Előzmény:

 

Ágoston Péter az I. világháború idején, elsők között ismerte fel az Osztrák–Magyar Monarchia egyben tartásának lehetetlenségét, a nemzetek önrendelkezése, a szabad egyesülés és a szomszédos népekkel való megbékélés mellett foglalt állást. Egyéves önkéntesi szolgálata után visszatért Nagyváradra, ahol ismét irodalmi tevékenységbe kezdett: elsősorban a Monarchia után vélhetően kialakuló helyzetet vizsgálta. Az elképzelt jövőről három nagyobb dolgozatot tervezett:

 

1. A mi útjaink. Magyarország jövője (1916);

2. A zsidóság jövője (1917) és

3. Az örök béke (ez utóbbi nem jelent meg).

 

Első művében, magyar szerzők közül elsőként vetette fel egy egyesült Európa eszméjét: az európai egyesült nemzetek állama elképzelés nyíltan szembement azzal a, Friedrich Naumann által hirdetett, s akkoriban igen népszerű Mitteleuropa tervvel, amelynek lényege egy német vezetés alatt álló Közép-Európa volt. Ágoston Péter viszont a nemzetek egyenjogúságára épülő demokratikus nemzetállamok európai halmazát képzelte el.

Míg A mi útjaink c. műve szinte visszhangtalan maradt, A zsidóság útja annál nagyobb felháborodást váltott ki.

 

A kötet hat nagyobb részből áll:

 

I. könyv: A zsidók és a nem zsidók egymáshoz való viszonya;

II. könyv: Az antiszemitizmus története;

III. könyv. A zsidók természete;

IV. könyv. A zsidók fajisága;

V. könyv. A zsidók a fogadó népek között és

VI. könyv: A megoldás.

 

A könyv megjelenése után addig szinte példa nélküli támadás indult meg Ágoston Péter ellen, mind helyi, mind országos lapokban; mind a klérus, mind a polgári radikalizmus hívei részéről. Ágoston Péter úgy vélte, hogy a zsidóság nem csupán felekezet, de erős nemzeti törekvéseket is folytat, és buzgón építi saját nemzeti kultúráját – aminek ellensúlyozása lehet a zsidók beolvasztása egy nemzeti államba. Ágoston Péter a magyarországi zsidókérdést faji és nemzetiségi vonatkozásai alapján tanulmányozta, s a végső konklúziója az volt, hogy a magyarországi zsidóságnak, ha nem akarja viselni a faji elkülönítés vádját, ha csakugyan egy test és vér akar lenni a magyarsággal, ha csakugyan a haladás útját akarja járni, tömegében be kell olvadnia a magyar keresztény társadalomba. Ez első lépés lehet egy új, világméretű kultúrvallás megteremtésének, s ennek az új vallásnak, akárcsak a korai kereszténységnek a zsidók lehetnek az elindítói!

 

A támadást Antal Sándor, A Holnap egykori szerkesztője indította el, majd Szabolcsi Lajos egy egész könyvet szerkesztett Ágoston Péter műve állításainak történeti, teológiai, szociológiai stb. cáfolatával. Az Ágoston Péter személyén keresztül megtámadott Huszadik Század, Jászi Oszkár kezdeményezésére viszont körkérdést intézett közéleti személyiségekhez (A zsidókérdés Magyarországon címmel, 1917-ben).

 

Valójában Ágoston Péter írása nem volt antiszemita, ugyanakkor a zsidóság történetét sem ismerte, mint ahogy a zsidó teológiában sem volt járatos. Utólag kiderült, hogy sok olyan forrásmunkára hivatkozott, amelyek egy része hamisítvány volt vagy pedig állításainak többségén már akkor túlhaladt az idő. Az pedig különösen abszurdnak tűnt, hogy a zsidóság nemzeti érzelmeinek hatására tömegesen vegye fel a keresztény hitet. Az írás azonban arra mindenképpen jó volt, hogy a világháború végén, az összeomlás előtt, egy tabunak számító témát elővegyen és kibeszéltessen.

 

 

A körkérdés

 

Ötven évvel a zsidóemancipáció (1867) és huszonkét évvel a zsidó vallás recepciója (1895) után, Ágoston Péter fent elemzett művére, továbbá a széles körben kibontakozott vitára válaszul, összefoglalóként készült el a Huszadik Század c. folyóirat körkérdése a zsidókérdéssel kapcsolatban.

