A Névpont első nyárvégi képtelen története egy, az ellenséget a mélybe rántó magyar vitézről, egy legenda keletkezési körülményeiről és egy, a nyelv „geniusát” feltáró alsósági plébánosról szól.

 

 

1.

 

„…mivel sehogy sem tudta megakadályozni, hogy a török katona a toronyra kitűzze a jelvényét, átnyalábolta a törököt, és a magasból a mélybe leugorva, magával rántotta. … E hősies tett olyan erőt kölcsönzött a magyaroknak, hogy talán nem volt a töröknek annyi katonája, amennyit le ne vágtak volna a védők ebben az órában.“

(Bonfini: A magyar történelem tizedei, 1488–1497)

 

 

Bonfini Antonio (azaz régiesen Bonfinius Antal), a Mátyás király udvarában élt humanista itáliai történetíró, 1497-ben, a Rerum Hungaricarum decades című művében emlékezett meg először egy névtelen magyar vitézről, aki 1456. július 21-én, élete feláldozásával mentette meg a nándorfehérvári várat attól a szégyentől, hogy a vár legmagasabb tornyán török zászló lobogjon. Bonfini azonban hasonló hőstettet írt le a boszniai Jajca ostromának leírásakor is (azaz akkor, amikor Mátyásnak, 1463-ban sikerült a várat visszafoglalnia II. Mehmed szultántól). Bonfini két története rendkívül hasonlít egymásra, s mindkét esetben a szóbeli hagyományt jelölte meg forrásként: az önfeláldozó történetnek így más nyoma nem is maradt, csak Bonfini műve, valamint annak későbbi fordításai és kompilációi.

 

 

Thuróczi János ugyanis még korábban, 1488-ban megjelent, A magyarok krónikája (azaz latinul, Chronica Hungarorum) című munkája részletesen tárgyalta mind a nándorfehérvári diadalt, mind a jajcei várvisszavételt, ám különös módon a krónika egyik magyar vitéz hőstettéről sem tudott. Ha lett volna valamilyen szóbeli hagyomány, akkor azt, Thuróczi minden bizonnyal ismerte volna, úgyhogy kérdéses, hogy Bonfini honnan vette át (vagy kitől hallotta) a vitéztörténeteket. A két magyar hadi siker leírása ugyanakkor a későbbi évszázadokban is részletes említésre került – többek között – Heltai Gáspár és Zrínyi Miklós munkáiban, a csatajelenetek és a várostrom leírásakor azonban sokszor teljes szövegeket vettek át Bonfinitől (és persze Thuróczitól is), de nyoma sincs a névtelen vitéz önfeláldozásának.

 

 

Péczeli József Haszonnal mulattató mesék (1788) című műve viszont újra felfedezte a Bonfini-féle történetet. Péczeli ezópuszi és la fontaine-i fabulákat magyarított és költött át; majd’ minden meséje azonban politikai mondanivalót is kínált: általában példabeszédek voltak a szabadság eszméit és a magyar múlt dicső eseményeit hirdetve. A névtelen magyar hős a haza javáért feláldozta magát, s így a várat az ellenségtől megszabadította. Péczeli azonban még ezt a vitézi tettet a jajcei várvisszavételhez kötötte, s az ismeretlen magyar vitézt második Deciusként emlegette (Publius Decius Mus volt az a latin hős, aki Sentinum mellett, a gallok ellen, saját élete feláldozásával fordította meg a Róma számára kilátástalannak tűnő csata menetét).

 

 

Péczeli József fedezte fel először a névtelen magyar vitézben a hősiesség ethoszát, megemlítve a művelt kortársak által jól ismert Decius-féle ókori devotio (azaz isteni felajánlkozás) ünnepélyes aktusát. Decius hőstette az isteneknek való önfeláldozás volt, a hős katona élete árán is megvédte hazáját az ellenségtől, ha más lehetőség nincs, akkor a pusztulást önmagára hárítva. Péczelinél – Decius példája nyomán – jelent meg először a hőstett és a várvédelem közötti összefüggés. Hatvany Pál munkájában (Némelly feljegyzésre méltó történetek, 1796) a történetet már Nándorfehérvárra helyezi át, jóllehet a 18. századi történetírók (pl. Pray György, Katona István) továbbra sem tudtak semmit a hőstettről.

