Június 29-e Édesapám Emléknapja. Tíz éve nem tartok Péter-napot:

Emlékek Apámról

1. 

Anya péntekenként meggyújtja a gyertyát (este, napnyugtakor, amikor „bejön a szombat“). Szombatonként a „gyertya alatti“ kalácsból reggelizünk: Apa narancslekvárt ken rá, én málna- vagy eperízt. Apa teát iszik vagy angolosan tejjel vagy mézzel. Én kakaózom. Vasárnap Apa készít serpenyős reggelit: három–négy tojásból, kolbásszal, angol szalonnával, hagymával. Hétköznap, délutánonként, Apa megnézi kedvenc sorozatát, általában a Jessicát (azaz Gyilkos sorok, Murder She Wrote). Az epizód után magához veszi a járókeretét. Szép tavaszi napokon, amikor kellemesen süt a nap, Anya kiül a folyosóra, Apa pedig járókeretével körbetotyog a gangon. Anya olvasgat, de közben figyeli, hogy Apa hanyadik körnél jár? Egy emeleten lakom a Szüleimmel: egymás mellett van az Ő Otthonuk és az én lakásom. Apa ahogy rendületlenül, járókeretével sétál, néha hozzám is becsönget:

– Szervusz Fiam, Péterke! Én a Szomszéd vagyok!

Apa maga előtt tartja a kis járókeretét, benéz az ajtón, huncutul mosolygó zöldesszürke szemével körbetekint a küszöbön túl. Kicsit beszélgetünk, majd tovább körözget. Sohasem jön be…

Jó beteg volt: szelíd, halk szavú, türelmes. Betegtársaival szemben végtelenül udvarias, előzékeny és érdeklődő. Az orvosokat, ápolókat nem ugráltatta, feleslegesnek tűnő kérésekkel nem zaklatta: legfeljebb néha kicsit megigazíttatta párnáját a feje alatt. Szerencséje is volt. Az Amerikai úti Szeretetkórházban, az ablak mellett lévő ágy jutott neki. Utolsó néhány napján még kinézhetett a kórház kertjébe: látta a fákat, madarakat. Éber volt és figyelmes. Igyekezett minél több információt befogadni a külvilágból. Neki ekkor már csak ennyi maradt: a kórházi ágya az állítható fejrésszel, az ágynemű, a kisszekrény a mindennapos kórházi lét kellékeivel és az ablakon át Őt így elérő külvilág.

Az Intenzív Osztályon már csak három napot élt: ruhátlanul, de pelenkában, gépekre kötve feküdt. A mindennapos élet kellékei már egy műanyag lavórban is elfértek. Vasárnap láttam utoljára. Az arcán végtelen szomorúság és kétségbeesés volt, Ő talán már sejtette, hogy szervezete lassan befejezi az évek óta tartó lebontó munkáját. Szemén – utólag – látni véltem a félelmet az Ismeretlentől, amelyet élő ember nem ismerhet meg.

A halála napjáig jó beteg maradt, halk szavú, türelmes. Segített az ápolóknak, amikor lemosták, segített akkor, amikor beöntést kapott. Kedvesen, barátságosan beszélt velünk, a hozzátartozóival. Tényleg, nemsokára hazajön, Otthon lesz újra, szeretett könyvei, bélyegei közelében. Másnap úgy halt meg, hogy nem tudtunk elköszönni Tőle.

Most már Otthon van: ami Belőle megmaradt az egy urnában lakik, kedves könyvszekrénye tetején.

2.  

Minden emléket kétszer élünk meg. Egyszer igazából, de süketen és vakon. Aztán újra, hosszabb-rövidebb idő után. Előbb elkészül a vakkép, amelyen még alig tudható, hogy mit is rejt magában az emlék? Csak később hívjuk elő. A könny a szem felszínét körbefogó filmszerű folyadék. Amikor előhívjuk emlékezetünk könny-filmjét, akkor látjuk csak valójában mit is rejt a fényképezőgép? Fájdalmasan szép filmeket látunk: a kibomló gyermekkort, elveszített Szüleinket, egy-egy tárgyat, amely csak nekünk jelent valamit.

Apa szürke rövidnadrágja és kék pizsamakabátja (zsebében a mobiltelefon, állandóan várta, hogy hívja Őt valaki, persze csak Anya volt az, de Ő mindig).

Apa naplói a kesze-kusza bejegyzéseivel (persze csak apró, tőmondatok: „Éjjel elestem“. „Megjelent Péter könyve, a Csízió!“. „Jön a nyugdíj“. „Jön a kéményseprő.“). Az utolsó bejegyzése: „Kórházban vagyok.“

Együtt reggelizünk, kalácsot eszünk. – Péterke, miért nem kóstolod meg a narancsdzsemet? – Mert nem szeretem Apukám. Nem édes, és televan narancshéjjal! Persze ez a párbeszéd minden héten hasonlóképpen játszódik le, ez már hozzátartozik a hétvége rituáléjához.

Ott ül a szekretere előtt, mint a bélyeggyűjtő kör vezetője, pontos és udvarias leveleket fogalmaz. „Kedves B. A.! Sok szép bélyeg, blokk, elsőnapi boríték vár átvételre… “ Aztán elküldi a levéllel együtt a részletes elszámolást, az általa, a Kör számára megvett újdonságokról. Persze senkisem válaszolt, a bélyegek nagy részét senkisem vette át…

A szobája most is ugyanúgy van, mint ahogy azt az utolsó, otthon töltött napján (június 16. kedd) hagyta. Ágya melletti szekrénykéjén szép sorrendben a megfejtésre váró, de már be nem fejezhetett rejtvények: skandináv keresztrejtvény (azaz poénvadászat), szudokú (azaz számkeresztrejtvény) és egy egész toll- és ceruza-hadsereg. Egy egészen pici ceruza, az volt a kiskedvenc. Élete végéig használta, mindig hegyezte, most már olyan kicsike lett, mint a kisujja (viszont mindkét végén hadra fogható).

Az utolsó könyv, amit olvasott, de nem ért a végére (Robert Capa visszaemlékezése). Az utolsó hónapokban sokat olvasott: érezte talán, hogy közeledik a Visszavonhatatlan, talán ezért igyekezett még minél több írást magába fogadni.

Négy (három kicsi és egy nagyobb) nagyító, olvasáshoz és bélyeggyűjtéshez szükséges kellékek. Úgy vette észre, hogy romlik a szeme, az apróbb betűs írásokat már csak nagyítókon követte nyomon. Az élénkzöld gyógyszeres doboza (reggel-, délben-, este-rekeszekkel, jelezve, hogy az utolsó, reggeli adagot, az utolsó otthoni napon, még bevette…).

Édesapám 1934. május 13-án vasárnap született.

Elhunyt 2009. június 29-én, hétfőn, Péter és Pál napján.

Tíz éve nem tartok névnapot…