I. A „milieu”. Az Eötvös Kollégium. 

 

Szekfű Gyuláról elég sok mindent elmondtak már, jól ismerjük életrajzát, indulását. A pályakezdő évei ismert adatai: 1883. május 22-én született Székesfehérvárott, vallásos, katolikus családban. Apja Szekfű Ignác ismert ügyvéd volt, aki a Függetlenségi és ’48-as Párt tagjaként kezdett el politikával foglalkozni, majd 1894-ben a Katolikus Néppárt egyik megalapítója lett. A ciszterci rend székesfehérvári főgimnáziumában érettségizett (1900), ugyanebben az évben felvételt nyert az Eötvös Collégiumba (1900–1904), történelem–latin szakos tanári (1904) és bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1905).

 

A tudós éveiben igen nagy szerepet játszó Eötvös Collegium akkor még új intézmény volt. Szervezeti szabályzatát br. Wlassics Gyula miniszter dolgoztatta ki, a terv megvalósítására br. Eötvös Lorándot kérte fel kurátorként (1895. június 29.-én). Az eredetileg Budapesti Középiskolai Tanárjelöltek Bennlakó Intézete Beöthy Zsolt kezdeményezésére kapta a br. Eötvös Loránd nevet. Létrehozását I. Ferenc József király 1895. augusztus 18-án szentesítette aláírásával. Ideiglenes szervezeti szabályzata 1895. augusztus 31-én (1895. évi 49. sz. VKM rendelet, kir. jóváhagyás: 1895. szeptember 21.) készült el. Az Eötvös Collegium hivatalosan 1895. szeptember 22-én nyílt meg a Kerkapoly–Bodor-alapítvány házában (Csillag utca [ma: IX. kerület Gönczy Pál] utca 2.; csak 1911–1912-ben kezdődött a tanév a kollégium mai helyén, a Ménesi úton). A növendékeknek az egyetemi előadásokon kívül a kollégiumban külön nyelv- és szakórákon kellett részt venniük, ahol különböző témákat dolgoztak fel, így fejlesztve őket a tudományos kutatómunka elsajátításában. Az Eötvös Collegium a porosz nevelési módszert elutasította. Az École Normal Supérieure hagyományait átvéve, egyéni pártfogói (tutori) rendszerének, felkészült tanári karának, igazgatóinak, a széles körű tudás és műveltség feltétlen tiszteletének köszönhetően egy kivételes közösségi alkotóműhellyé vált, amely Magyarország tudományos, kulturális, művészeti, politikai életének, közép- és felsőfokú iskoláinak meghatározó egyéniségeit adta.

 

Az Eötvös Collegium első szakvezető tanárai Mika Sándor, Riedl Frigyes, Suták József, Szilasi Móric és Péterfy Jenő voltak. A fenti névsorból különösen kiemelendő Mika Sándor neve. Az Erdélyi Fejedelemség középkori és kora újkori történetével foglalkozó kiváló történész-tudós gyakorolta a legnagyobb hatást a fiatal történészre. Ő vezette be a forráselemzés rejtelmeibe, tőle tanulta el azt a kritikus szellemet, amely később is, szinte egész pályáján végigkísérte Szekfűt. Mika Sándor 1912-ben hunyt el, s a kollégium első évétől haláláig vezető tanárként tevékenykedett ott. A megrendült Szekfű A száműzött Rákóczi c. munkáját Mika Sándor emlékének ajánlotta (1913-ban). 

 

II. A mű: Szekfű Gyula: A száműzött Rákóczi.

 

Szekfű Gyula pályafutását egy 16. századi krónikás, Szamosközy István egy kéziratának szövegkritikai összehasonlítás útján történő felfedezésével kezdte. Később, Bécsben részt vett a budai basák magyar nyelvű levelezésének kiadásában, majd hozzákezdett I. Ferdinánd magyar király élettörténetének feldolgozásához. Terve azonban nem vált valóra, az életrajz megírása közben egy, addig jórészt ismeretlen fogalommal találkozott: a biográfia helyett ezért elkészítette első nagy művét: Serviensek és familiárisok. Vázlat a középkori magyar alkotmány- és közigazgatástörténet köréből (1912). Az 1910-es évek elején a pályakezdő Szekfű Gyula neve egyre ismertebbé vált, s amikor Karácson Imre elhunyt (1911) megbízta az MTA a kiváló orientalista, római katolikus pap hátrahagyott műveinek kiadásával, szöveggondozásával.

