Jó száz éve már, hogy a Monarchiában, egy békebeli kisvárosban, Szentmártonban, élt Koltay János, a helyi gimnázium latin szakos rendes tanára feleségével, Hoffmann Matilddal és két eladósorban lévő leányával, Katóval és Gizivel; akik közül az egyiknek, Szekeres Jenő, ügyvédbojtár udvarolt. A derék tanár úrnak azonban nemcsak két szép leánya volt eladósorban, tartozott ő a fűszeresnek, a suszternek, még Rozálnak, a cselédlánynak is; s akkor még szó sem esett arról az 5000 pengős, fedezet nélküli váltóról, amelyet a szövetkezeti banknál írt alá! A professzorként tisztelt tanár úr és felesége, az erélyes Tilda asszony, azonban mindenkit meggyőzött arról, hogy nemsokára hazatér a húsz éve Kanadába kivándorolt nagybácsi, Hoffmann Tamás, aki odakint milliomos lett: gyárai, földjei, ültetvényei, nagyvállalatai vannak. Ha a „dollárpapa“ újra köztünk lesz, akkor minden adósságot kifizetnek, sőt a békebeli kisváros elképzelhetetlen fejlődés előtt áll.

Hitték is, meg nem is a szentmártoni polgárok a „dollárpapáról“ szóló legendákat. Valójában inkább nem adtak hitelt a Koltay család mendemondájának, sőt idővel már hitelt sem adtak a Koltay család egyetlen tagjának sem. Történetünk kezdetén, a tiszteletreméltó família az anyagi összeomlás szélén állt; ám váratlanul, a vasútállomásról, különös hír érkezett: egy furcsa, idegen akcentussal beszélő, őszes hajú úr azt állította, hogy ő Mrs. Hoffmann rokona. És csodák csodája, mire a megdöbbent családtagok elindultak volna az indóház elé a bácsi egy szerény kofferrel már be is csöngetett Koltayék otthonába…

„Ön elkövette azt a hallatlan könnyelműséget, hogy nem lett milliomos! Aki húsz évig él Kanadában, az vagy legyen milliomos vagy ne éljen húsz évig Kanadában! Ön nemcsak, hogy nem lett milliomos, de »milliótlanságával» egy család életét tette tönkre!“

Jó száz éve már, hogy a Monarchiában, egy békebeli kisvárosban, Szentmártonban, a Koltay család apraja-nagyja döbbenten hallgatta, hogy a szinte sosem látott, ám annál többet hallott legendás „dollárpapának“ mindössze kétszer öt dollárja maradt. Hoffmann Tamás nem lett milliomos, nem voltak gyárai, földjei, ültetvényei, nagyvállalatai, mindössze egy kis műhelye volt, ami bizony csődbe ment. Eladta hát a kicsiny boltot, s az ezért kapott 2000 dollárból úgy döntött, hogy végleg hazaköltözik. Úgy tudta, hogy unokahúgának férje professzor egy kisvárosi college-ban, talán szívesen látják a rég nem látott kedves rokont, aki élete utolsó éveit békében töltheti a Koltay család barátságos házában. Megérkezett hát maradék tíz dollárjával a „dollárpapa”, a családi adósság azonban így nem szűnhetett meg, sőt már a legenda is összetört.

Hitték is meg nem is a Koltay család tagjai a „dollárpapáról“ szóló legendákat. Valójában hitelt adtak Hoffmann Tamás sztorijának, sőt idővel el kellett, hogy higgyék, hogy a nagybácsi nem tud hitelt adni a família adósságainak. Történetünk fordulópontján, a vő-jelölt Szekeres Jenőnek azonban zseniális ötlete támadt: Mr. Hoffmannt kinevezte milliomossá. Kölcsönkérte a meghökkent rokontól a kétszer öt dollárnyi „vagyonát“, borravalóként odaadta az időközben ismét felbukkant két hitelezőnek. Kérte, hogy ne zavarják most a családot, hisz megérkezett a milliomos nagybácsi. És csodák csodája, mire a megdöbbent hitelezők elindultak volna otthonukba, a bácsi egy szerény kofferrel és jó néhány üres bőrönddel fogatot hivatott és megindult a kisváros legszebb szállodája, az Aranysas felé…

„Aki engem ismer, az tudhatja, hogy a beteg mindig idejében hal meg, Hoffmann úr gyengélkedett egy kicsit, de avatott beavatkozásom megtette a magáét.“

Jó száz éve már, hogy a Monarchiában, a békebeli Szentmárton legszebb szállodájában, a kisváros apraja-nagyja döbbenten hallgatta, hogy a sosem látott, ám annál többet hallott legendás „dollárpapa“ haldoklik. A nagybeteg ágybanfekvőt személyesen tisztelte meg jelenlétével kerecsenfalvi és kiskercsei Kercseligethy Albin főispán, Hrabovszky Károly polgármester, a helyi szövetkezet és a takarék igazgatói és más előkelő, kisvárosi potentátok. Hoffmann Tamás – akiről mindenki úgy tudta, hogy kanadai milliomos – megbízásából Szekeres Jenő vő-jelölt ügyvédbojtár sorra rendelkezett a „dollárpapa“ gyárairól, földjeiről, ültetvényeiről, nagyvállalatairól. Mindenki személyesen hallhatta, hogy a nagybácsi micsoda irgalmatlan vagyonnal rendelkezik, és hogy vagyonából mennyi mindent kíván majd a kisvárosra és kiváló polgáraira hagyni. A végrendeletből 50 000 koronára számító orvos – feltéve, ha Mr. Hoffmann idő előtt meg nem hal! – közbenjárására a „végóráit élő“ idős úr váratlanul meggyógyult. Történetünk újabb fordulópontján az illusztris plutokratát rögtön kinevezték a „váratlanul megüresedő“ polgármesteri székbe, egyúttal megszavazták, hogy Szentmárton örökös díszpolgára is legyen.