 

 

„Kértem Fiscális Horváth Elek Urat, hogy azon nevezetes két tanú írást venné kezéhez, s közölné a Tudományos Gyűjteményben Nemzetünkkel, a mit tenni is szándékozott. Azonban meghallván e sürgetést Dugovics Imre Ur nekem adta… önkéntesen az adománylevelet, még pedig úgy, hogy a Hazával való közöltetések után is e becses tanú írás megmaradjon.“

(Döbrentei Gábor, 1824)

 

 

Döbrentei Gábor nevezte meg először Dugovics Tituszként az addig névtelen hőst. Az igen nagy visszhangot kiváltó írása (Dugovics Titus, ki magát csak hogy nemzete győzzön, halálra szánta Belgrádban címmel) a Tudományos Gyűjtemény 1824. augusztusi számában jelent meg. Döbrentei – elmondása szerint – 1821-ben Szombathelyen járt, ahol Horváth József Elek költő, egy beszélgetés során megemlítette, hogy fény derült a nándorfehérvári névtelen hős személyére. Dugovics Imrének, Vas vármegye esküdtjének birtokában van egy, Mátyás királytól származó adománylevél, amelynek tulajdonosa Dugovics Bertalan, a hős fia, s a nemességet elismerő oklevelet a birtokokkal a király Dugovics Titusz hősiességéért adta a családnak. Az oklevél valójában egy másolat volt, amelyet Kresznerics Ferenc tudós plébános készített az eredetiről.

 

 

A Péczeli József történetét pontosító és oklevéllel is megerősítő Döbrentei-féle dolgozat, döntő fordulatot jelentett Dugovics Titusz megítélésében. Az addig csak névtelen, most már nevén nevezett hős megkezdte reformkori hódító útját a kialakuló nemzeti romantika panteonjában. Kisfaludy Sándor (Hazafiúi szózat a magyar nemességhez, 1809) és Vörösmarty Mihály (A nándori toronyőr, 1831) több költeményében és kisebb írásában örökítette meg Dugovics Titusz emlékét, míg Wagner Sándor, már az önkényuralom idején, a nemzet buzdítására készítette el a magyar hős drámáját bemutató híres festményét (Dugovics Titusz önfeláldozása, 1859). Wagner a történelmi festészet historizáló stílusában ábrázolta a török katonát a mélybe ragadó magyar vitéz hősiességét, szándékosan anakronisztikusan megrajzolva az élete árán is megvédelmezendő nemzeti trikolórt!

 

 

2.

 

„Örül Nagy Hazafi! … Bár valahára minden magyar atya átallátná, hogy nagyobb kincset gyermekeinek nem hagyhat, mint a jó nevelést. … Fogd pártul a magyar nyelvet is, elhitetvén magaddal, mint bizonyos igazságot, hogy még a’ nyelv él, él a’ nemzet is!”

(Kresznerics Ferenc levele gr. Széchenyi Ferencnek gr. Széchenyi István neveltetéséről, 1809)

 

„Dugovics Titusz felment a belgrádi torony tetejére. Azt vélte, hogy sokan fogják őt követni. Senki utána nem lépett bajtársai közül a keskeny faltetőre. … De éppen ez az ő dicsősége. Onnan lebukni is magasztos!“

(Vasvári Pál, 1848)

 

 

Kresznerics Ferencet édesapja, a 12. születésnapján, egy 1641-ben (!) kiadott négynyelvű szótárral ajándékozta meg, ezzel felkeltette a kisfiú érdeklődését a nyelvek tanulása, régi könyvek, kéziratok és pénzek gyűjtése iránt. Első, kéziratos írásai, soproni tanárainak előadásairól készített jegyzetei voltak, s itt kezdte el vezetni olvasmányairól készített feljegyzéseit (a kilenckötetes, Analecta Philologica című művét élete végéig írta). Az életrajzi adatokat is tartalmazó, több ezer oldalas olvasónapló alapvető forrása a 18. századi végi–19. század eleji művelődéstörténetnek, ill. az Analecta oldalai utóbb szó- és közmondásgyűjteményeinek, szótárainak és nyelvkönyveinek is fontos kiindulópontja lett.

 

 

Kresznerics Ferenc alsósági (ma: Celldömölk része) plébános, esperes, egész életében egyetlenegy fő műre készült, egyetlenegy vágya volt, hogy összeállítson egy magyar szótárt. A gyökelmélet alapján készült „leksikon” (azaz szótár: Magyar Szótár Gyökérrenddel és Deákozattal, 1831) nem a szavakat, hanem a gyököket (azaz szótöveket) sorolta betűrendbe, a kiemelt gyökér után egy bokorba gyűjtötte a szó képzett változatait, amelyeket „deákozatokkal” (azaz latin megfelelőkkel) látott el vagy magyarázott, utána pedig közölte a szó történeti vagy/és tájnyelvi változatait. Szótáríróként a nyelv „geniusát” akarta feltárni, ez pedig csakis a szó gyökerének a feltárásával, mai szóval: a szótövek szócsaládokba rendezésével érhető el. Pedagógusként diákjai „geniusát” akarta feltárni és felfedezni, mai szóval: magyar szavak és magyar történetek tanításával hazafias szellemben kívánta nevelni sokszor nem magyarajkú növendékeit is.