 

A Karácson Imre által gyűjtött török iratok kiadására megalakult bizottság elnökévé Thallóczy Lajost nevezték ki. A bizottság a Karácson-féle iratok függeléke gyanánt akarta kiadni azokat a Rákóczi-iratokat is, amelyeket még évekkel korábban, kormánymegbízásból másoltatott le Thaly Kálmán és Thallóczy Lajos. Ezek a gyűjtések a francia okmányokkal rokonságban voltak, s végül is a bizottság elállt azoknak megjelentetésétől – részben kegyeleti okok miatt, részben pedig azért, mert ezen iratoknak nem volt közük a Karácson-féle anyaghoz. Szekfű azonban időközben annyira elmélyedt ezen új források tanulmányozásában, hogy megérett benne az a gondolat, hogy részben az általa kiadott Karácson-iratok, részben a kiadatlanul maradt újabb okmányok alapján megírja II. Rákóczi Ferenc portréját – pontosabban az új források fényében a fejedelem utolsó húsz évének históriáját.

 

III. Rákóczi utóélete

 

II. Rákóczi Ferenc 1735. április 8-án, nagypénteken hunyt el a törökországi Rodostóban. Végakaratának megfelelően édesanyja mellé temették el Konstantinápolyban, a galatai jezsuita templomban (szíve a Párizshoz közeli Grosbois-ba került, a kamalduli szerzetesek templomába). Rákóczi a magyar szabadságharc szimbólumává vált, hamvai hazahozatala a reformkortól egyre élesebben vetődött fel, s később is állandó beszédtéma lett.

 

A hazahozatalról látványos parlamenti jelenetben egyezett meg gr. Tisza István miniszterelnök és Thaly Kálmán, az ellenzéki Függetlenségi Párt akkori alelnöke (1904. március 10-én). Thaly évtizedeken át sürgette, hogy II. Rákóczi Ferenc, Thököly Imre, Bercsényi Miklós, valamint a többi bujdosó hamvai hazakerüljenek (már 1889-ben, a sírok azonosításánál is szerepet játszott). Az Országgyűlés – elsősorban Thaly kezdeményezésére – 1906. október 23-án törölte el a Rákóczit és társait megbélyegző 1715. évi 49. tc. 2. és 3. §-ait, az uralkodó, Ferenc József, Magyarország megkoronázott apostoli királya pedig már másnap szentesítette a döntést. Az újratemetés, mint a megegyezést szimbolizáló gesztus mindenki számára elfogadható volt (= nemzeti konszenzus). Nem véletlen, hogy a Függetlenségi Párt hívei tették meg az első előkészítő lépéseket, Tisza ugyanakkor nem látott presztízsveszteséget okozó politikai tartalmat az ügyben, sőt a saját helyzetét erősítőnek gondolta. Az uralkodó számára pedig ekkorra már megszokottá váltak a magyar nemzeti büszkeség hasonló megnyilvánulásai, az újratemetést is presztízsveszteség nélkül vállalhatta. A hamvak 1906. október 28-án érkeztek meg, s azokat a budapesti Kerepesi úton ünnepélyes menetben kísérték el a Keleti pályaudvarig, onnan vonat szállította Kassára. A fogadás emlékére nevezték el a Kerepesi útnak a pályaudvarig tartó részét Rákóczi útnak (a Csömöri úttal összefüggő részét pedig Thököly útnak). Az eseményt egy domborműves emléktábla is megörökíti a Budapest VIII. kerület Rákóczi út 5. számú ház homlokzatán. Rákóczi és Bercsényi hamvait a kassai dómba, Thökölyét a késmárki evangélikus temetőben helyezték el.

