkhangulatot, ami júniusban tetőzött. A hónap második felében pedig az ország szinte minden városában sztrájkok és kormányellenes tüntetések zajlottak. A hadseregen belül a tömeges átállások, szökések és helyenként nyílt lázadások nyomán, valamint az oroszországi hadifoglyok tömeges hazaszállítása következtében – akik közül sokan a bolsevikokkal rokonszenveztek – a katonai fegyelem teljesen megbomlott.

A német hadsereg vonalait áttörő augusztus 8-i antant támadás, valamint a Monarchia szeptember 14-i eredménytelen békeajánlata után Bulgária 1918. szeptember 29-én, Szalonikiben aláírta a kapitulációs okmányokat, ami báró Burián István közös külügyminiszter szerint is a vég kezdetét jelentette. A Monarchia felbomlási folyamatát megállítandó IV. Károly osztrák császár és magyar király október 16-án manifesztumban szólította fel birodalmának népeit a nemzeti tanácsok megalakítására és kihirdette a Monarchia föderatív átszervezését. A manifesztum ugyan hangsúlyozta, hogy ez nem vonatkozik a Magyar Korona országainak integritására és a horvát–magyar viszonyra, de az elszakadást követelő nemzetiségek, a tömegével hazaözönlő katonák, valamint a háborúból teljesen kiábrándult magyar társadalom ezzel vajmi keveset törődött. A katasztrófa végső felvonását drámai módon jelezték Tiszta István szavai 1918. október 17-én a Képviselőházban: „Én elismerem azt, amit gróf Károlyi Mihály, tisztelt képviselő úr tegnap mondott, hogy ezt a háborút elvesztettük… elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét…” Weber tábornok az Osztrák–Magyar Monarchia képviselőjeként 1918. november 3-án Padovában írta alá a Monarchia fegyverletételét, s ezzel formálisan megszűnt a birodalmat összetartó utolsó erő, a közös hadsereg is.

A Károlyi-párt, valamint a parlamenten kívüli Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) és az Országos Radikális Párt részvételével, az őszirózsás forradalom előestéjén megalakított, magát ellenkormánynak nyilvánító Magyar Nemzeti Tanács Károlyi Mihályt elnökévé nevezte ki (1918. október 23/24.–1918. október 31.), Magyarország miniszterelnöke és külügyminisztere (1918. október 31.–1919. január 11.), egyúttal pénz- (1918. október 31.–1918. november 25.) és hadügyminiszter is lett (1918. december 12.–1918. december 29.). Az ország területi integritásának megőrzését Wilson amerikai elnök 1918 elején kibocsátott 14 pontjában meghirdetett nemzeti önrendelkezési jog alapján képzelte el, pacifista álláspontra helyezkedett, kormánya megkezdte a hadsereg felszámolását, megkötötte az antanthatalmakkal a belgrádi konvenciót (1918. november 3-án). Kormányzata alatt fogadták el a minden 21. életévét betöltött férfi és 24. évét betöltött, írni és olvasni tudó nő választójogát (1918. évi I. néptörvény), törvény született a sajtó- (1918. évi II. néptörvény), az egyesülési és gyülekezési szabadságról (1919. évi III. néptörvény). Az 1918. november 16-án kikiáltott Magyar Népköztársaság ideiglenes elnöke lett, megbízva a külpolitika irányításával (1919. január 11.–1919. március 21.). A népköztársaság az akkori szóhasználat szerint polgári demokráciát és nem kommunista diktatúrát jelentett. A „földmívelő nép földhöz juttatásáról” szóló 1919. évi XVIII. néptörvény (1919. február 16.) alapján – kisajátításra került volna minden 500 hold feletti nagybirtok és 200 hold feletti egyházi birtok. Kápolnán, saját birtokán ünnepélyes keretek között maga kezdte meg a földosztást (1919. február 23-án). Kezdeti pacifizmusa az antant egyre nyilvánvalóbb területi követelései és a történelmi Magyarország nemzetiségeinek elszakadási törekvései miatt szertefoszlott, újra megindult a hadsereg fejlesztése, későbbi beszédében már az ország fegyveres felszabadításának lehetőségét is felvetette (1919. március 2-án). Az újabb demarkációs vonal kijelölését követelő agresszív Vix-jegyzék benyújtása (1919. március 20.) másnapján, miután azt elfogadni nem kívánta, elutasítani nem merte, tudomásul vette a kommunista hatalomátvételt, néhány hónappal később az országot is elhagyta (1919. július 5.-én).

Első száműzetése 26 évig tartott. Csehszlovákiában (1919–1920), Olaszországban (1920–1921), a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban (1921–1923), Londonban (1923–1925), majd Párizsban élt (1925–1938), végül Angliában telepedett le (1938). Prágában megismerkedett Masarykkal, emigrációjában megírta élettörténetét (Egy egész világ ellen címmel, megjelent Münchenben, 1923-ban), írt egy drámát (!) Ravelszki címmel (csak 1970-ben fedezte fel Hubay Miklós, a magyar drámaírók doyenje). Távollétében Magyarországon hazaárulási pert indítottak ellene, első- (1923. február 21.), másod- (1924. június 28.), majd harmadfokon is bűnösnek találták, s teljes vagyonelkobzásra ítélték (1924. december 16.). Az emigrációban kíméletlen agitációt folytatott a Horthy-rendszer ellen, bírálatában egészen a kommunizmus vállalásáig eljutott. A II. világháború alatt a Demokratikus Magyarországért Mozgalom, az Angliai Magyar Nemzeti Tanács elnökévé választották (1944 áprilisától), jóllehet egyik szervezetet sem ismerték el a szövetségesek Magyarország képviselőjének. Magyarország újabb összeomlása után ismét hazatért, de reményei a köztársasági elnöki poszt esetleges elnyerésére, illúziónak bizonyultak. Újabb visszatérését követően (1946. április), egykori politikai súlyát nem nyerte vissza, a szerveződő baloldali erők igyekeztek távol tartani a közélettől. Mint bevezetőnkben említettük Magyarország párizsi (továbbá brüsszeli és luxemburgi) követének nevezték ki. Mindszenty József esztergomi érsek letartóztatása után (1948. december) sikertelenül próbált meg közbenjárni a hercegprímás kiszabadítása érdekében; felajánlotta közvetítését a magyar kormány és a Vatikán között. Rajk László perbefogása után lemondott követi posztjáról, és végleg emigrációba vonult. Távollétében a magyar kormány azt az embert, akinek néhány éve még érdemeit külön törvényben örökítette meg, ezúttal a „népi demokrácia árulójává” nyilvánította (1949. október).

De, még, mint a demokratikus Magyarország párizsi követe, 1947-ben egy párizsi pályaudvaron találkozhatott, és kezet foghatott egy régi harcostárssal. Jászi Oszkár akkor indult amerikai emigrációjába. Történelmi kézfogás volt, az a két Magyarország, amelyet gróf Károlyi Mihály és Jászi Oszkár képviselt kibékült egymással, de egyikőjük sem békülhetett meg a korabeli Magyarországgal.