A képregény nyelv és kép összekapcsolódása, a dráma, a ballada, és a filmforgatókönyv dramaturgiáját használó, a film képi fortélyait alkalmazó komplex műfaj, amely az időben folyamatosan zajló eseményeket azt felszeletelve, idő-szegmentumokban mutatja be. A képregény képek segítségével elbeszélt történet, szöveget csak akkor alkalmaz, ha az információt a kép már nem tudja közölni, ill. ha az a történet szempontjából feltétlenül szükséges. A szöveg a képkockában található, folthatása miatt, mint kompozícióelem érvényesül és szerves része a látványnak. A képregényt nevezik grafikai színháznak, olvasásra szánt filmnek, a képzőművészet, a film, és az irodalom nyelvére épített sajátos elegynek, ugyanakkor a képregény rendelkezik önálló formanyelvi elemekkel, mint a szó-, és gondolatbuborékok, a hangutánzó jelek, az akcióvonalak, amelyeket összefoglalva comics-emblémáknak hívnak. A műfajt leginkább a cselekményes, rövid párbeszédek, a kevés leíró részt tartalmazó történetek jellemzik. A leggyakoribb képregénytípusok: kaland-, horror-, detektív-, szuperhős-, underground-képregény, ill. pantomim- (dialógus nélkül), funny- (gyerekeknek), gag- (helyzetkomikumra épülő), family-, action-strip, valamint a klasszikus irodalmi adaptáció. Ez utóbbi a magyar képregények egyedülállóan leggyakoribb formája.

A képregény történetével foglalkozó munkák nagy része az ősember barlangrajzaitól az egyiptomi, görög, római falfestményeken keresztül a középkori Biblia Pauperumig minden képes történetet a mai képregény fontos előzményének tekintenek. A képregény valójában csak olyan képes történet, amely az „olvasó” számára újdonságot nyújtó vizuális élmény (a korábban felsorolt előzmények a közösség szempontjából ismert tényeket, híreket közöltek képekben), s ebből a szempontból a képregény sajátos 20. századi műfaj. A műfaj előzményeinek létrejöttében viszont fontos szerepet játszottak a modern élclapok karikatúrái, ill. az amerikai napilapok hétvégi mellékletei. Az első képes regény 1845-ben jelent meg, szerzője Rodolphe Töpffer (1799–1846) genfi grafikus, aki hét rajzsorozatot adott ki. Történeteit rajzzal mesélte el, az alatta levő minimális szövegnek csak a rajzokat összekötő szerep jutott. A német Fliegende Blätter, az 1840-es–1850-es években közölt először olyan képeket, amelyek folytatásos, humoros történeteket meséltek el, az 1870-es években Wilhelm Busch (1832–1908) képtörténeteiben már állandó szereplők (Knopp és Knoppné; Max és Móric stb.) vidám történeteit közölte.

A mai értelemben vett műfajt a 19. század utolsó évtizedében keltette életre két amerikai sajtókirály üzleti párviadala. 1896. február 16-án, a magyar származású Joseph Pulitzer lapja, a New York World vasárnapi mellékletében jelent meg az első igazán képregénynek tekinthető alkotás, Richard Felton Outcault (1863–1928) rajza, a Yellow Kid (Sárga Kölyök), amely a New York-i nyomornegyedek világát mutatta be. Outcault mellett James Guilford (Jimmy) Swinnerton (1875–1974) és Rudolph Dirks (1877–1968) a modern műfaj megteremtői. Ők hárman alakították ki a keretbe zárt képek szabályos elrendezését, azok narratív rendszerét és nyelvezetét, a képeken belül elhelyezett, ill. a párbeszédek közlésére szolgáló szóbuborékokat.

Az első képregények hihetetlen sikerét természetesen a konkurens sajtóvezér, William Randolph Hearst (1863–1951) sem hagyta kihasználatlanul. Outcault-ot a New York Herald-hoz csalogatta, új szereplőt, Buster Brownt, a századforduló polgári eleganciáját megjelenítő amerikai gyereket talált ki, akivel különböző kalandok történnek kedvelt játszóterén, a New York Central Parkban. Outcault figuráinak sikere nyomán Hearst 1916-ban megalakította az International Film Service-t, amely a képregényhősök történeteiből elkészítette az első animációs filmeket. Winsor McCay (1867–1934) Kis Nemo Álomországban (Little Nemo in Slumberland) című képregényéből készült az első „mozgó képregény”, ezért McCayt tartják a modern rajzfilm megteremtőjének. Pulitzer viszont rájött arra a zseniális üzleti húzásra, hogy a napilapokban megjelenő képregényeket külön képregényújságokban lehet megjelentetni.