 

A korszak a nemzeti romantika fénypontja. Sorra jelennek meg a fejedelmet dicsérő munkák, történeti elemzések, életrajzok, amely az újratemetés idején érthető módon tömegével lepték el a piacot. S ekkor jelent meg Márki Sándor háromkötetes monográfiája is (II. Rákóczi Ferenc, 1907–1909).

 

Ezekben a nemzeti egységet óhajtó években, az I. világháborút megelőző utolsó békeévben robbant be a közéletbe Szekfű Gyula műve, A száműzött Rákóczi.

 

IV. Nemzeti romantika vs. Szekfű

 

Vajon miért okozott ekkora nagy vihart Szekfű Gyula műve? Mi lehetett az oka, hogy jóllehet kortárs történetírók és közéleti személyiségek egész sora kiállt az üldözött tudós mellett (gr. Andrássy Gyulától Tagányi Károlyig) a közvéleményben egy fiatal történész egyik első műve ilyen nagy, elemi erejű robbanást okozott?

 

Mint említettük, a korszak a nemzeti romantika történetírói korszaka. A kor monográfusai a magyar nemzeti történelem kiválóságainak életrajzaival rakják tele a nemzeti pantheont (= Üdvlelde). A történész feladata – profánul – annyi, hogy ebben a bizonyos Üdvleldében, az újonnan megismert tények fényében időnként cserélje a márvány talapzatot, esetleg a nemzeti freskón javítsa a képkeretet.

 

Szekfű Gyula művének már a címe is nyugtalanító. A Száműzött Rákóczi! Szekfű nem kíván teljes életrajzi monográfiát írni a fejedelemről: megtette ezt már legutóbb Márki Sándor (és még sokan fogják még követni őt Asztalos Miklóstól Köpeczi Béláig, R. Várkonyi Ágnesig stb.). Szekfűt nem a teljes Rákóczi-portré érdekli, nem foglalkozik a fejedelem gyermekkorával, neveltetésével, családi hátterével, a szabadságharc kirobbanásának okaival, lefolyása krónikájával, hadtörténeti, gazdaság- és művelődéstörténeti vonatkozásaival stb. Szekfűt csupán a fejedelem száműzetése érdekli az új, addig még nem ismert dokumentumok fényében! Botrányos, hogy Szekfűt eleve csak a bukott politikus foglalkoztatja (= száműzött, a szó maga is dezavuáló, ezt később Köpeczi Béla ‘bujdosóvá’ kívánta tompítani). Ott kezdi a portrét, ahol más historikus befejezi, esetleg el sem jut odáig!

 

Szekfű Gyula műve a fejedelem életének utolsó húsz évét beszéli el a lelki fejlődése, sokszor sikertelen és ügyetlen lépései alapján, megrajzolva háttérül egy új Európa hallatlanul szövevényes kapcsolatrendszerét. Az új szituációban Rákóczi nem találja a helyét, rossz tanácsok alapján, újra és újra téves következtetésekre jut.

 

A fejedelem az országból kibujdosott szenvedélyes, de már öregedő ember, aki pompa- és nőkedvelő büszkeségében él terveinek, egy újabb felkelés kirobbantásának igézetében. Rákóczi anyagi helyzete XIV. Lajos felelőtlen pénzköltése miatt megrendül, különböző gyanús ügyekkel (kártyajáték- és szerencsejáték-barlang) igyekszik fenntartani addigi életszínvonalát – tette mindezt azért, hogy ne kelljen utcára vetnie leghűségesebb embereit. Vállalkozásai azonban sorra balul sülnek el, olyannyira, hogy mindezek már a fejedelem erkölcsi lényét is érintik (ráadásul különböző érzéki kalandokba is keveredik). Végül is a grosbois-i erdő magányában, a kamalduliaknál megtalálta lelki békéjét, lemond a világi élvezetekről, lelkébe merült általános gyónással hozzákezd Confessiójának megvallásához.