Hitték is meg nem is a kisváros polgárai a „dollárpapáról“ szóló legendákat. Valójában hitelt adtak a végrendeletben hallott „haldokló“ hallatlan hagyatékának. Idővel hitelt is adtak a Koltay család rokonainak, akik kifizették adósságaikat, a korábbi hitelezők pedig megnyugodtak, hisz a család megbízhatóan fizette tartozásait: ez a pénz körforgása. És csodák csodája, a szerény kofferrel érkező vagyontalan dollárpapa és új családi otthona legendává vált…

„Én világ életemben tisztességes voltam, most milliomos lettem.“

Jó száz éve már, hogy a Monarchiában, a békebeli Szentmárton kisvárosban, amióta a váratlanul meggyógyult „kanadás magyar“, Hoffmann Tamás lett a polgármester, hirtelen minden lett. A fogatos hintók és automobilok már jó ideje aszfalton közlekednek, minden polgári lakásban működik vízvezeték és angol vécé, az utcák „villamosvilágtól“ fényesek, tejgyár és vajgyár létesült. Minden épül-szépül hitelből, hisz a haza üdvéért dolgozó milliomos polgármesternek szívesen hitelez mindenki. Koltay János professzor urat kinevezték a helyi gimnázium igazgatójává, Szekeres Jenő vő-jelölt, a polgármester titkára, szép országgyűlési karrier előtt áll, míg a másik Koltay leányt, maga a főispán, kerecsenfalvi és kiskercsei Kercseligethy Albin fia, kerecsenfalvi és kiskercsei Kercseligethy Iván jegyezte el. Történetünk újabb fordulóján, épp a két leány eljegyzésén, azonban váratlanul beütött a krach. Csarada Bertalan, a kisváros izgága közjegyzője személyesen fordult a kanadai hobokeni körjegyzőséghez, kérte, hogy a „dollárpapa“ vagyonát részletesen ismertessék. A hivatalos levél épp az eljegyzés napján érkezett meg.

Hitték is meg nem is a kisváros polgárai a „dollárpapáról“ szóló legendákat. Valójában hitelt kellett adniuk a hivatalos levélben felolvasott hallatlan hangoknak, a halhatatlan „haldokló“ hamis hagyatékának: „Hoffmann Tamás jelenlegi szentmártoni lakosnak, Kanada területén semmilyen vagyona sincs!“ És csodák csodája, kiderült, hogy a szerény kofferrel érkező dollárpapa valójában vagyontalan, nincsenek gyárai, földjei, ültetvényei, nagyvállalatai; új családi otthona mégis legendává vált…

„Egy vagyonra nézve, amely abszolút nincs, teljesen mindegy, hogy volt-e vagy sem!“

„Nem hiányzott sehol sem az a kanadai millió! Most is csak azért hiányzik, mert kiderült, hogy valójában nem is volt…“

Jó száz éve már, hogy a Monarchiában, Szentmárton kisváros, egy rút és renyhe békebeli kisváros volt. A súlyos betegségéből hazatérő „kanadás magyar“, Hoffmann Tamás, azonban a helyi orvosok áldásos gyógyításának következtében meggyógyult, s hálája olyan kimondatlanul nagy volt, hogy hatalmas vagyonának jelentős részét Szentmárton városára hagyta. Az utóbb polgármesterré demokratikus módon megválasztott Mr. Hoffmann maradék vagyonát azonban elvitte a nagy észak-amerikai krach; ám addig is, sőt azóta még inkább, óriási vagyona romjain, saját személyével és egészségével mit sem törődve dolgozott, dolgozik és a jövőben is dolgozni kíván szűkebb hazája, szülővárosa és nemzetünk felvirágoztatásáért. A polgármester úr a közélet tisztaságának legszigorúbb őre, a korrupció legádázabb ellensége, ezért határozottan visszautasít minden olyan rágalmat és minden alapot nélkülöző vádakat, amely személyét, a főispán úr személyét és tiszteletre méltó családját, valamint közvetve a kisváros valamennyi polgárát igyekszik valótlan állításokkal megrágalmazni.

Hittek is meg nem is az emberek a hivatalos közleménynek. A „dollárpapa“ legendája azonban mégis csak elkerült egyre távolibb, békebeli tájakra, a titokzatos dúsgazdag nagybácsi híre még a Monarchia fővárosába is eljutott. Aztán akadt egy ember, aki épp száz éve megírta ezt a különös históriát.

Sokoldalú magyarok. Gábor Andor gyönyörűen írt, kiválóan rajzolt, fejben számolt és húsz éves korára szinte valamennyi európai nyelven olvasott. Valójában ez utóbbi állítás kicsit túlzás, az azonban tény, hogy egyetemi hallgató korában már ófrancia és provanszál nyelvből fordított, s ha befejezi az egyetemet, biztos, hogy várja őt a francia katedra. Nem fejezte be… Húsz évesen újságírónak állt…

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írásával a január 21-én elhunyt Gábor Andorra és a száz éve írt, 1917-ben megjelent Dollárpapa című művére emlékezett. Kék virág emlékének.

Életrajza az alábbi linken olvasható: http://www.nevpont.hu/view/9977

A képen a film egyik jelenetében balról az első Darvas Iván, mint Szekeres Jenő vő-jelölt; balról a harmadik Rajz János, a „dollárpapa“. A kép forrása: http://mozi.24.hu/filmek/1956/dollarpapa