Azt mondják, hogy a művészetben nincsen olyan mértékrendszer, amely megkönnyítené a műbírálók dolgát, amelynek segítségével kétségtelenül és csalhatatlanul meg lehetne állapítani, hogy valamely kép vagy egyéb művészi alkotás milyen színvonalú, nincs etalon, amellyel el lehetne dönteni egy alkotóművész munkássága jelentőségét? Nos, ez csak részben igaz. Mert bizony, van ilyen mérce, van ilyen etalon, és ezt úgy hívják, hogy Lyka Károly! Csupán annyit kell ismernie a művészettörténésznek, hogy az adott művész hány „lykával“ egyenlő, vagyis meg kell nézni azt, hogy az illető alkotóról vagy a művész egy-egy „produktumáról“ hányszor és miket írt Lyka Károly? Egyáltalán, 96 éve alatt, tollára vette-e a kortársak által agyondicsért vagy agyonmarasztalt piktort?

Azt mondják, hogy amikor Lyka Károly, az Új Idők című fővárosi napilapnál dolgozott, mint műkritikus és rovatvezető; a lap kiadójának jóbarátja feldúltan kereste fel a lap főszerkesztőjét. A kicsit mérges, köpcös öregúr azt nehezményezte, hogy Lyka Károly nem hajlandó megdicsérni sógorát, W.-t az ígéretes szobrásztehetséget, jóllehet már második önálló kiállítása megnyitására készül. A kiadó és a főszerkesztő is megígérte, hogy a tehetséges művészre nyomatékosan felhívja a rovatvezető figyelmét, s a tárlat megnyitójáról „kolumnás anyagot“ hoz majd a lap. Így is történt: a kiadó és a főszerkesztő úr Lyka úrral közösen tekintették meg az ígéretes szobrászművész legújabb, immár második önálló kiállítását. A másnapi Új Időkben, ha nem is kolumna, de egy tárca jelent meg a fiatal W. művészetéről, a műkritikus hangsúlyozta, hogy a fiatal művész második önálló tárlata nagyon tetszett a kiadó úrnak és a főszerkesztő úrnak. Úgy tudni, hogy a kicsit mérges, köpcös öregúr sem reklamált többet…

Aztán azt is mondják, hogy Lyka szerkesztő urat gyakran személyesen is felkeresték önjelölt művészek, harsány és visszafogott „ecsettrubadúrok“, persze mind-mind azért, hogy saját talentumuk nagyságát feltétel nélkül dicsérjék. A kéretlen felkínálkozók persze nem üres kézzel érkeztek: rajzokkal, grafikákkal, kisebb akvarellekkel, néha műkritika-kézirattal állítottak be Lyka Károlyhoz, aki végtelen türelemmel nézegette a képeket, olvasgatta a fésületlen írásműveket. – A művészet komoly dolog – mondogatta ilyenkor. Szerencsére, ezeket a munkákat csak ketten láttuk még… – Sajnos, ezek az írások kimaradnak a holnapi lapból. Szerencsére, azonban senki sem fogja keresni őket! – mondogatta más alkalommal. Úgy tudni, egyetlen önjelölt művész sem reklamált…

Azt mondják, hogy a tudományban nincsen olyan mértékrendszer, amelynek segítségével kétségtelenül és csalhatatlanul meg lehetne állapítani, hogy egy diszciplína milyen színvonalú, nincs etalon, amellyel el lehetne dönteni egy-egy tudományterület jelentőségét? Nos, ez minden bizonnyal így van. A festőművésznek indult, művészettörténész, műkritikus, esztéta, publicista és műfordító Lyka Károly, az Új Idők szerkesztősége munkatársa, másodállásban az Új Idők Lexikonát is szerkesztette. A számos természettudományi dolgozatot jegyző, botanikus Lyka Károly, a kakukkfüvek nemzetközileg is első rendszerezője, természetesen otthonosan mozgott a lexikon szinte valamennyi szócikkében. Lyka Károly lexikonszerkesztő írta és szerkesztette – többek között – a csigák rendszertanával, a repüléstechnikával, az autogén hegesztéssel, a vasúti díjszabással, a középkori hangjegyírással és a vallásfilozófiával foglalkozó címszavakat.

Aztán azt is mondják, régen az ilyen embert polihisztornak hívták…

Sokoldalú magyarok. A Névpont januári írásai olyan honfitársainkról szólnak, akik több tudományágban és a művészetekben is maradandót alkottak. A „sokoldalú földönfutó” Herman Ottó után a „sokoldalú mindentudóra”, Lyka Károlyra emlékeztünk. Kék virág emlékének. Életrajza az alábbi linken olvasható: http://nevpont.hu/view/11123

A képen Glatz Oszkár festménye látható, a kép forrása: http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/mesterek_es_tanitvanyaik.1467.html