 

A folyóirat három kérdést intézett a magyar közélet ismert személyiségeihez:

 

1. Van-e Magyarországon zsidókérdés, és ha igen, miben látja annak lényegét?

 

2. Mik az okai a magyarországi zsidókérdésnek? A magyar társadalom minő jelenségei, a magyarországi zsidók, ill. nem-zsidók minő társadalmi viszonyai, intézményei, tulajdonságai, szokásai azok, amelyek szerepet játszanak a zsidókérdés előidézésében?

 

3. Miben látja Ön a magyarországi zsidókérdés megoldását, minő társadalmi vagy törvényhozási reformokat tart szükségesnek?

 

A kérdésekre 50 érdemi és 10 értékelhetetlen válasz érkezett. A válaszadók köre széles skálájában próbálta lefedni a korabeli magyarországi értelmiségi elitet: Jászi Oszkár igyekezett minden vallás reprezentatív képviselőjét megszólaltatni.

 

A beérkezett válaszokat három csoportba sorolták:

 

1. Akik szerint nincs zsidókérdés.

 

2. Akik szerint van zsidókérdés és

 

3. Akik érdemleges választ nem adtak.

 

A szerkesztők szerint a kérdőívekre a megkérdezetteknek közel egyharmada válaszolt, azaz ez közel kétszáz kiküldött kérdőívet jelenthetett – jóllehet az ankéttel szemben igen erős nyomás volt; olyannyira, hogy sokan nem voltak hajlandó nyugalmukat feláldozni, pedig sok mondanivalójuk lett volna.

 

Érdekességek és néhány vélemény:

 

1. Jóllehet a Huszadik Század törekedett minden nézőpont megismertetésére, a válaszadók között a zsidóságot csakis a neológ irányzat képviselte (azaz a zsidóságon belül kisebbségbe szorult ortodoxia álláspontját nem ismerhetjük meg). Valószínűleg nem véletlen, hogy az ortodoxia vélhető disszimilációs véleménye mellőzésre került; azt azonban nem tudhatjuk, hogy a folyóirat meg sem kereste az ortodox hitfelekezet képviselőit, vagy az történt, hogy azok elzárkóztak a válaszadás elől…

 

2. Elsőként kapott helyet viszont egy közéleti vitában egy másik radikális disszimilációs álláspont: a cionista vélemény (Beregi Ármin, Lukács Leó, Patai József és Richtmann Mózes révén). A cionisták számára természetesen van zsidókérdés, okát pedig az emancipáció sikertelenségében és különböző társadalmi-gazdasági ellentétekben látják. Úgy gondolják, hogy a zsidókérdést – amely egyúttal nemzetiségi kérdés is! – a zsidóknak maguknak radikálisan kell megoldaniuk: a zsidó öntudat erősítésével vagy/és Palesztinába való távozásukkal.

 

3. A zsidóság további képviselői, azaz a neológ vallási vezetők és a vallásuktól már részben elszakadó, kikeresztelkedett vagy a zsidó tradícióknak hátat fordító értelmiségiek kivétel nélkül asszimiláció pártiak (vagyis szinte mindegyikük érvrendszerében helyet kap a zsidóság teljes és végleges asszimilációja, sőt ezen válaszadók nagy része ezt a folyamatot tkp. már lezártnak is tekinti). Véleményük szerint az ország zsidó vallású polgárai minden tekintetben, kulturálisan és érzelmileg is szerves részei az ország társadalmának. Ezen válaszadók mindegyike az egész zsidóságot homogén egységnek tekinti, meg sem említik a zsidóságon belüli eltérő nézőpontokat, vagyis a neológia hívei és a már asszimilálódott zsidó közéleti személyiségek úgy vélték, hogy a zsidóság képviselőinek célja és feladata a magyar társadalomba való minél tökéletesebb beilleszkedés lehet. A zsidó vallási vezetők közül többen a zsidóság hagyományait reformálták meg, az értelmiségi válaszadók közül még többen pedig vagy felhagytak a zsidó tradíciókkal, vagy át is tértek valamilyen más, keresztény vallásra.

