Munkácsy Mihály, 1880-tól munkácsi

Született: 1844. február 20. Munkács, Bereg vármegye
Meghalt: 1900. május 1. Endenich, Németország
Temetés: 1900. május 9. Budapest
Temetési hely: Kerepesi út

Család

Magyarországra költözött bajor katolikus családból származott. Sóvárott, a 19. század végén több Lieb nevű család is élt, legújabb kutatások szerint valószínűsíthető apai nagyapja: Lieb Ignác sóvári tisztviselő, nagyanyja: Kasztner Anna, Kasztner Mihály sóvári ellenőr leánya. Anyai dédszülei: Reök Pál (1729–), Knöblin Maria Barbara; nagyszülei: Reök Theophil Gottlieb (1769–1849), Szélig Anna (1774–). A család névváltozatai: Reck, Röck, Reök. Sz: Lieb Mihály (Lieb, Michael 1800. máj. 15. Sóvár–1852. máj. 14. Miskolc) kincstári sótiszt, majd Ung és Bereg vármegyék táblabírája, Reök Cecília (1812. nov. 20. †1850. jan. 12.). Testvérei: Munkácsy (Lieb) Emil (1841–1920), Lieb Aurél (1842–1858), Lieb Szidónia (1843†), Lieb Gizella (1846–1875) és Lieb Gyula (1848–1863). Apja első felesége: Jelenik Amália (1803–1835), Jelenik István eperjesi ügyvéd és Fekete Eleonóra leánya. Leánya: Lieb Cecília (1822–1859); fia: Lieb Arnold (1823–). Apja harmadik felesége: Eötvös Erzsébet. F: 1874-től Cécile Papier-Valerius de Marches (1845–1915). 

Iskola

Szüleit hamar elvesztette, anyai nagybátyja, Reök István nevelte (Békéscsabán, 1851-től). Békéscsabán Lang György asztalosmesternél inas (1855–1858), Aradon Albrecht Ferdinánd asztalosmesternél segéd (1858–1860), a kegyetlen bánásmód miatt visszatért Gyulára, nagybátyjához (1860). Gyulán, Fischer Károly festőművésznél kezdett el rajzolni tanulni, majd megismerkedett az épp Gyulán tartózkodó Szamossy Elek (1826–1888) vándorfestővel, aki felfigyelt tehetségére. Szamossy Elek mellett segéd (Aradon, Buziáson, Beodrán, 1861–1863). Szamossy biztatására és ajánlásával Pestre ment, az Országos Magyar Képzőművészeti Társaságnál képezte magát; Ligeti Antal és Than Mór támogatta művészi törekvéseit (1863–1865). A Társulat ösztöndíjával a bécsi Képzőművészeti Akadémia előkészítő osztályán Joseph von Führich és Theodor Franz Zimmermann-nál tanult, majd Münchenben, Wagner Sándor műhelyében folytatta tanulmányait (1865–1867), br. Eötvös József állami ösztöndíjával a párizsi világkiállításra is kijutott (1867), ill. Düsseldorfban, Ludwig Knaus tanítványa (1867–1868). 