 

A török háború hírére elhagyja franciaországi száműzetését, innentől kezdve kiszolgáltatja magát az európai diplomácia játékszerének. Egy otthon nélküli fejedelem lesz, akinek pozícióját különböző – spanyol, francia, török – kalandorok igyekeznek kihasználni. A nemes fejedelem pedig mindenkinek mindent elhisz, hisz küldetése van, az ország függetlensége, amiért ő mindenre kész és képes. Rodostóban emigránsi elhagyatottságában is célja fejedelemségének ápolása. Rákóczit minden újonnan, Konstantinápolyba érkező nyugati követ felkeresi, kihasználja országa érdekében. A fejedelem pedig tovább emésztődik, magányába zárkózva újabb és újabb terveket sző a moldvai, a livlandi stb. fejedelemségek elnyerésére.

 

Szekfű Rákóczija egy önemésztő, elkeseredett ember, aki azonban sohasem adja fel, jóllehet lassan-lassan magába roskad, hozzászokik a szenvedéshez, egyre kétségbeejtőbb helyzetéhez. Szekfű azzal követett el szentségtörést, hogy egy magasra törő pálya hiperbolájának hanyatló vonalát rajzolta meg: szenvedélymentesen, racionálisan az addig nem vagy kevéssé ismert tények alapján.

 

V. Néhány vád:

 

Természetesen nincs hely és idő arra, hogy valamennyi vádat végigelemezzük. Csupán arra van lehetőség, hogy rámutassunk arra, hogy Szekfű Gyula ellenfelei – elsősorban Ballagi Aladár és Márki Sándor – szándékosan olyan szavakkal illették Szekfűt, amelyek mindenek előtt a bűnözés és az alvilág fogalomkörébe tartoznak. Hozzá kell még tenni azt is, hogy a 20. század elején a befogadó közeg ingerküszöbe lényegesen alacsonyabb volt, mint manapság. Ezek a szavak közel száz évvel később egyáltalán nem okoznának ilyen nagy felháborodást. Ne felejtsük el azonban, hogy Szekfű Gyula művének címében szereplő ‘száműzött’ kifejezés is a történelmi szövegtől idegen volt, s mint már korábban jeleztem már a címe is felháborodást keltett. (Egy nemzeti hős nem mehet száműzetésbe, legfeljebb önkéntes bujdosásba, s ott is azon munkálkodik, hogy mielőbb dicsőségesen visszatérjen hazájába. Rákóczinak azonban nincs hová visszatérni, nincs hazája, s aki ezt kifejti, az maga válik gyalázatos hazaárulóvá!) 

 

V. 1. Pinkapénz:

 

‘szerencsejátékban az a százalékban meghatározott összeg, amelyet a nyertes köteles a nyereményéből a banknak v. kaszinónak fizetni’.

 

 

A szó jiddis eredetű, ma már alig ismert, a század elején is elsősorban a tolvajnyelv része volt (más jiddis szavakkal, pl. halef, héder, jatt, kajak stb.). A fogalom felemlegetésével valójában Szekfűt igyekeztek kriminalizálni: a fejedelem Szekfű szerint egy korabeli bűnbarlang bevételéből tartotta fenn népes udvartartását, s ez komoly erkölcsi aggályokra adhat okot. Rákóczi valóban nagy háznépet tartott fenn, ami akkor úri kötelessége volt. Az állandó anyagi gondok között lévő, pénzügyi összeomlással küszködő francia királyi udvar pedig képtelen volt már a fejedelem életszínvonalát fenntartani. Rákóczi egyik tanácsadója javaslatára párizsi házát szerencsejátékok számára rendeztette be (ebből 40 000 livres jövedelme volt). A grosboisi házvétellel azonban megtalálta az utat, amely az udvar léha mulatságaitól megszabadulhat: lelki magányában itt kezdte el írni Confessióját.

