„Szökőévben, ha egyszer születik ilyen tehetség!”

Ilyen és ehhez hasonló felkiáltások fogadták Barna Viktort pályafutása csúcsán, 1935-ben, amikor ütőjével „rommá lőtte“ a házigazda angolokat.

Az 1920-as években különös őrület tört ki a magyar fővárosban: a legnagyobb bankok, például a Hitelbank, no meg a Magyar–Olasz Bank, külön termeket is felszereltek, hogy bizonyos „szenvedélybetegek“ akár ebédidő alatt – horribile dictu munkaidőben is – esetleg zárás után, kulturált körülmények között pötyögtessenek egy kicsit. A sajátos kórt pingpongnak nevezték: előkelően öltözködő nyakkendős urak és csinos nadrágkosztümben feszítő ifjú hölgyek különös, marokra fogható szerszámaikkal csak ütöttek ide, meg oda és oda, meg ide órákon át. Ping-pong ide és ping-pong oda, rendületlenül.

Braun Győző, a pingpong-hős Budapesten született, s mint az akkori fővárosi srácok döntő többsége, ő is a futballért rajongott: a Tisza Kálmán téren kergette a labdát napestig. Fájdalom, de Braun Győző kisfiú labdarúgás iránti szenvedélye meg sem közelítette tehetségét. Nem messze lakásuktól, a Wesselényi utca és az Erzsébet körút sarkán működött azonban a Gambrinus étterem (!) pingpongterme, amelyet sűrűn látogattak pinpongmániás bennszülöttek és önjelölt labdavirtuózok. Bemutatkozását itt sem kísérte kezdetben túl sok siker, hisz még a nála néhány évvel idősebb fruskák is könnyed csuklómozdulattal „kipötyögtették“. Mégis miért kezdett el pingpongozni az alig tizenéves ifjonc? Nos, ennek az „istenáldotta“ futball-tehetségtelenségén kívül valójában egy oka volt: a legendásan fukar édesapa. A nyomdász Braun-papa igencsak élére állította a garast, s nagyon szűken mérte a költőpénzt is.

Braun Győző kisfiú a tanítás végeztével rohant a Gambrinusba egy kis zsebpénz-kiegészítésre, s nemsokára egészen belejött a játékba. Az iskola utáni pingpongpartik idővel ugyanis kibővültek iskola alatti, pontosabban iskola helyetti kihívásos asztali csatákkal. Az iskolából „szökő napok” hőse már egyértelműen Braun Győző volt. Bárki is volt az ellenfele: legyen az első osztályú sportoló vagy csak a szomszéd kerületi bajnok (akinek akár 10–15 pont előnyt is adott), fogadásból mindenkit megvert! Elkerülhetetlen volt, hogy előbb-utóbb felfigyeljenek tehetségére: alig 14 évesen, 1925-ben, a Magyar Testgyakorlók Körében (MTK) kezdett el komolyabban sportolni, 1927-ben már ifjúsági bajnok volt, s az 1928-as szökőévtől, egy évtizedig, a legjobb magyar játékosnak számított.

Braun Győző első világbajnokságán már Barna Viktor néven, 1929-ben, Budapesten, Szabados Miklóssal rögtön megnyerte a férfi párost, s természetesen helyet kapott a győztes magyar csapatban is. Egy évvel később már az egyest is megnyerte, s 1930-tól kezdve, általában hármasával nyerte a világbajnoki címeket: az egyéni- és a csapatversenyen kívül valamelyik páros számban is győzni tudott. Ha pedig a csapatverseny döntőjét elbukták a magyarok (1932-ben, egy újabb szökőévben, sajnos erre is volt példa), Barna Viktor mindkét páros számot megnyerte. Mégis, mi volt az ifjú magyar sportoló sikereinek titka? Korabeli asztalitenisz-tudorok véleménye szerint Barna fölénye – istenáldotta tehetségén kívül – elsősorban a sportág technikai fejlődésének volt köszönhető. Ebben a korszakban a parafaütő már háttérbe szorult a játékot forradalmian megújító gumiborítású ütővel szemben, amelyet mintha neki találták volna ki.