Az 1920-as–1940-es évek mind az USA-ban, mind Európában a klasszikus képregény virágkora. A napilapok vasárnapi mellékleteit és a képregényújságokat a kaland-, a fantasztikus és a családi (family-strip) képregények uralták. Tarzan volt az első olyan hős, „aki” egyszerre lett népszerű irodalmi műben és képregényújságokban is. Míg korábban a képregényhősökből lettek rajzfilmsztárok, Walt Disney (1901–1966) megjelenésével (Mickey Mouse kalandjai, 1930) a rajzfilmfigurák bevonultak a képregények világába is. Míg a következő évtizedekben, Angliában, a legnépszerűbb képregényhős Popey, lett, addig az USA-ban életre kelt a detektív–gengszter-képregény (Dick Tracy) és a fantasy-képregény (Superman). Az igazi formai újítás azonban Svédországban született meg. Oscar Jacobsson (1889–1945) grafikus megalkotta a pantomim-képregényt, amely teljesen szöveg nélküli történet. Fő hőse, az állandóan szivarozó Adamson úr, aki a legképtelenebb helyzetekbe kerül. Adamson valóságos kultikus figura lett, az egyetlen európai képregényhős, aki az USA-ban is rendkívül népszerűvé vált. Az amerikai 1950-es évek legismertebb figurája Charlie Brown, a naiv, ügyetlen és keményfejű gyerek, valamint barátja, Snoopy kutya, Angliában ezidőtájt James Bond, a titkosügynök hódít. A kor képregényei magukban hordozzák a mindennapok szorongását, a rajzok sokszor filozofikusak, sőt agitatívak. A közelmúltban a filmgyártásban új irányzat alakult ki. A népszerű képregényhősök (pl. Batman, Darkman, Robotzsaru, J. I. Jane stb.) kalandjai nem rajzfilmen, hanem akció- és fantasyfilmen elevenednek meg.

Magyarországon, az első verses képtörténeteket Jókai Mór (1825–1904) lapja, az Üstökös közölte, az 1860-as években. A történetek rajzolója Jankó János (1833–1906), az Üstökösön kívül később rendszeresen dolgozott a Bolond Miskában, a Borsszem Jankóban, a Vasárnapi Ujságban és a Nagyvilágban. Az 1894-ben megalakult Kakas Márton c. élclap már olyan képaláírásos verses történeteket hozott, amelyben állandó szereplők is feltűntek (pl. Gömböcz és Csukli kalandjai). A Kakas Mártonban és az Uj Időkben jelentek meg a műfaj közvetlen előzményeinek tekintett munkák: Garay Ákos (1866–1952) népi történetei, Bér Dezső (1875–1924), Mühlbeck Károly (1869–1943) és Manno Miltiades (1879–1935) történetei. Manno a modern képes sporttörténetek megalapítója, míg Mühlbeck ún. fejlécrajzai már az amerikai comicsok stílusában készültek. Mühlbeck Pósa Lajossal (1850–1914) és Herczeg Ferenccel (1863–1954) közösen mesekönyveket is készített, ahol a rajz már tkp. a modern gyermekképregények előzményének tekinthető (Pósa Lajos: Mackó úr kalandjai). Az USA-ban népszerű képregényfigurákat (pl. Kis Nemo) először a Légrády testvérek tulajdonában lévő lapok, elsősorban a Képes Gyermekújság és a Pesti Hírlap Vasárnapja közölte (1890-es–1900-as évek). A két világháború között a legtöbb illusztrált történetet az Áller Képes Családi Lapja közölte. A Skandináviában rendkívül népszerű magazin magyarországi változata állandó skandináv képregényfigurák nyelvi leleménnyel „magyarított” kalandjait közölte (Csengő és Bengő; Hórihorgas és Tömzsi; Hobogász és Mucurka).