 

 

A szónak azonban különös aktualitását adta az, hogy Kristóffy József volt belügyminiszter, Szabadelvű Párti politikus (= Kristóffy–Garami-paktum), országgyűlési képviselő, 1913. dec.-ben (Szekfű könyve megjelenésének évében!) pinkapénz-botrányba keveredett és mandátumáról lemondani kényszerült.

 

„a radikális vezérférfiú, aki az általános választójog zászlójának immunitása alatt közvetítői jutalékban részesült” (Huszadik Század, 1913).

 

 

A pinkapénz-botrány felemlegetése Szekfűt is összemosta a Huszadik Század körével. Ez annál is inkább elképzelhetőnek tűnt, hisz csupán a Huszadik Század köre állt ki Szekfű mellett, aki azonban elhatárolódott tőlük, a támadásra adott több válaszában szakmai alapon, tudományos alapossággal védte igazát.

 

 

V. 2. A Huszadik Század köre:

 

Szekfű munkája bálványdöntő és nimbusztagadó volt, ebben a hatásában találkozott a materialista történetírás néhány tünetével. Nem véletlen, hogy Jászi Oszkár és köre teljes mellszélességgel kiállt Szekfű Gyula mellett. Ezáltal a fiatal történész rendkívül kellemetlen helyzetbe került: egy részt védekezni kellett a személyét támadó, Ballagi Aladár által irányított hajszában, ugyanakkor el kellett határolódnia azoktól is, akik viszont mellette léptek fel.

 

Szekfű úgy vélekedett, hogy az ún. történelmi materialista iskola nem történettudományi iskola és azok, akik elveit a magyar történelemre alkalmazzák nemcsak hiábavaló képrombolást, de elavult és idejétmúlt munkát is végeznek.

 

„Ez az iskola történeti metodológiai szempontból komolyan nem vehető jelenség, s hiába is keresnénk a külföldön történettudóst, aki híve volna. Nem minden komikum nélkül való, hogy én, aki könyvem középpontjába a lelki analízist tettem a történelmi materializmus hívének kiáltattam ki.”

 

V. 3. Enyelgés:

 

‘szerelmi vallomás, pajzán tréfálkozás, szeretkezés’

 

Céda:

 

‘kicsapongó életet élő személy, általában nő’

 

Egyik leggyakoribb vád Szekfű ellen az volt, hogy a fejedelmet 38 éves korában nevetséges vénembernek írta le, aki szerelmi kalandokba keveredett. Szekfű válaszában elmondta, hogy Rákóczi érzékiségére az első számú forrás maga a fejedelem, Szent Ágoston vallomásai hatására írt Confessiója (s jól tudjuk, hogy Szent Ágoston megtérése előtt nem élt szerzetesi életet). Rákóczi művében kíméletlenül bevallotta addigi élete minden bűnét, tévedését, hibáját a jó és erényes útról való letérését – tollát ugyanakkor őszinte hit és mély vallásosság vezette. Szekfű munkájában a saját múltjával kíméletlenül leszámoló államférfit igyekezett bemutatni, annak minden hibájával és gyengeségével együtt.

 

Ezért is ízléstelen az a módszer, ahogy Szekfű ellenfelei a vitát áttolták abba a mezőbe, ahol minden, század eleji, jóérzésű ember csak felháborodhat: olyan szavakkal vádolták meg Szekfűt, amelyeket ő le nem írt. Kétségtelen tény viszont, hogy a kortárs történetírók nem szoktak foglalkozni történelmi személyek magánéletével. (Valami hasonló, ám kisebb vitát kavart tíz évvel A száműzött Rákóczi megjelenése előtt, azaz 1903-ban Bródy Sándor Királyidillek c. kötete. A nyilvánvaló hasonlóságra a kiváló Laczkó Géza hívta fel a figyelmet).

 

Az enyeleg szó valójában a század elején azt jelentette, hogy ‘szeretkezik’. A szemérmes Szekfű, Márki Sándornak írott válaszában írja le először ezt a szót: valójában csak azt állította, hogy a fejedelemnek száműzetésében egy lengyel grófnővel volt viszonya. A Magyarország azonban állítólagos „enyelgéseiről” szólt, hangsúlyozva, hogy Szekfű Rákóczija egy céda, egy erkölcstelen ember.