Életút

Tanulmányai befejezése után, valamint ha iskolai elfoglaltsága engedte, Pesten (ritkábban Békéscsabán és Gerendáson) tartózkodott, ahol megrendelésekre portrékat készített, ill. rajzait közölte a Magyarország és a Nagyvilág, a Hazánk s a Külföld, majd a Vasárnapi Ujságban jelentek meg rajzai, kisebb írásai (1867-től). Petőfi illusztrációi és kisebb képei ismertsége révén egyre több felkérést kapott (a Regélő honvéd és az Isaszegi csatatér megjelent a forradalom és szabadságharc huszadik évfordulójára kiadott Honvéd-albumban, 1868). Még Düsseldorfban festette Ásító inas c. híres képét (1869), ami a német életképfestészet hagyományait követte. Siralomházban (1869) c. műve meghozta számára a nemzetközi elismerést: Munkácsy elküldte a képet a párizsi Salon kiállítására (első magyar művészként elnyerte az aranyérmet, 1870-ben). A kép témáját az elbukott szabadságharcból merítette, rendkívüli népszerűségéhez hozzájárult a betyárvilág romantikája és a közönségigény a nemzeti romantikus témák iránt. A halálraítélt mozdulatlan alakját féktelen indulat járja át: a drámai erővel megjelenített, színpadias kép nagy lélektani ismeretről tanúskodik. William Willstaek amerikai milliomos vasgyáros 10 000 frankért vásárolta meg a képet, ami ma is a Philadelphiai Múzeum kincse. Paál László festőművész barátjával, a Siralomházban nagy nemzetközi sikere után, Párizsban, egy hivatalos vacsorán vett részt. Itt megismerkedett a de Marches házaspárral, nemsokára baráti kapcsolat alakult ki a házaspár és a magyar művész között. Munkácsy gyakran megfordult a házaspár colpachi birtokán (1871–1872), végül Párizsba tette át székhelyét (Zichy Mihály rábeszélésére, 1871. nov.–1872. jan.). Az 1860-as évek végére kialakult a festészetére jellemző sokalakos, többrétegű jellem- és cselekményábrázolásra épülő, a drámai hatáskeltés eszközeit felerősítő életképi kompozíciótípus, amelyet az 1870-es években már érett festői eszközökkel, nagyvonalú egyszerűsítésekkel alkalmazott (Tépéscsinálók, 1871; Éjjeli csavargók, 1873; Búcsúzkodás, 1873; Köpülő asszony, 1873; Zálogházban, 1874). Párizs mellett sokat időzött Colpachban, és néhányszor, Paál László hívására Barbizonban is megfordult (itt festette a Rőzsehordó nő c. képét, ami az egyik legismertebb magyar képzőművészeti alkotás, 1873. okt.). A Rőzsehordó nő egy nehéz munkát végző nő rövid pihenését ábrázolja, Gustave Courbet (1819–1877) és Jean-François Millet (1814–1875) népi tárgyú képeire hasonlít, azonban eltér a népi életképek derűs típusaitól. Az asszony ruhájának vidám színei és a mögötte lévő erdőrészlet sötét tónusai a mű drámaiságát fokozzák. 

Pályafutását döntően befolyásolta a de Marches házaspárral kialakult barátsága. Cécile Papier de Marches rendezte be műtermét Párizsban (előbb a Rue Lisbonne-on, majd a Rue Legendre alatt). Párizsban már az arisztokrácia és a vagyonos polgárság által az egyik legkeresettebb, nemzetközileg is ismert művész volt. Realista életképei világhírnevet szereztek számára, különösen azután, hogy az Éjjeli csavargók, a Részeges férj hazatérése és a Köpülő asszony c. művei nagy elismerést arattak (a Bécsi Világkiállításon kitüntető elismerést szerzett, 1873-ban). Henri Édouard de Marches báró halála (1873) után házasságot kötött Cécile-lel, a nagyravágyó asszony hatására igyekezett a helyi szalonok ízlésvilágának megfelelni. Felesége Párizsban, a Parc Monceau mellett fényűző, műteremmel felszerelt lakást rendezett be Munkácsy számára. Az új házaspár szalonja Párizs jelentős látványossága lett, ahol gyakran rendeztek elegáns estélyeket és fogadásokat. Az 1870-es évek közepétől elsősorban szalonképeket (Műterem, 1876; A baba látogatói, 1879; Ablakfülke, 1879) festett magyarországi témájú romantikus tájképek mellett (Poros út, 1874; Kukoricás, 1874). Az új képek kevéssé voltak sikeresek, a befutott művész alkotói válságba került. Munkácsy úgy gondolta, hogy visszatér pályafutása kezdő műfajára, ismét portrékat kezdett el készíteni.

