(Debrecen, 1898. május 1. – Debrecen, 1985. szept. 14.)

Ladányi Józsa a Debreceni Református Kollégiumban 1916-ban érettségizett, 1922-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen általános orvosi oklevelet szerzett, 1926-ban sebészi műtővizsgát és sebész szakorvosi vizsgát tett.

Tudományos pályafutása Debrecenhez, a Sebészeti Klinikához kötődött. Kétéves gyakornokoskodás után 1926-ban tanársegéddé, 1935-ben osztályvezető egyetemi adjunktussá nevezték ki. Addigi egyenes pályafutása 1940-ben azonban megtört: az életbe lépett zsidótörvények miatt elvesztette állását, az ország német megszállása után a Gestapo letartóztatta, a világháború végén megjárta a mauthauseni koncentrációs tábort. A II. világháború után, 1946-ban a csecsemő- és gyermeksebészet tárgykörben magántanári képesítést szerzett, 1952-ben addigi tudományos tevékenységét kandidátusi címmel ismerték el.

Tudományos pályafutásának kezdetén golyvakutatással, hasi sebészettel, a gyomor-nyombélfekély és a rák összefüggéseivel, illetve a gyomorrezekciót követő anémia tanulmányozásával foglalkozott. Magyarországon ő végezte az első duodenektómiát. Később érdeklődése lokális traumatológiai sebészeti, elsősorban kézsebészeti kérdések felé fordult, Európában is az elsők között foglalkozott radiomanometriával, pankreatográfiával és elsőként végezte el a lemetszett ujjak replantációját. Az általa kidolgozott és széles körben alkalmazott replantációs eljárással jelentős eredményeket ért el az ujjbegy tapintó-érzékszervi funkciójának helyreállítása terén. A fejlődési rendellenességek (pl. archasadék, farkastorok stb.) korrekciós műtéti megoldásai is értékesek, továbbá úttörő munkát végzett az égéssebészet és az érsebészet több részterületén is.

A Debreceni Orvostudományi Egyetemen (DOTE) 1951-ben megalapította a II. számú Sebészeti Klinikát, amelynek 1970-ig igazgatója volt, közben 1962–1965-ben az egyetem rektorhelyettesi feladatait is ellátta. 1965-ben az ujjpercek replantációjából sikeresen megvédte doktori értekezését. Élete utolsó aktív éveiben még monográfiát írt a nyúlajakról és farkastorokról, és egyetemi tankönyvet szerkesztett Sebészeti diagnosztika címmel. Utolsó munkája, közzétett visszaemlékezései, komoly orvostörténeti dokumentumok. Tudományos tevékenysége elismeréseként a Magyar Sebész Társaság örökös tagjává, a Nemzetközi Sebész Társaság tiszteleti, a Német Sebész Társaság rendes tagjává választották meg; a Nemzetközi Égésplasztikai Társaságban ő volt Magyarország képviselője. 1964-ben Balassa János-emlékéremmel, 1980-ban Weil Emil-emlékéremmel tüntették ki.

Fontosabb művei: Műtéti indicatiok. Budapest, 1948;

Kissebészet. Budapest, 1948);

Vékonybél-vastagbél. Budapest, 1949;

Az osteomyelitis kezeléséről. Orvosok Lapja, 1949;

Sebészeti propedeutika. Budapest, 1951;

2. kiadás 1961;

Lemetszett végtagrészek replantatiója. Honvédorvos, 1952;

Gyakorlati sebellátás. Budapest, 1957;

Újabb érzésvizsgáló módszerekkel nyert adatok replantációk és ujjidegvarratok után. Magyar Traumatológia, 1961;

Archasadékos betegeinken nyert tapasztalatok. Orvosképzés, 1962;

Kísérletes és klinikai adatok az ujjperc replantációhoz. Doktori értekezés. Debrecen, 1963;

Általános sebészet. Többekkel. Budapest, 1966;

2. kiadás 1969;

Sebészeti diagnosztika körzeti orvosok számára. Budapest, 1971;

Nyúlajak–farkastorok. Monográfia. Budapest, 1975;

Sebészeti diagnosztika. Koós Rudolffal, Szécsény Andorral. Budapest, 1980;

Visszaemlékezéseim. Debrecen, 1983.