Az első magyarországi képregényújság, a Hári János 1936-ban jelent meg (szerkesztő: Heumann Károly, felelős szerkesztő: Sömjén László). A tizenkét oldalas lap angol nyelvű művek magyarítását közölte az Európában kialakított stílusban, szóbuborékok helyett képaláírással. Míg a Hári Jánosban, a legújabb amerikai képregények (pl. Tarzan) szinte már megjelenésük pillanatában magyar nyelven is olvashatóak voltak, addig a Pesti Hírlap Vasárnapjában elsősorban a Disney-hősök (pl. Mickey Mouse) és Disney nagy riválisa George Ernest Studdy (1878–1948) figurái (pl. Bonzo kutya) képregényváltozata elevenedett meg. Az 1920–1940-es években elterjedtek az amerikai és a nyugat-európai képregények, ugyanakkor fokozatosan visszaszorultak, ill. teljesen eltűntek a verses képtörténetek. A képes történetek nagy része viszont magyar történet volt, az újonnan felbukkant képregények azonban népszerű külföldi figurák magyarországi adaptációi voltak.

A kor népszerű humoristája, Kálmán Jenő (1885–1968), 1937-ben teremtette meg Sicc figuráját. Sicc, a két típus, a verses képtörténet és a képregény közötti határesetnek tekinthető. A figurát eredetileg Félixnek hívták, s Patrick (Pat) Sullivan kultikus alakja az elidegenedettség és az elhagyatottság jelképévé vált, aki fennmaradását csakis saját leleményességének köszönhette. Kálmán Jenő átdolgozta a figurát, új, Sicc-történeteket talált ki, amelyeket saját verseivel is ellátott. Sicc lett az első amerikai képregényalak, aki Magyarországon új, önálló életre kelt, történeteit azóta is szinte minden évben kiadják.

A II. világháború után, az első képtörténeteket gyermeklapok közölték (Derelye ikrek kalandjai, Pajtás, 1946). Ezek a képtörténetek elsősorban ismeretterjesztő és agitatív jellegűek voltak és nagy hasonlóságot mutattak az ekkor indult első diafilmekkel. A magyar kép-regény szót 1948-ban a Magyar Parasztifjúság Hetilapjában a Magvetőben használták először a szövegíró Kuczka Péter (1923–1999) és a rajzoló Köpeczi Bócz István (1919–1978) képtörténetei alatt.

A sajátos magyarországi képregény megteremtője azonban Cs. Horváth Tibor (1925–1993). Cs. Horváth a Művelődési Minisztériumban dolgozott, amikor megismerkedett az Aba-Novák tanítvány Gugi Sándor festő- és grafikusművésszel. Gugi első „képregényét“ 1954-ben közölte a Tanácsok Lapja című, nem éppen egy, a rajzolóművészetről elhíresült szaklapban. Jellemző, hogy a történetek szerzője, S. J. inkognitóban maradt, míg Gugi Sándor természetesen saját nevén jegyezte a történetfolyamot. Az agitatív képregénycsíkok azonban elgondolkodtatták a kiváló művészt. A rendkívül tájékozott Gugi Sándor ismerte az amerikai Classic Illustrated című könyvsorozatot, amelyik híres képregényeket készített képes történetek formájában. Könnyen meggyőzte Cs. Horváth minisztériumi előadót arról, hogy az irodalom népszerűsítésének kiváló formája lehet egy klasszikus mű képregény-adaptációja. A klasszikus mű egyfajta, addig Magyarországon még ismeretlen vizuális változata hatásos propagandája lehet az olvasásnak és a hazai könyvkultúrának is.

Ha az amerikai könyvpiacon már működött egy kiadó, amely klasszikus művek képregényváltozatait jelentette meg, vajon miért volt mégis egyedülálló a maga nevében ez az új médium Magyarországon? Miben rejlett Cs. Horváth zsenialitása? A klasszikus amerikai képregények képregénytörténetek voltak, azaz a comicsok számára írt új művek, amelyeket a napilapok folytatásban közöltek. Pontosabban minden egyes folytatásos rész önálló egészet alkotott, a folytatásokat a főhős személye fogta össze, akivel napról-napra (hétről-hétre) újabb és újabb kalandok történtek. A népszerű történetek aztán képregényfüzetekké dagadtak, a képregények piacán pedig megjelentek a képregénykiadók, amelyek képregényfüzet-folyamokat közöltek, végül kialakult egy sajátos amerikai képregény-szubkultúra. A képregény-adaptációk egy-egy klasszikus mű képregényváltozatai maradtak, egyszeri megjelenések, amelyek jórészt elkülönültek a képregénykiadók tevékenységétől. A könyvkiadók saját klasszikus műveik új kiadásait reklámozták egy-egy népszerű kiadvány adaptációjával.