 

V. 4. Himpellér:

‘sehonnai ember, semmirekellő’

 

Szekfűt rosszhiszeműséggel is vádolták, mert egy Vigouroux nevű kalandor okmánytára volt művének egyik fő forrása. Ballagi Aladár azt állította, hogy Szekfű mindenféle himpellérek tanúsága, nem szavahihető állításaival sározta be a fejedelmet.

 

Mint korábban már szóltunk arról, Thaly egész életében Rákóczi és bujdosótársai hamvainak hazahozataláért fáradozott. Konstantinápolyban fedezte fel ennek a „himpellérnek” az iratait, ezeket lemásoltatta, s Szekfű a Karácson-iratok rendezése közben találkozott Vigouroux nevével. Valójában éppen Szekfű mutatta ki Vigouroux hitványságát, éppen ő bizonyította be Thalyval szemben, hogy kalandor. Ugyanakkor Rákóczi feltétlenül megbízott ebben a „himpellérben”, elhitte fiktív báróságát, nemessé pedig maga az erdélyi fejedelem tette, akit ez a kalandor mai szóval élve megvezetett.

 

Szekfű ott követett el inkább hibát a kor romantikus történészei szemében, hogy megírta azt, hogy Rákóczit ilyen könnyű volt becsapni. Egy kalandor könnyen beférkőzhetett a fejedelem kegyeibe, s életének bizonyos szakaszában valaki visszaélhetett kiszolgáltatottságával.

 

Néhány korabeli, nyomdafestéket alig tűrő szó felfűzésével a Szekfű által ábrázolt Rákóczi 1. erkölcstelen volt, 2. élveteg és 3. naiv, hiszékeny. Mindez azért, mert Szekfű Gyula azt írta le Rákóczi monográfiája címében, hogy száműzött (= a szó jelentéstartománya: ‘elkergetett, elmart, elriasztott, elüldözött, elűzött, számkivetett’ stb. vagyis csupa negatív töltetű, egy korabeli történész által egyáltalán nem használt kifejezés).

 

VI. A mű jelentősége:

 

Végül, véleményem szerint Szekfű Gyula munkája valójában korszakhatár. Merész állításként azt is megfogalmazhatnánk, hogy tkp. Szekfű volt az első modern történész, az őt megelőző kiváló tudósok elsősorban történetírók voltak (távol álljon tőlünk Szekfű ellenfeleinek dehonesztálása). A 19. század történetírói szívvel-lélekkel, csordultig telt lélekkel írták nemzeti romantikus műveiket a haza üdvére, nemzetük boldogulására. A történetíró rokon volt a szépíróval, legtöbbjük (Márki Sándor és Thaly Kálmán is!) szépíró, költő is volt, míg romantikus íróink többsége maga is megpróbálkozott nemzeti történetünk megörökítésével (elég itt csak Jókai Mórt megemlíteni).

 

Szekfű Gyula azonban már történészként szocializálódott, Mika Sándor kútfőkritikai óráin elsajátította a modern forráselemző módszereket, professzora megismertette Leopold von Ranke munkásságával, első művei forrásközlések voltak. A fiatal Szekfű Gyula betévedt a nemzeti pantheonba, ügyet sem vetett a már meglévő talapzatokra és képkeretekre, viszont hozta a saját vésőjét és ecsetjét és elkezdte az eddig kialakított nemzeti portrékat és büsztöket átfesteni és cizellálni. Ellenfelei azt állították róla, hogy Szekfű fejszével esett neki a nemzeti kiállító tárgyaknak. Ez így nem igaz. Ő csupán azt gondolta, hogy néhány kontúrt át lehet írni: az egyik széttartó fényét veszíti el, hogy körvonalait keményebbre rajzolhassa, a másik foszladozó kontúrok közé oldja szivárványszíneit.

Szekfű a kép hitele miatt a festmény hiteléről mondott le!