 

Életművében kiemelkedő jelentőségűek arcképei, a Miltont a Párizsi Világkiállítás aranyérmével díjazták (1878-ban, majd több európai nagyvárosban – Budapesten, Bécsben, Münchenben, Londonban – is nagy sikerrel mutatták be). A nagy siker hatására Charles Sedelmeyer (1837–1925), Párizsban élő osztrák műkereskedő (aki 30 000 frankért megvette a képet) tíz évre szóló szerződést kötött Munkácsyval. Sedelmeyer sikeresen menedzselte Munkácsyt, megszervezte nagy európai kiállításait, s sorra értékesítette a magyar művész képeit dúsgazdag angliai és amerikai arisztokratáknak, akik körében már divatos lett „Munkácsyt“ venni. Sedelmeyer ötlete volt az is, hogy a klasszikus portrék (Liszt Ferenc, 1886; Haynald bíboros, 1887) mellett, az 1880-as években nagyméretű, sokalakos egyetemes történeti kompozíciókat (Krisztus Pilátus előtt, 1881; Golgota, 1884; A reneszánsz apoteózisa, mennyezetpannó, 1888–1890) készített, amelyek életműve csúcsteljesítményei. A magyar kormány megbízásából megfestette Honfoglalás c. nagyméretű tablóját (az Országház számára, 1891–1893) és utolsó sokalakos kompozícióját, az Ecce homót (a Krisztus-trilógia utolsó képét, 1895). Krisztus-képeire igen nagy hatást gyakorolt Ernest Renan (1823–1892) Jézus élete c. műve, a szerzővel Munkácsy személyesen is találkozott. Munkácsy egy éven át dolgozott a Trilógia első művén, a Krisztus Pilátus előtt (1880-tól) c. kompozíción: a műhöz több színváltozatot és tanulmányt is készített, mindegyikhez élő modelleket foglalkoztatott. Sedelmeyer szervezte meg a nagy mű nyugat-európai bemutatóját is; Londonban, Manchesterben és Liverpoolban hatalmas sikerrel szerepelt, ezután Budapesten volt látható a Krisztus Pilátus előtt (nyolcvanezren látták, 1882. febr.–márc.-ban). A Trilógia második művét, a Golgotát Sedelmeyer párizsi palotájában mutatták be (a Trilógia elkészült két képét egymással szemben helyezték el, 1884. húsvétján, ápr. 25-én). Ismét óriási sikert aratott, újra nyugat-európai és budapesti bemutatókörúton szerepelt a két kép (1884–1885-ben). Miután Amerikában is bemutatták, John Wanamaker (1838–1922) amerikai milliomos műkereskedő mindkét kompozíciót megvásárolta (160 000 és 175 000 dollárért; saját házában, majd a Wanamaker-áruházban állította ki). Amerikai ismertségét kihasználva élete utolsó szakaszában, amerikai megrendelésre, több arcképet és kisebb szalonképet is készített. Utolsó éveiben erősen foglalkoztatta, hogy végleg hazatelepedjen. Megkérte titkárát, Malonyay Dezsőt (1866–1916), hogy vegye leltárba műtermében őrzött képeit. A Trilógia harmadik alkotását, az Ecce homót Budapesten, a millenniumi ünnepségek keretén belül – amelyre Munkácsy is hivatalos volt – mutatták be (több mit 300 000 ember tekintette meg, 1896-ban). Ez volt utolsó hivatalos szereplése is, nemsokára szanatóriumba, majd elmegyógyintézetbe került. Fiatalkorában szerzett betegsége következményeként elhatalmasodott elmebetegségben, hosszan tartó szenvedés után hunyt el. 

A magyar történelmi realista festészet egyik megteremtője, a közvélekedés szerint a legnagyobb magyar festőművész volt. Művészetében a hazai romantikus zsánerfestészet elbeszélő, gesztusokra épülő hagyománya a barbizoni tájképfestészet és a pszichologizáló düsseldorfi életképfestészet sajátosságaival ötvöződik. Alkotómunkája során számos vázlatot készített, karakterei megformálásához a korai fotóművészet eredményeit is felhasználta. Iskolateremtő egyéniség volt, festészetének értékei az alföldi festőiskola művészetében éltek tovább.