A képregény magyar műfaji sajátossága abban rejlett, hogy a magyar és a világirodalom legjelentősebb műveit folytatásokban közölte. Ez volt Cs. Horváth Tibor zseniális újítása, s ez mind Amerikában, mind Nyugat- és Észak-Európában szinte teljesen ismeretlen volt és maradt. Az a különös helyzet alakult ki, hogy a kor agitatív-propaganda frazeológiája életre keltett egy rendkívüli különös és értékes műfajt, a „kép-regényt“ (azaz a klasszikus alkotások, elsősorban regények képes változatát). Nem véletlen, hogy az első ilyen magyar képregény, a Grant kapitány gyermekei (Jules Verne műve) egy orosz nyelvű magyarországi folyóiratban jelent meg (az oroszul tanuló magyar ifjúság számára kiadott Po sztranye szovjetov című lapban, ötven éve, 1955-ben). A váratlan siker hatására az Új Világ és a Szabadságharcos című „korjelző“ folyóiratokban is felbukkantak – természetesen magyar nyelvű – képregény-adaptációk. Az első, már szóbuborékos magyar képregény, a Winnetou 1957. január 31-én jelent meg (Karl May regényét írta: Cs. Horváth Tibor, rajzolta: Zórád Ernő).

A Füles rejtvénylap 1957-es indulása mérföldkő és korszakhatár a magyarországi képregény történetében. A Füles volt az első hazai lap, amely képregényrovattal rendelkezett! Az első főszerkesztő, Gál György álláspontja a két képregénytípust próbálta ötvözni. Nem értett egyet a folytatásos képregényekkel, viszont ellenezte a képregényhősök történeteit is. Cs. Horváth – aki időközben a Füles alapító szerkesztőjévé lépett elő – másik zsenialitása kompromisszumképességében rejlett. A lap első számaiban még csak egy–két oldalas képnovellákat közölt, klasszikus szerzők elbeszélései alapján. Azaz klasszikus történeteket vállalt, amelyeknek még nem voltak folytatásai. És persze újra és újra próbálta meggyőzni igazáról Gál Györgyöt. Sikerrel… A Fülesben az első képregénysorozat, A nyomorultak adaptációja volt (Victor Hugo regényét írta: Cs. Horváth Tibor, rajzolta: Korcsmáros Pál). A nyomorultak ugyan folytatásos képregény volt, ám minden egyes résznek külön fejezetcíme volt! Vagyis Cs. Horváth „agitációjára“ Gál álláspontja lassan megváltozott, de úgy látszik még mindig ragaszkodott az egy történet (egy fejezet) egy rész elvhez. A fantasztikus siker hatására már könnyű volt meggyőzni Gált arról, hogy a második képregény, a Sándor Mátyás a fejezetcím-tagolástól is eltekintsen.

Cs. Horváth Tibor a kor neves grafikusaival, a már említett Gugi Sándor mellett elsősorban az első Füles-logó tervezőjével Zórád Ernővel, valamint Korcsmáros Pállal hétről-hétre közölt értékes irodalmi adaptációkat (pl. Homérosz: Iliász; Gárdonyi Géza: Egri csillagok; Jókai Mór: A kőszívű ember fiai stb.). Az 1960-as évektől feltűntek a klasszikus krimiirodalom (pl. Conan Doyle Sherlock-történetei) és a klasszikus hazai ponyvairodalom (pl. Rejtő Jenő regényei) képregényváltozatai is, természetesen folytatásokban. A Füles kezdetben egy képregényt közölt három oldalon, később két–két irodalmi adaptációt jelentetett meg, sőt az 1970-es évektől már hetente három alkotás látott napvilágot, két–két oldalon. Ez a korszak volt a magyar képregény fénykora, e sorozatok rajzolóinak köszönhető a historizáló, romantizáló, az aktualitásra egyáltalán nem reflektáló, inkább irodalmias történetmondás, az akadémikus képregényrajzoláshoz közeli, míves rajzokkal, de igen élénk fantáziával, izgalommal és dinamizmussal. Cs. Horváth Tibor a Fülesen kívül is sorra jelentette meg irodalmi képregény-adaptációit. Történeteit közölte – többek között – a Népszava, a Magyar Ifjúság, a Lobogó, a Képes Újság, a Képes Nyelvmester. Cs. Horváth, Korcsmáros, Zórád szövegein és rajzain generációk nőttek fel és szocializálódtak. „A három testőr“ (és Gugi) vizuális és virtuális világa nemzedékekkel szerettette meg a klasszikus irodalmat, nemzedékek váltak szenvedélyes olvasókká.

