Sárszegen, a Monarchiában, egy békebeli kisváros főterén, a Széchenyi téren, káposzták teregették ki világoszöld selyemfodraikat, szőlők fürtje lilult, tök fehéredett, túlérett dinnyék sárgultak Szent Lőrinc napja után, kolerás, émelyítő szaggal. Távolabb, a Petőfi utca felé, a mészárosok során, féldisznók lógtak vaskampókról a nyershús barbár pompájával, és tornaingben bajnokmellű erős legények csontokat törtek bárddal. Alább, hol a gerencsérek tanyáztak, a Bolyai utca felé, az edénypiac csörömpölt. Baromfiak csipegtek, cselédek nyelveltek, úriasszonyok sopánkodtak a drágaság miatt. Duplagallért, divatos angol ruhát, vékony, lila nyakkendőt viselő városi urak haladtak lassan, elefántcsont fogantyús sétabottal. Távolabb, a Petőfi utcában, egy idősebb úr egérszürke ruhát öltött, mely pont olyan volt, mint a haja. Már erősen őszült, bajusza deresedett, szeme alatt kis zacskók lógtak, gyűrött, elhasznált, pergamentes bőrből. Szemében riadt fény reszketett, megesett, hogy meghallotta a kívüli zajt, mégsem tekintett fel. Akkora önfegyelemmel uralkodott magán, mint egy beteg. Föléje pedig szürke ezüstfátyolt vont a por, Sárszeg gyilkos pora.

Kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos levéltáros öt éve elhagyta a megyét, betegségére való tekintettel nyugalomba vonult. Napjai múltak, hónapokká, évekké dagadtak, észre sem vette, ötvenkilenc éves lett. Mielőtt nyugdíjaztatta magát, a Petőfi utcában megvette földszintes házát megkuporgatott garasaiból, meg abból a vagyonroncsból, mely anyai nagyatyjától, Körcsy Gedeontól maradt rá. Egyebe nem volt se égen, se földön, csak ez a házikó. Itt szokott járkálni hátratett kézzel, belefáradva a semmittevés unalmába. Várta, hogy felesége és leánya fölkeljen, aztán hogy lefeküdjön, hogy megterítsék az asztalt, aztán hogy leszedjék azt. Tett-vett nyugtalanul, szemében aggodalmas fénnyel. Társaságba évek óta nem járt, nem ivott, nem dohányzott, életének egyetlen narkotikuma maradt: családfák bogozásával töltötte idejét, címerek rejtvényeibe menekült. Furcsa hóbortja a világtól elvonuló életforma tartozékává vált, úgy hozzátartozott, mint omladozó házhoz az ódon vakolat, vagy mint az érett szőlőn elszaporodott nemespenész.

Kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos levéltáros öt éve már letett minden reménységéről, hogy mégiscsak férjhez adja egyetlen gyermekét, akit a családban csak Pacsirtának becéztek. Soha életében nem értett a nőkhöz, de azt mégis élesen érezte, hogy leánya csúnya. Bámulta leányát gondos figyelemmel, szinte sértőn: ezt a megszokhatatlan arcot, mely kövér is volt, meg sovány is, a húsos orrot, a tág, lószerű orrlyukakat, a férfias, szigorú szemöldököt, a pirinyó, savós szemet, mely valamennyire az ő szemére emlékeztetett. Soha életében eddig nem hagyta el szüleit hosszabb ideig, legfeljebb egy napra, egyszer, amikor elutazott Ceglédre vagy fél napra, a tarligeti kirándulások alkalmával, és akkor is alig várták. Most azonban egy hétig nem jön haza, az idős levéltáros lehorgasztotta a fejét, a pálya kavicsait bámulta, nem kevésbé búsan, mint egy váratlanul, gyorsan behantolt sírdombot.

Kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos levéltáros öt éve már, hogy nem járt el feleségével vendéglőbe ebédelni. Most azonban bográcsgulyást és borjúszegyet rendelt, meg vaníliásmetéltet, majd sajtot, ementálit, és megevett – nyomatékul – két almát is. Mohón és élvetegen evett, teljes meggyőződéssel táplálkozott, kimártogatta a tányért zsemlyedarabokkal, tudva, hogy igen fontos dolgot visz véghez. Pacsirta jól főz, az kétségtelen. Legalább mindenki azt állítja. Természetes, hogy jól főz. Nem is jól, hanem csudálatosan. Igaz, hogy az ételek készítésében egyéni. Sohasem használ paprikát, borsot, semmiféle fűszert, és a zsírt is vékonyan adja. Pacsirta gyenge gyomrú, szegényke. Ha kövér is, nem bírja a súlyos ételeket, gyakran hány. Mindnyájunk érdeke, hogy ésszerűen étkezzünk. Annál remekebben sikerülnek azonban a tápláló becsináltak, a rizses húsok, meg a halovány, pápistaszínű piskóták.

Kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos levéltáros öt éve már, hogy nem járt el feleségével színházba. Most azonban a Gésákat adták. A japán teaház homlokzatát látta, lampionok lengtek az indigókék ég hátterében, és a csöpp teaházi lányok, a gésák, karban énekeltek. Japán Sárszegen; a bő, virágos kimonós gésák Sárszegen, akiknek foglalkozásuk a szerelem, s akik áruba bocsátják testüket, amely a japán felfogás szerint nem megbecstelenítő kenyérkereset. Pacsirta jól kézimunkázik, az kétségtelen. Legalább mindenki azt állítja. Természetes, hogy jól kézimunkázik. Mihelyst azonban színházba mennek és látja előtte-alatta ezt az ismeretlen, nyugtalan tömeget, fejfájást kap, a tengeri betegséghez hasonló rosszullét, émelygés fogja el. Egy ízben három egymás melletti zártszéket váltottak. Az első felvonás közepén azonban haza kellett menniök. Azóta nem jártak színházba. Leányuk azt mondta, hogy inkább otthon marad, és kézimunkázik. Remekül sikerült az a haloványsárga, pamuttal horgolt terítője, otthon az alatt tartják a kamrakulcsot.

Kisvajkai és köröshegyi Vajkay Ákos levéltáros öt éve már, hogy nem járt el Sárszeg híres férfikompániájába, a Párducokhoz, amelyik fő célul tűzte ki a szeszfogyasztás népszerűsítését és a helyi férfibarátság ápolását. A Párducoknak inniok kellett napszámban, lelkiismeretesen, akár bírták, akár nem. Valamikor a nyugállományú levéltáros is közéjük tartozott, mindjárt az asztaltársaság megalakulásakor, de aztán hirtelen megöregedett. Bizony a legtöbb Párducnak már aranyfoga volt, műfogakat viselt elöl, kaucsuk-ínyt. Eltűntek a kondor, fekete fürtök, már zúzmara lepte be azokat, pusztán a bajszokon kísértett pár szál barna szőr. Sokan egészen megkopaszodtak. Meztelen koponyájuk gömbölyű lett és fényes, mint a tekeasztalon guruló elefántcsontgolyó vagy kihegyesedett, mint a tojás.

– Pacsirta jól főz, remekül kézimunkázik, de csúnya! Csúnya, nagyon csúnya és öreg! – Ha sánta volna, ha púpos volna, ha vak volna, akkor sem volna ilyen csúnya! – ordította hajnali háromkor a sárszegi éjszakába egy öreg, nyugállományú levéltáros, szájában egy füstölgő szivarcsonkkal, amely sehogy sem akart szelelni, hiába rágta.

– Pacsirta csúnya! Nagyon csúnya és öreg! – Ha sánta volna, ha púpos volna, ha vak volna, akkor sem kívánnánk azt, hogy ne is legyen itt! És azt se bánnánk, ha szegény akár ebben a pillanatban meg… Hát nem jobb lenne az? Neki is, szegénynek. És nekünk is jobb lenne, ha meg… – ordította hajnali háromkor a sárszegi éjszakába egy öreg, nyugállományú levéltáros, de a mondatokat mégsem tudta befejezni. És most már sírt, bő könnyek mosdatták szivarhamutól mocskos arcát, bortól amúgy is csatakos bajszát. A gyomra égett, kegyetlenül, nyelve tövéig. Szódabikarbónát vett be, s oly ügyetlenül, hogy hálóingére hullt, bepiszkította állát. A fehér port rágta fekete fogaival. Lassan megvirradt.

Sárszegen, a Monarchiában, egy békebeli kisváros főterén, a Széchenyi téren, szakadt az eső, amely lemosta a nyári portól piszkos kocsikat. Gázlámpák üvegeiről csorgott a szürke lé. Nedves, gömbölyű esernyők puffadoztak. Távolabb, a Petőfi utca felé, az emberek csatakos nadrággal cuppogtak a sárban, arcuk eltorzult, amint a viharral viaskodva, fegyverként tartották az elefántcsont fogantyús esernyőjük nyelét. Szaporázta az eső, mosta a nyári portól piszkos kocsikat, bugyborékolt az a szürke lé. Néhány zöld láng lobogott a pályatest fölött, az üres sínek messzeségében. Kőszénfüst szállt, a levegőben a kén sátáni szaga érzett. Távolabb, a Petőfi utcában csatornák bádogszája okádta a habos vizet, mely patakokban rohant le az utca gazos árkába. Két idős ember szaporázta lépteit, olyanok voltak, mint minden más idős házaspár, akiket évtizedes titkok kötnek egymáshoz, olyan titkok, amelyekről még maguk között sem beszélnek. Az idősebb úr egérszürke ruhát viselt, homlokán szederjes sáv maradt a kalap szoros bőrbetétjétől. Bőre összegyűrődött, mint a papír, arca krétafehér volt, sovány, vézna és színtelen. Szemében riadt fény reszketett, hisz meghallotta a vonat érkezését jelző rendkívüli zajt: mégsem tekintett fel. Akkora önfegyelemmel uralkodott magán, mint egy beteg. Föléje pedig szürke ezüstfátyolt vont a lucsok, Sárszeg gyilkos mocska.

A Névpont – www.nevpont.hu – húsvéti írása ezúttal Kosztolányi Dezsőre emlékezett.

Kosztolányi Dezső – akinek életében fontos szerepet játszott a húsvét – 1885. március 29-én, virágvasárnap született. Az író legkedvesebb művének Pacsirta című kisregényét tekintette.

Kék virág Kosztolányi Dezső emlékének.

Kosztolányiról szóló írások az alábbi linken olvashatók:

http://www.nevpont.hu/view/11542

http://www.nevpont.hu/view/11543

http://www.nevpont.hu/view/11775

A kép forrása:

http://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=32842