Emlékezet

Munkácson, az egykori sóházban született, szülőházát emléktáblával jelölték meg (1882-ben), a házat mégis elbontották, utóbb a ház helyén újabb épületet emeltek, amelyet a Rákóczi Kör jelölt meg emléktáblával (1992. nov. 14-én). Munkácsy csak kora gyermekkorát töltötte a városban, ahol a kiterjedt Lieb család legtöbb tagja – Munkácsy édesapja is, 1848-ig – sótisztként működött. Szülővárosa tiszteletére vette fel a Munkácsy nevet: kezdetben Munkácsiként használta, 1880. dec. 11-én Ferenc Józseftől munkácsi előnévvel nemességet kapott, azóta Munkácsy Mihályként jegyezte műveit. Németül Michael von Munkácsy; francia nyelvterületen Michel Léo de Munkacsy volt. A gyermekkorában árvaságra jutott fiút (testvéreivel együtt) nagybátyja, Reök István fogadta be, Békéscsabán, a mai Baross utca 6. szám alatt laktak. Itt kezdett el asztalosinasként dolgozni, ám a kegyetlen bánásmód elől Gerendásra szökött. Inaskodása befejezése után Aradon kezdte meg asztaloslegénységét, miután Reök Istvánt Gyulán tiszttartó tanácsnokká léptették elő Gyulára költözött, és Munkácsyt is magához vette. Gyulán ismerkedett meg Szamossy Elek vándorfestővel, aki először figyelt fel a fiatal művészre. Szamossy megengedte, hogy a Wenckheim-kastélyba járjon rajzolgatni. Munkácsy Szamossyval tartott Aradra, majd Buziáson és Beodrán tartózkodtak. Szamossy Elek és műkereskedő barátai hatására Munkácsy már tudatosan készült a művészpályára, támogatásukkal Pestre igyekezett, hogy megkezdje művész tanulmányit. Békéscsabán, ahol asztalosinas éveit töltött emléktábla jelzi (az egykori Lang-féle ház falán, 1901. máj. 2.; 1940. máj. 19-én új emléktáblára cserélték, az új emléktáblán Munkácsy bronz portréját is elhelyezték). A városrendezés során, a Lang-házat elbontották, a helyére épült új ház falán már a 3. emléktábláját helyezték el. Békéscsabán, nevét vette fel a Munkácsy Mihály Múzeum (1951-ben), ill. születésének 150. évfordulóján Munkácsy Mihály Emlékházat avattak (1994-ben). Az Emlékház az egykori Steiner-kúria (később Omaszta-kúria) volt a Gyulai úton, Munkácsy itt töltötte el gyermekkora néhány évét. A Munkácsy Mihály Múzeum őrzi a festő hagyatékának egy részét: a gyűjtemény néhány festményén kívül kb. száz személyes tárggyal (pl. festőállvány, paletta, használati tárgyak stb.) és néhány száz dokumentummal (levelek) rendelkezik. A relikviák egy része az Emlékházban látható. Békéscsabán, halálának 50. évfordulóján (a Szépművészeti Múzeummal közösen, 1951), majd a Magyar Nemzeti Galériával (MNG) közösen (1958) rendeztek nagy Munkácsy-emlékkiállítást. Halálának 75. (1975) és születésének 150. évfordulóján (1994), ismét nagy kiállítást rendeztek, amelyeket számos művészeti esemény, konferencia és egyéb rendezvény kísért. Békéscsabán már 1901-ben utcát neveztek el róla, azóta számos utca és közterület őrzi emlékét; Békéscsabán hidat is elneveztek róla (2012-ben). Aradi éveit örökíti meg az egykori Templom utca 9. (ma: Lucian Blaga utca) sz. alatti iskola falán lévő emléktábla (Aradi Nemzeti Szövetség állíttatta, 1902-ben).

 

