– Bocsánatot kérek! Az Író Úrnak határtalan tisztelője vagyok! Már több levelet voltam bátor írni az Író Úrnak. Sajnálatos módon azonban nem méltóztatott válaszolni! Azért bátorkodom Önt – engedelmével – zavarni, mert azt szeretném, hogy az Író Úr engem, titkári minőségben, alkalmazni méltóztasson!

A sovány, erőteljesen kopaszodó fiatalember mindezt egy szuszra mondta ki. Valójában az erősen hadaró, állandóan feltűnően zavarban levő vidéki fiatalembert semmi más nem érdekelte, csakis az Író. Gyűjtötte, katalogizálta a műveit, szinte betéve tudta az Író humoreszkjeit, krokijait, kisjeleneteit, bújta a lapokat, és minden interjút, nyilatkozatot, kritikát elraktározott, ami az Íróról vagy az Írótól megjelent. A rajongása vitte a fiatalembert az újságírói pályára, ám riportjai közel sem arattak olyan nagy sikert, mint szeretett példaképe tárcái. Egészen pontosan írásai semmilyen érdeklődést sem keltettek, ekkor apró rejtvényekkel próbálkozott, amelyek viszont kisebb feltűnést arattak, a vidéki kis lap mégis csődbe ment. Az állás nélkül maradt, erősen hadaró fiatalember, ekkor leveleket kezdett el írni az Íróhoz, amelyre nem kapott választ. Mit volt mit tenni, gondolt hát egy nagyot, kevés megtakarított pénzén felutazott Budapestre azért, hogy a népszerű író titkára legyen.

A népszerű Író élete valójában egy gazdasági csődtömeg volt. Hiába volt az ország legolvasottabb írója, a fővárosban legendák meséltek reménytelen pénzügyi kísérleteiről. Az üzlethez nem értett, valójában nem is érdekelte: élete nagy részét különböző kávéházakban töltötte, ahol egyik napról a másikra élt. Előlegeket vett fel, s különböző törzshelyein itta a méregerős feketéket, és írta a vidám jeleneteket, amelyeken aztán kabarék és orfeumok kerestek jól. Az adósságoktól szorongatott Írótól fillérekért „örök áron“ megvásárolt darabokat aztán rendszeresen játszották, míg a népszerű Író újra és újra, újabb és újabb vidámabb jelenetekre, humoreszkekre kényszerült, hogy szorongató anyagi helyzetén enyhítsen egy kicsit.

A sovány, erőteljesen kopaszodó fiatalember egy szuszra elhadart mondatai leírhatatlan hatást keltettek a jelenlévőkre. A Hadik-kávéház törzsvendégei már hozzászokhattak ahhoz, hogy a népszerű Író időnként megtréfálja barátait. Legutóbb például barátjához, Kosztolányi Dezsőhöz küldött egy ágrólszakadt jóembert, hogy dedikálja legújabb művét; apró hiba, hogy az Író legújabb művére kért Kosztolányitól aláírást. Az Író talán úgy gondolta, hogy most a sértődött Kosztolányi akar bosszút állni rajta, aki ide küld egy futóbolondot titkárnak. A sovány, erőteljesen kopaszodó fiatalember azonban nem hagyta magát elhajtani, a türelmét vesztett Író végül is írt egy meghatalmazást, hogy a kicsit erőszakos hadaró Úr, az Író Úr titkára, majd visszatért barátaihoz, s rögvest elfelejtette ezt az egész kínos incidenst.

– Bocsánatot kérek! Az Író Úrnak személyi titkára vagyok! Már több levelet voltam bátor írni a Szerkesztő Úrnak. Az Író Úr megbízásából elhoztam a száz elbeszélést, novellánként 12 pengő jár a másodközlésért!

A sovány, erőteljesen kopaszodó fiatalember egy szuszra elhadart mondatai leírhatatlan hatást keltettek a Tolnai Világlapja szerkesztőjére. A Titkár Úr – miután távozott a kávéházból – az Író „megbízásából“ ugyanis rögvest a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárába (azaz a mai Országos Széchényi Könyvtárba) sietett. Mivel pontosan ismerte az Író munkásságát, az utóbbi években, az országos napilapokban megjelent írásai közül, legépeltetett száz kisebb elbeszélést. Néhány nap múlva, a soha el nem küldött levelekre hivatkozva, beállított Tolnaihoz és az Író megbízását felmutatva, 1200 pengőt kért a novellákért. Miután Tolnai meglátta, hogy a folyton pénzzavarban lévő Író ezúttal titkárt fogadott, akivel száz elbeszélést küldött; úgy gondolta, hogy valami nagy anyagi fordulat következett be. – Ezer pengőt adok, s az összes adóssága el van felejtve! – mondta a szerkesztő, aki nagyon elégedett volt magával, hogy sikerült 200 pengőt lealkudnia a honoráriumból.