 

4. Az asszimiláció azonban többek véleménye szerint nem oldotta meg a zsidókérdést. Bíró Lajos szerint az egyenjogúsítás és a zsidóság ún. egyoldalú társadalmi elhelyezkedése felszította a „fajirigységet”, a hivatalok megnyílása a hagyományos dzsentri réteg érdekeit sérti, ugyanakkor az antiszemitizmus részben nemzedéki kérdés is, s reménykedik benne, hogy a teljes egyenjogúsítás után ez is kiiktatódik. Az új generáció – amelyhez magát is sorolja – nem érti a haragos antiklerikalizmust, nem látja azt a protestantizmust, amelyért egykor rajongott, viszont szereti Prohászka Ottokárt! Jászi Oszkár és Szabó Ervin viszont a zsidókérdés a polgári-kapitalista zsidó modern Magyarország és a feudális-félfeudális elmaradott úri Magyarország összeütközése. Az antiszemitizmus megszűnését e társadalmi ellentétek fokozatos megszűnésétől várták.

 

5. Végül a körkérdésben két hölgy is megszólalt Lesznai Anna és Ritoók Emma. Talán Ritoók Emma volt az, aki a legfrappánsabban ragadta meg a lényeget: ha a zsidóság be akar lépni egy kultúrközösségbe – fel kell adnia hagyományait, ellentétben más népekkel, amelyek magukkal hozták tradícióikat (pl. a felvidéki német bányavárosok protestáns küzdelmei a magyar történelem részévé váltak). A beolvadási processzus közben a magyar zsidóság ott áll hagyományai nélkül a befogadó nép között: lezárva függését a múlttól és nyitva hagyva függetlenségét a jövő felé. Ritoók Emma úgy véli, hogy az asszimilálódni kívánó zsidóság igyekszik nemzeti magyarsággá válni; ő ebből azonban azt a helytelen következtetést vonja le, hogy az antiszemitizmus csakis a beözönlő, kulturálatlan ortodoxiával szemben van, az asszimilált zsidókkal szemben nincs, azaz pontosítva nem lenne szabad, hogy legyen. Ugyanakkor megkülönböztet háborús antiszemitizmust, amely azonban a háborús helyzeten túl elsősorban a szociális ellehetetlenüléssel és bizonyos rétegek gyors vagyonszerzésével függött össze. Végül bizonyos zsidó és magyar magatartásformákat elemez, amely mindkét oldalon akadálya lehet a zsidókérdésnek. Lesznai Anna pedig egyéni módon oldotta meg a feladatot: a zsidókérdést lélektani és identitásproblémaként kezeli. A kikeresztelkedett Lesznai Anna a zsidókérdés megoldását az ún. zsidós tulajdonságok végleges elhagyásában, a keresztény kultúra minél teljesebb átvételében látja – hisz maga is ismert „pájeszos zsidókat”, akik azonban nem tartoztak közéjük: nem értette szavukat, nem ehettek vele egy tányérból stb. A kikeresztelkedett zsidó egy különös lelki állapot: már nem tartozik ősei közé, ám a keresztény többség sem fogadja őt be. Ez az ún. sehovátartozás aztán türelmetlen „valahovátartozást” szül, azaz valahová szeretne már végre tartozni – de rögvest! A látens gettófélelem látens szégyenérzésbe megy át, s az önérzetében megbolygatott zsidó identitás hamis viszonyba kerül a tekintéllyel. A zsidó családok asszimilálódó gyermekei igen gyakran vallástalan környezetben nőnek fel, így nyitottabbak minden más ideológia előtt, azaz „sehovátartozásuk” a mindent megértés forrásává válik. A „különvalóság” pedig nyomasztó individualizmust fejleszt ki, amelyet növel a városi élet, továbbá a kereskedelmi és intellektuális pályák vonzása. Lesznai Anna véleménye szerint a zsidó elkülönítettség-tudatot kellene megszüntetni, már gyermekkorban ki kell alakítani a zsidó és keresztény gyermekek mindennapos érintkezését, ez egyúttal csökkentené az előítéleteket és félelmeket, mert a megoldás csakis a „kölcsönös közeledés őszinte levegője”, a megértőképesség és az elfogulatlanság lehet.

Lesznai Anna úgy vélte, hogyha a zsidóság lehántja magáról ősi kultúrkincsét, vallását és bölcseletét olyan lesz, mint a kérgét vesztett, elszáradt fa. Ha viszont megőrzi identitását, vagyis ragaszkodna gyökereihez, az pedig válaszfalat képezne közötte és a keresztény vallások között.

 

 

„Ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha egyik-másik ág le is törött, téged pedig vadolajfa létedre beoltottak közéjük, s így részese lettél az olajfa gyökerének és dús nedvének, ne kérkedj az ágak ellenében! Ha kérkedsz, tudd meg, hogy nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged.” (Rómabeliekhez írott levél: 11,16-18).