 

 

Dugovics Imre Vas megyei nemes, elmondása szerint 1821-ben örökölte meg családi levéltárát, s az archívumban bukkant egy szakadozott oklevélre, amelyből kiderült, hogy Mátyás király, megfontolván Dugovics Titusz hűségét és vitézségét, egy 1459. június 22-én kelt levelével, nemesi rangra emelte a vitéz fiát, Dugovics Bertalant, és odaajándékozott neki egy Tej (azaz Tejfalu) nevű, Pozsony megyei birtokot. Az eredeti, szétszakadt oklevélről Kresznerics Ferenc tudós plébános készített másolatot, s a másolatot Dugovics Imre adta át Döbrentei Gábornak.

 

 

Valójában Dugovics Titusz nem létezett. A Dugovics családot csak I. Lipót nemesítette 1675-ben, Bécsben. A 19. századra a család már két részre szakadt, egy Pozsony megyei és egy Vas megyei ágra, s az eredetileg csak egy példányban írt nemesi címeres levelet a Vas megyei ág őrizte. A nemesség igazolása miatt a Dugovicsok perre mentek egymással, jóllehet a Pozsony megyei ág időközben kihalt, a per mégis folytatódott, ezúttal a Vas megyei Dugovicsok nemesi címük jogtalan használata miatt.

 

 

Valójában Dugovics Tituszt a perbe idézett Dugovics Imre találta ki, családja hírnevét emelendő. Nem tisztázott Kresznerics Ferenc nyelvész-pap szerepe; valószínűsíthető, hogy hazafias buzgalmában, a hozzá eljuttatott hamis oklevéltöredék alapján készített egy másolatot. Döbrentei Gábor lelkesedésének köszönhetően pedig a helyi hír túlnőtt a Vas megyei kereteken, a reformkorban Dugovics Titusz személye pedig váratlanul igen gyorsan beépült a nemzeti emlékezetbe, valós személyként elfogadta az irodalom és a történetírás is. Czuczor Gergely, egy másik tudós pap, a Kresznerics-féle szótári hagyomány elkötelezett folytatója, már 1832-ben, a „honi ifjúságnak” ajánlott művében példaként említette a hős Dugovics Tituszt, így az hamarosan megjelent a hivatalos történetírásban is.

 

 

Valójában azonban teljesen mindegy, hogy Dugovics Titusz magyar vitéz hősies tette megtörtént-e vagy csak egy, a hazájáért aggódó honfitársunk leleménye a korabeli fabula. A több mint 80 000 szót feltáró Kresznerics Ferenc-féle szótár a 19. századi magyar nyelvészeti irodalom egyik legjelentősebb alkotása (Dugovics Titusz vélt személyétől függetlenül…). Dugovics Titusz vélt hősiessége azonban nemzedékeket lelkesített, olyan honfitársaink – pl. Vasvári Pál – önfeláldozó küzdelmét serkentette, akik honszeretetükért tényleg életüket áldozták. Ha az önfeláldozó várvédő magyar legendáját nem ismerték volna, talán az ő hőstettük sem történt volna meg…

 

 

A Névpont legújabb, idénynyitó írásai – akárcsak tavaly és tavalyelőtt – ezúttal is nyár végén, ősz elején néhány „képtelen“ történetet mesélnek el. „Képtelen“ történetet, mert a szereplők többségéről nincsenek képeink, sőt hőseink többségének munkássága már rég feledésbe merült. Tevékenységük talán mégis jelentős lehet az elmúlt kétszáz év magyarországi művelődéstörténetében meghatározó szerepet játszott személyek néhány különös sorseseményének kiderítésében.

 

 

Kék virág Dugovics Titusz és Kresznerics Ferenc emlékének. Még akkor is, ha a nándorfehérvári hős, valószínűleg nem is létezett!

 

 

Dugovics Titusz legendájáról és Kresznerics Ferenc életrajzáról az alábbi linkeken olvashatnak:

 

http://www.nevpont.hu/view/6810

http://www.nevpont.hu/view/11655

 

A kép Wagner Sándor említett híres festménye, a Magyar Nemzeti Galériában őrzött Dugovics Titusz önfeláldozása (1859).

 

 

A kép forrása:

 

 

http://mng.hu/gyujtemeny/dugovics-titusz-onfelaldozasa-21487