Művészi tevékenysége Buda-Pesthez, Párizshoz és Colpachhoz kötődött. Zichy Mihály rábeszélésére telepedett le Párizsban (1871 vége–1872 eleje). Cécile Papier de Marches rendezte be műtermét előbb a Rue Lisbonne-on, majd a Rue Legendre alatt. Cécile-lel, a márki halála után, 1874. aug. 5-én kötött házasságot Luxemburgban, az elli községházán. A házaspár Párizsban és a luxemburgi határhoz közeli Colpachban tartózkodott, de időről-időre Budapestre is ellátogatott. A világkiállításokon mindig Magyarországot képviselte, a Trilógia részeinek magyarországi bemutatójára mindig hazaérkezett, ahol lelkes fogadtatásban részesült. Utolsó művét, az Ecce homót, a millenniumi ünnepségekre készítette (1895-ben; a végleges változat az Andrássy úti pavilonban került bemutatásra, 1896-ban). Tiszteletére estélyt és a Magyar Tudományos Akadémián fogadást is rendeztek. Malonyay Dezsőt, titkárát, megbízta párizsi műtermeinek felszámolásával és az ott lévő festményei lajstromba vételével, valószínűsíthető, hogy véglegesen Budapesten kívánt letelepedni. Erre azonban egyre súlyosbodó betegsége idegrendszeri szövődményei miatt nem kerülhetett sor. Már a tiszteletére, 1896-ban rendezett fogadáson rosszul lett, s állapota váratlanul tragikusan súlyosbodott. Utolsó aktív éveiben többször megfordult a Jókai családnál és Fesztyék Bajza utcai villájában, kezelőorvosa Laufenauer Károly (1848–1901) volt. Ő diagnosztizálta a vérbaj következtében kialakult elmebetegséget (1897. febr. 4-én elméje megháborodott). Laufenauer javaslatára előbb Baden-Badenben kezelték – sikertelenül, majd a Bonn környéki endenichi elmegyógyintézetbe szállították. Ott hunyt el 1900. máj. 1-jén. Endenichben ravatalozták fel, a gyászvonat máj 5-én indult el Bonnból (máj. 6-án érkezett meg Budapestre). A Műcsarnokban ismét felravatalozták, máj. 9-én, a Kerepesi úti Temetőben helyezték örök nyugalomra, a búcsúbeszédet Telepy Károly festőművész mondta; az engesztelő szentmisét máj. 10-én, a Terézvárosi Plébániatemplomban tartották. A síremlékét Telcs Ede készítette el (1911. jún. 18-án avatták fel, a beszédet Andrássy Gyula mondta). A sírt a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság védetté nyilvánította (2001-ben).

 

Munkácsy Mihály aktív életének utolsó éveiben, elsősorban Malonyay Dezső titkára rábeszélésére kezdte el írni visszaemlékezéseit franciául, Souvenirs c. jelent meg; magyarra Lestyán Sándor fordította le). Malonyay nevéhez fűződik a művész első monográfiája is (Munkácsy Mihály élete és munkái, 1898; átdolgozva újra kiadta: 1907). Az életmű első kutatói közül kiemelkedik még Feleky Géza munkássága, ő gondozta visszaemlékezései első magyar kiadását is. A két világháború között még Farkas Zoltán, Felvinczi Takács Zoltán, Lyka Károly írt még jelentősebb tanulmányokat Munkácsyról, ill. Farkas Zoltán mellett Petrovics Elek adott ki fontos leveleket és egyéb dokumentumokat a művésztől és a művészről. Születésének 100. évfordulójáról országszerte megemlékeztek, a rangos kiállítások mellett több albumot és történeti munkát is kiadtak erre az alkalomra. A modern Munkácsy-kutatás talán legjelentősebb alakja Végvári Lajos (1919–2004). Ő írta az első művészettörténeti doktori értekezést róla (Munkácsy Mihály ifjúsága, 1955), s ő a szerzője az első modern nagymonográfiának is (Munkácsy Mihály élete és művei, 1958). Mindkét mű a magyar művészettörténet-írás csúcsteljesítménye. Végvári két nagyművén kívül még igen sok kisebb tanulmányt, népszerűsítő füzetet, művészeti albumot írt és szerkesztett Munkácsyról. A legújabb Munkácsy-irodalomból Bakó Zsuzsanna és Boros Judit művészettörténeti elemzései, valamint Sz. Kürti Katalinnak, a Trilógiával kapcsolatos munkái emelkednek ki. Különösen értékes Czeglédi Imre munkássága, aki elsőként tisztázta a Munkácsy család rokoni kapcsolatait kiderítve a Lieb- és a Reök-család genealógiáját. Visszaemlékezései alapján számos szépirodalmi mű született, közülük a legismertebb Harsányi Zsolt (1887–1943) Ecce homo (1934) c. háromkötetes nagyregénye és Dallos Sándor (1901–1964) két kötetes regényes életrajza (A nap szerelmese. – Aranyecset, 1957–1958). Dallos Sándor művéből musical és színpadi mű is készült (Munkácsy, a festőfejedelem címmel, 2013).