A népszerű Író, akinek élete egy gazdasági csődtömeg volt, őszintén megdöbbent, amikor a hadaró beszédű fiatalember egy szuszra ezer pengőt számolt le a Hadik-kávéház márványasztalára. Nem értette a helyzetet, mert abban biztos volt, hogy ilyen „heccre“ azért még Kosztolányi Dezső sem képes. – Ötszáz pengőt adok, s azonnal alkalmazom! – mondta az író, aki nagyon elégedett volt magával, hisz ennyi pénzt egyszerre talán még sohasem látott. – Szó sem lehet róla! – felelte a Titkár. Ötven pengő előleget bátorkodok kérni, ha elégedett szerény működésemmel.

A népszerű Író élete néhány hónap alatt gyökeres fordulatot vett. Az adósságok szépen lassan zsugorodni kezdtek, mígnem teljesen eltűntek. A Titkár Úr buzgón gépeltette az Író régebbi munkáit, kiadatta az Író ifjúsági zsengéit, szerződést kötött egy kiadóval az Író életműsorozatára és egy másik szerződést is kötött egy másik kiadóval, az Író életműsorozatából kimaradt művekre. A népszerű Írónak életében először semmi dolga sem akadt, csak írnia kellett, és írt is rendületlenül.

– Bocsánatot kérek! Én az Író Úr személyi titkára vagyok! Ez az írás, amit én voltam bátor írni, ez csak egy elbeszélés-tervezet, ez csak egy könnyed humoreszk! Ne tessék komolyan venni!

A sovány, erőteljesen kopaszodó fiatalember egy szuszra elhadart mondatai leírhatatlan hatást keltettek az Író feleségére. Az időközben nélkülözhetetlenné vált Titkár Úr, ugyanis azt is elhatározta, hogy a népszerű Író magánéletét is rendbe teszi. A Titkár Úr egy díszes memorandumot nyújtott át az Írónak, amely tizenkét pontban foglalta össze azokat a cáfolhatatlan érveket, amelyek a válás és egy új házasság mellett szólnak. A Titkár Úr még akciótervet is kidolgozott, hogy hol és mikor találkozzon az Író egy szelíd tekintetű, kedvesen gömbölyded, elvált asszonnyal, aki nagyon szép melankolikus verseket is írt. Az Író felesége nagyon is jól értette a „humoreszket“, amely hogy, hogy nem a kezébe került. Kezdettől fogva gyanakodott a hadaró beszédű fiatalemberre, akinek az volt a célja, hogy bizalmukba férkőzzön. – Szó sem lehet róla! – felelte végül az asszony, amikor a fiatalember kérte, hogy „humoreszkje“ után is maradhasson.

A népszerű Író élete néhány hónap alatt újabb fordulatot vett. Az üzlethez továbbra sem értett, visszatért a különböző kávéházakhoz, és lassan-lassan újra eladósodott. Újra újabb és újabb vidámabb jelenetekre, humoreszkekre kényszerült, hogy szorongató anyagi helyzetén enyhítsen egy kicsit. Az Író titkáráról már mindenki megfeledkezett.

A hadaró fiatalembert viszont, mint az Író volt titkárát, szívesen alkalmazták a fővárosi lapok. Visszatért ahhoz, amihez régen, még vidéki újságíróként, igazán értett: szó-, kép- és keresztrejtvényeket gyártott. Újabb és újabb zseniális rejtvényeket ötlött ki, s nemsokára csak „rejtvénykirálynak“ hívták. Az Író titkárára már senki sem emlékezett.

– Bocsánatot kérek! Én inkább maradnék, még egy kicsit…

A csontsovány középkorú úr egy szuszra hadarta el mondatait. Több százan ültek a soproni Steiner-féle téglaházban, amikor az SS-katonák az összegyűlt embereknek megígérték, hogy akik önként munkára jelentkeznek, viszik tovább Ausztriába. Szinte mindenki jelentkezett, hívták a hadaró középkorú urat is, ő azonban nem tartott a többiekkel. Ez volt az élete utolsó rejtvénye, amelyet megfejtett. A munkára jelentkező „önkénteseket“ nemsokára a téglagyár mögé terelték és válogatás nélkül agyonlőtték. A csontsovány középkorú úr maradt még egy kicsit…

Az író Karinthy Frigyes; a titkár, a „rejtvénykirály“ Grätzer József, a Sicc és más népszerű klasszikus rejtvénykönyvek szerzője. A történetet az író szintén író fia, Karinthy Ferenc mesélte el.

A Névpont – www.nevpont.hu legújabb írásával, Karinthy Frigyes születésnapjára, június 25-ére emlékezett. Kék virág Karinthy Frigyes Karinthy Ferenc és Grätzer József emlékének.

Karinthy Frigyesről az alábbi linkeken olvashatnak:

http://www.nevpont.hu/view/11188

http://www.nevpont.hu/view/11464

http://www.nevpont.hu/view/11465 és

http://www.nevpont.hu/view/11642

A kép forrása:

http://keptar.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=32859