Barna Viktor sportági újítónak kezdetben a tenyeres volt a legnagyobb erőssége, de ő alkalmazta először a villámfonákot. Korábban a játékban csak ütöttek ide, meg oda és oda, meg ide órákon át. Ping-pong ide és ping-pong oda, rendületlenül. Barna Viktor azonban tenyeressel kezdett: ping-pong ide, aztán, ha érkezett válasz, akkor ping-pong vissza, villámfonákkal, és ping-pong pont ide és pang (azaz vége a labdamenetnek). Barna Viktor ráadásul folyton újított: újabb és újabb ütőborításokat talált ki, ezzel teljesen kiszámíthatatlanná vált a stílusa. Nem lehetett ellene sikeresen felkészülni, mindig és mindenkinek tartogatott valami meglepetést. Barna Viktor sportági újító, tíz éven át, 1929 és 1939 között 22 világbajnoki címet szerzett, s ezzel minden idők legeredményesebb asztaliteniszezője, sőt a magyar sport történetének máig legeredményesebb férfi versenyzője lett!

„Szökőévben, ha egyszer születik ilyen tehetség!”

„Még szerencse, hogy női párosban nem indulhatott el…“

Ilyen és ehhez hasonló felkiáltások fogadták Barna Viktort pályafutása csúcsán, 1935-ben, amikor ütőjével „rommá lőtte“ a házigazda angolokat.

Sokan úgy tudják, hogy a Wembley „bevétele” a legendás magyar aranycsapat érdeme. Nos, az 1953. november 25-én lezajlott évszázad mérkőzése előtt már egy magyar sporthős végrehajtotta ezt a bravúrt. Ha az évszám utolsó két tagját felcseréljük, visszajutunk 1935-höz. Az év egyik legnagyobb sporteseményét szintén Londonban bonyolították le, február 8-a és 16-a között. Természetesen az asztalitenisz-világbajnokságról van szó, amelyet szintén a Wembley-stadionban rendeztek meg. Mint már korábban megírtuk, Barna Viktor általában hármasával nyerte a világbajnoki címeket. Ezúttal azonban kicsit túlteljesítette a penzumot: győzött egyesben, férfi párosban, vegyes párosban, és természetesen ő nyújtotta a legjobb teljesítményt a világbajnok magyar csapatban is. Kétségtelen azonban, hogy a női számokban nem indulhatott el! (Ott hölgyeink: Mednyánszky Mária és Barna Viktor vegyes páros társa, Sipos Anna egészítették ki a magyar éremkollekciót.)

Kevesen gondolták volna, hogy még ugyanebben az esztendőben, azaz 1935-ben megkezdődnek Barna Viktor „szökő évei”. Sikerei csúcsán, a világ legjobb asztaliteniszezője nem tudott hazájában elhelyezkedni, Franciaországba költözött, Párizsban pedig súlyos autószerencsétlenség érte (eltörte jobb karját, a csontot ezüstkapoccsal kellett rögzíteni). Míg 1935-ben, a Wembley-ben, valamennyi versenyszámban magyar győzelem született, egy évvel később, az 1936-os szökőévben megrendezett prágai világbajnokságon, Magyarország már egy aranyérmet sem szerzett. Természetesen a sérüléséből éppen felgyógyult Barna Viktor sem remekelt, ám a magyar asztalitenisz-válogatott rendelkezésére állt.

„Szökőévben, ha egyszer születik ilyen tehetség!”

Ilyen és ehhez hasonló felkiáltásokkal fogadták az évekkel korábban „rommá vert“ angol barátai Barna Viktor asztalitenisz-világbajnokot, amikor pályafutása végén, 1938-ban, Londonban telepedett le.

