„Maratoni. Negyvenedik kilométer. Fut a kis görög, akinek már nincs emberi formája. Nyolc lába van és három feje. A szelíd attikai lankákról lehajolnak a félistenek. Héra tehénszemében tehénkönnyek. Heléna arca a szánalomtól rángatózik. A kis görög teste csupa fájdalom. Mint egy kinyitott esernyő. Lélekben én is vele futok.“

(Peterdi Pál paródiája Peterdi Pál stílusáról)

A legelső kép, amire vissza tudok emlékezni az két-hároméves koromból lehet, vasárnap, délidő. A Rákóczi úton, abban a házban lakunk, ahol ma is a Hauer Cukrászda van: körfolyosós pesti bérház, hosszú előszoba, nappali, kőpadlós konyha, a konyhában az asztalon vaníliáscukorral teleszórt bukta, éppen hűl. Apámmal focizunk a gangon, nagy lelkesedéssel rúgom a kékszínű gumilabdát, a labda beesik az ablakon, ráhullik a buktára, oda a vasárnapi ebéd. Aztán ötéves koromban elköltözünk a Csillaghegyre – jóllehet a fenti esemény még más vasárnapokon is előfordul – de nem a tönkrement sütemény miatt. Ötéves koromtól én braunhaxler vagyok, így hívják az óbudai svábokat, Óbudán jártam elemibe, az Árpád Gimnáziumban érettségiztem, hetven éve itt élek, itt is fogok meghalni…

A legjobb barátomat is az Árpád Gimnáziumnak köszönhetem. Csuvik Oszival együtt kezdtünk el pólózni, mi voltunk a gimnázium legjobb úszói és vízilabdázói. Minden évben megnyertük a KISOK-bajnokságot, így hívták akkor a középiskolások legnagyobb versenyét. Amilyen jó játékos volt az Oszi, olyan gyenge tanuló – én kitűnő tanuló voltam, ő csak bukdácsolt. Az érettségin két téma szerepelt: Arany János Őszikék c. ciklusa és Balassi Bálint vallásos költészete. Én megírtam mindkettőt, egyiket odaadtam Oszinak. Az én maturám dicséretes kitűnő lett, az „Oszikék“ viszont elégséges. Pólóban azonban sokkal jobb eredményeket ért el nálam: tagja volt az 1948-as londoni olimpián 2. helyen végzett magyar válogatottnak. Oszi akkor, ’48-ban, huszonhárom évesen disszidált, évekkel később Ausztráliában telepedett le, s csak harminchét év múlva találkoztunk újra. Elhozta nekem az olimpiai ezüstérmét! Ez volt élete legnagyobb eredménye és odaajándékozta nekem…

A legelső írásaim a Hutter Híradóban jelentek meg, így hívták akkor a rákospalotai Hutter és Lever Olaj- és Szappangyár üzemi újságját; apám akkor ott dolgozott, mint tisztviselő. A Hutter szerkesztője 1946-ban elvitte egyik dolgozatomat a Ludas Matyi szerkesztőjének, Tabi Lászlónak, aki hogy hogy, nem alaposan átírta, és legnagyobb megrökönyödésemre, le is közölte. Nemsokára a Népsportnál is beajánlottak. Feleki Lászlónak nagyon tetszettek az írásaim, csak a Pohlencz névvel elégedetlenkedett. Az ember kevés dologhoz ragaszkodik jobban, mint tulajdon családnevéhez, ám a szerkesztő sarokba szorított: vagy felveszek egy magyar nevet vagy ő talál ki nekem egyet. Feleségem javasolta a Peterdi nevet. Sokan még most is úgy vélik, hogy édesapám Peterdi Andor költő, édesanyám pedig Várnai Zseni. Pályafutásom elején több levelet is kaptam Zsenike megszólítással, mert akinek az anyja Zseni, az már zsenikének is születik…

A legnagyobb gyerekkori élményem az 1936-os berlini olimpiászhoz fűződik, így hívták akkor a nyári olimpiai játékokat. Pluhár István felejthetetlen tolmácsolásában hallhattam Csik Ferkó győzelmét a 100 méteres gyorsúszásban: „Gyere Feri, gyere, gyere…“. Ha ma is lejátsszák, akkor is borzongás fog el, ez volt az első olimpiai bajnokság, amit hallottam.

A legnagyobb felnőttkori élményem az 1980-as moszkvai olimpiához fűződik. Wladár Sándor győzött 200 méteres hátúszásban a 2. helyezett Verrasztó Zoltán előtt: „Gyere Sanyi, gyere Zoli, gyere, gyere…“. Ha ma is lejátsszák, akkor is borzongás fog el, ez volt az egyetlen olimpiai bajnoki cím, amit közvetíthettem.

A legkellemetlenebb élményem is a moszkvai játékokhoz fűződik, így is hívták akkor a csonkaolimpiát. Az összes helyszínen már véget ért a program, csak az atlétikai stadionban zajlottak még események és engem aznap épp oda osztottak be, az 50 kilométeres gyaloglás döntőjére, s erről a versenyszámról vajmi keveset tudtam. A képen egy német és egy spanyol versenyző illegette a seg… fenekét, de nem lehetett kivenni, hogy ki áll az élen, aztán eltűnt a kép is, s nekem így, látatlanban kellett volna valamit mondani a versenyről. Halvány seg…édfogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Moszkva fölött az égen halványszürke és bíbor fények, jönnek, csak egyre jönnek az elcsigázott gyaloglók, gyertek, gyerekek; a stadionban meleg van és fény és halványszürke és bíbor fények a moszkvai égen stb. (és a fené[k]be, még mindig nem jönnek…)

A legnagyszerűbb dolog azonban mégiscsak az, hogy sikerült néhány bonmot-val gyarapítanom a magyar nyelvet, így hívják a rövid elmés és éles mondásokat. Az „Akinek humora van, mindent tud, akinek humora nincs, az mindenre képes“ annyira megtetszett Szenes Ivánnak, hogy slágert is írt belőle. Lőrincze Lajos nyelvművelő professzor többször is felhívott már: egyszer „A láb mindig kéznél van“ című szlogenem, egyszer az umbulda szó jelentése miatt, egyszer pedig a kocogómozgalom elindulása alkalmából.

„A legnagyszerűbb dolog azonban mégiscsak az, hogy egy humorista sohasem halhat meg. Én örökké akarok élni, s erre igen jó esélyem van. A világ kezdete óta ezer és ezer milliárd ember halt meg, most már egyre nagyobb az esély arra, hogy végre valaki nem fog meghalni. Kinek lenne erre a legnagyobb esélye, mint egy humoristának? Mindenesetre én megjátszom ezt az esélyt…“

(Peterdi Pál élete végén Peterdi Pál életéről)

Önéletrajzi írásai és interjúi alapján az 1925. február 17-én született Peterdi Pál sportújságíró, író, humorista, úszó- és vízilabdaedző, a szorongó zseni emlékét idéztük.