Természetesen, a klasszikus „kép-regényeken“ kívül „klasszikus képregényeket“ is közöltek hazai lapok. A Pajtás a legnépszerűbb francia képregényfigurákkal jelentkezett (Pif és Herkules; Dr. Justice; Placid és Muzo stb.), majd az 1970-es években megjelent a Mozaik, az első import – NDK-beli – képregénymagazin (Dig, Dag és Digedag kalandjai), sőt a Füles is megjelentetett néha francia képregényújságok magyar nyelvre fordított történeteit (pl. Bob Mallard és Pierre Puchon repülős nyomozásai vagy/és Tanga és Maud fantasztikus képregényei mellett az első magyar detektívtörténet hősei Roberto és Julika kalandjai). Az 1981-ben megjelent Kockás Magazin és az 1983-ban indult Táltos képregényfüzet-sorozat pedig már kifejezetten magyar képregénytörténeteket közölt. Cs. Horváth Tibor szintén az 1980-as években, Zórád Ernő és Korcsmáros Pál korábbi, a Fülesben megjelent munkáit dolgozta át képregényfüzetbe, Zórád Ernő Verne-, ill. Korcsmáros Pál Rejtő-adaptációi a gyűjtök keresett kincseivé, a korszak kultikus tárgyaivá váltak.

Az első képregény-tanácskozást 1983-ban Nyíregyházán rendezték meg, majd 1989-ben megalakult az első két képregénykiadó vállalat, a Linea, amely a Pimpa, a Menő Manó és a Krampusz képregényújságokat, ill. az Egmont, amely a Disney-rajzfilmek képregény-adaptációit adta ki. A rendszerváltás évei után elsősorban az amerikai képregényhősök filmadaptációi, ill. a filmadaptáció révén készült újabb képregénytörténetek (!) váltak népszerűvé Magyarországon, ezzel párhuzamosan tkp. eltűnt a sajátos magyar képregény, az irodalmi művek művészi igényű képregényváltozata. Egyetlen kivételként a Füles közölt még hetente két oldalon irodalmi képregényeket (szöveg: Kiss Ferenc, rajz: Fazekas Attila). A képregény jelenlegi legismertebb alkotói a magyar képregényiskola folytatói: Fazekas Attila, Topálovits Pál, egy hagyományosabb vonal képviselője: Gróf Balázs, ill. a művészképregény művelői: Kedves Lilla, Filó Vera. Filó Vera nevéhez fűződik az első magyar művészképregényeket tartalmazó könyv, a Jákob és Kobak (2001) megjelenése is. A műfaj egyetlen elméleti kutatója Kertész Sándor, aki összefoglalta a magyar és nemzetközi képregény történetét, ill. kiadta Képregényiskola c. művét (1991), amely a képregénykészítés technikai elsajátításához nyújt segítséget. 2002 szeptemberében megalakult a kArton Galéria, amely céljául tűzte ki a magyar képregényrajzolók összefogását, ill. a magyar képregénytradíció megőrzését. 

Irod.: Halász Gyula: A képregény regénye. (Füles Évkönyve, 1972); Hernádi Miklós: A képregény. (Kultúra és közösség. 3. Bp., 1974); Gellért Endre: A képregény története. (Bp., 1975); Kun Erzsébet: Szeretjük-e a képregényeket? (Füles, 1980. 22.); Láncz Sándor: A képregény. (Élet és Tudomány, 1982. 50.); Zsilka Tibor: A képregény, mint műfaj. (Jel–Kép, 1982); S. Nagy Katalin: A képregény, mint tömegkommunikációs eszköz. (Jel–Kép, 1986); Kertész Sándor: Szuperhősök Magyarországon. (Bp., 1991).