Barna Viktor hontalan sportoló még néhány évig magyar színekben versenyezhetett. Az asztalitenisz sportágban azonban „feltűnően sok“ volt a zsidó származású játékos – ahogy azt egy „politikailag korrekt“ korabeli sporttudósítás megállapította. Az asztalitenisz sportág vezetői a zsidótörvények életbelépése után sajátos módon oldották meg a korszak faji problémáit. Mivel a sportágban „feltűnően sokan“ nem szerepelhettek a válogatottban, a szövetség nem indult el nemzetközi versenyeken, s lemondta az 1939-es kairói világbajnokságon való részvételt is. Sőt, a szövetség azt is megtiltotta, hogy külföldön élő versenyzői elinduljanak az egyiptomi fővárosban.

Victor Barna hontalan asztaliteniszező, hazája tiltása ellenére, a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség engedélyével mégis részt vehetett a sportág sokáig utolsó, nagy eseményén, Kairóban. A hazája által ki- és megtagadott sportoló férfi párosban megszerezte utolsó világbajnoki címét (társa a lengyel színekben versenyző Richard Bergmann volt). Victor Barna a sportág legeredményesebb versenyzője lett az asztalitenisz egyetlen hontalan világbajnoka is…

Victor Barna a II. világháború után angol színekben még egészen 1956-ig versenyzett, világbajnoki címet ugyan többé már nem szerzett, azért mégiscsak begyűjtött egy világbajnoki ezüst- és nyolc bronzérmet. Visszavonulása után a világ legjobb asztaliteniszezője a Dunlop-sportcég munkatársa lett, ahol megvalósíthatta ifjúkori álmait: ütőborításokat, pingponglabdákat és egyéb asztalitenisz-felszereléseket tervezett. Az ő találmányai voltak – többek között – a Barna- és a Super Barna-labdák és a Dunlop-asztalok. A nemzetközi sportdiplomácia megbecsült személyiségévé váló, újításai révén idővel csak Mr. Table-Tennisnek nevezett Victor Barna, négy kontinensen tanított, bemutatókat szervezett, szakkönyveket írt, amelyeket több nyelvre lefordítottak.

„Szökőévben, ha egyszer születik ilyen tehetség!”

Ilyen és ehhez hasonló szavakkal búcsúztatta Ivor Montagu, a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség elnöke a szökőévben, 1972. február 28-án, a perui fővárosban, Limában váratlanul elhunyt Barna Viktort.

Az 1920-as években volt egy sportág, amelyet előkelően öltözködő nyakkendős urak és csinos nadrágkosztümben feszítő ifjú hölgyek különös, marokra fogható szerszámaikkal játszottak: csak ütöttek ide, meg oda és oda, meg ide órákon át. Ping-pong ide és ping-pong oda, rendületlenül.

Braun Győző, Barna Viktor, Victor Barna, továbbá Mr. Table-Tennis, Mr. Ping Pong, Mr. King Pong. A sportág a 20. század közepén valójában e soknevű labdazsonglőrnek köszönhette, hogy asztalitenisszé fejlődött. A kitagadott Barna Viktornak, aki sok neve ellenére bárhol is járt: Párizsban, Londonban vagy Limában, magyar maradt, rendületlenül.

A soknevű magyar pingpongzsonglőr 22 világbajnoki győzelmével sokáig a magyar sport legeredményesebb versenyzője volt. Már csak a férfiak között vezeti a rangsort. Kovács Katalin kajakozónk 31 bajnoki címnél jár. Nem fogják elhinni, hogy mikor született. 1976. február 29-én…

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb, szökőnapi írásával a február 28-án elhunyt Barna Viktorra emlékezett. Kék virág emlékének. Az alábbi linken olvashatnak róla: http://www.nevpont.hu/view/2375

A kép forrása: http://www.vidamrikkancs.com/wp-content/uploads/2013/02/Barna-Viktor.jpg