 

Jelentősebb szobrai: Budapesten: a Fészek Művészklub emeleti előterében (VII. kerület Kertész utca 36.; bronz mellszobor, Pásztor János); a Művészsétányon (Margitsziget, mészkő mellszobor, Madarassy Walter: eredetileg 1951-ben avatták fel a Városligetben, 1966-tól van a mai helyén). Vidéken: Békéscsabán: a volt Lang György-ház falán (Munkácsy Mihály utca 19–21.; márvány emléktábla, Kapitány József, 1940); a Munkácsy téri parkterületen (Munkácsy tér–Őr utca, bronz mellszobor, Borsos Miklós, 1959. okt. 3.); a Szoborsétányon (Árpád sor, bronz mellszobor, Vilt Tibor, 1975); a Munkácsy Mihály Emlékház homlokzatán (Gyulai út 5., bronz domborműves emléktábla, Mladonyiczky Béla, 2009). Szegeden: a Nemzeti Panteonban (Dóm tér, márvány mellszobor, Stróbl Alajos, 1930. okt. 25.). Kazincbarcikán: a város sétálóutcájában (Egressy út, egészalakos, bronz, Pátzay Pál, 1965); Gyulán: a Szent Miklós-szoborparkban (Kossuth Lajos utca, mészkő mellszobor, Mladonyiczky Béla, 1980). Munkácson: szülőháza helyén (életnagyságú bronzszobor, Beleny Mihajlo és Sebestyén Sándor, 1994). Alsómocsoládon: a Sztankovánszky-kastély szoborparkjában (Kossuth utca 4.; bronz mellszobor, Trischler Ferenc, 1994). Pápán: a Munkácsy Mihály Általános Iskola aulájában (Harmadik utca 25., bronz relief, Molnár László, 2000); Nagyváradon: a Partiumi Keresztény Egyetem belső udvarában (bronz és márvány domborműves emléktábla, Deák Árpád, 2007). Törökbálinton: a Munkácsy Mihály Művelődési Ház előtt (Munkácsy Mihály út 83., bronz portrészobor, R. Törley Mária, 2009).

 

Róla elnevezett intézmények: Kaposvári Munkácsy Mihály Leánygimnázium (= Állami Általános Leánygimnázium helyett, 1950; Munkácsy Mihály Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola, 1966-tól; ma: Munkácsy Mihály Gimnázium). A gimnáziumban Munkácsy bronz domborműve is látható (Trischler Ferenc szobrászművész alkotása). Budapesti (Zugló XIV. kerület Csáktornya park 1.) Munkácsy Mihály Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola (a Dózsa György úti általános iskola jogutódja, 1990. ápr. 3-ától; az iskolában Munkácsy Mihály Iskolagaléria is működik, 1994-től). Az iskolában Munkácsy Mihály bronz portré domborműve is látható (Nagy Kolos szobrászművész alkotása). Székesfehérvári Munkácsy Mihály Általános Iskola (jogelőd: Schönherz Zoltán Általános Iskola, 1966-tól); az iskolában évente Munkácsy-alkotópályázatot írnak ki. Gyulai Munkácsy Mihály Gimnázium, Szakképző Iskola és Kollégium. Pápai Munkácsy Mihály Német Nemzetiségi Nyelvoktató Általános Iskola. Az iskolában évente Munkácsy-napot és rajzversenyt is rendeznek. Balástyai Munkácsy Mihály Katolikus Általános Iskola. Törökbálinti Munkácsy Mihály Művelődési Ház.

 

A Munkácsy Mihály-díjat először 1950-ben adták át kiemelkedő képzőművészeti tevékenység elismerésére. A díjat a többi művészeti díjjal együtt, minden évben, márc. 15-én, a nemzeti ünnepen adják át. Az érem Kiss György szobrászművész alkotása, a festőművész domború arcképét ábrázolja. 

Elismerés

Budapest és Munkács díszpolgára (1880).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2016