„Nem kell nekünk az úrvacsora olyan pap kezéből, aki ‘rúdhajigálás’ közben minduntalan a markába köp.”

 

 

Egy kicsiny csallóközi református gyülekezet tagjai feltűnően elégedetlenek voltak a 20. század elején segédlelkészükkel. Kóczán Mór valóban különös dolgokat művelt, hisz még vasárnaponként is pőrére vetkőzve „dárdákat” hajigált, s az Úr szolgájának ilyen vásári mutatványaira messze földről összegyűlt a szájtáti nézősereg.

 

 

Jó száz éve még elég különös dobóversenyek zajlottak a mai sportpályákra csak alig emlékeztető küzdőtereken. A diszkoszvetők az antik szobrok mozdulatait igyekeztek minél hívebben utánozni; mígnem a magyar atlétika első olimpiai bajnoka, a magányos újító, Bauer Rudolf feltalálta a modern forgásos stílust. Ettől kezdve külön versenyeket rendeztek a hellén stílusú és a „szabadfogású” diszkoszvetésben. A súlylökést is kétféleképpen rendezték meg. Távolba és magasba, sőt volt olyan versenyszám is, amikor a kétféle súlylökés eredményét összeadták. A különböző gerelyekkel pedig nemritkán célba dobtak, bár kétségtelen, hogy egyre elterjedtebb lett az új sportszer „hajigálása“ is…

 

 

Hősünk nem ismerte még a gerelyt; 1902-ben, első versenyein súlylökésben próbálkozott: inkább kevesebb, mint több sikerrel. Témánk szempontjából azonban mindenképpen megemlítendő, hogy a kortárs dobóktól eltérően Kóczán Mór nekifutással lökte a súlygolyókat! Eredményei „e különös pózokkal“ viszont egyre javultak, mígnem 1907-ben, a Budapesti Torna Club (BTC) egyik versenyén az összes „súlydobó küzdelmet“ megnyerte: távolba is, magasba is ő volt a legjobb, így értelemszerűen az összetett versenyt is abszolválta. Az említett 1907-es évre viszont már Magyarországon is elterjedtté vált a néha „dobórúdnak“ vagy „rúddárdának“ is emlegetett új sportszer. Sőt, a többi dobószerhez hasonlóan mindjárt kétféle gerellyel ismerkedhettek meg a sportbarátok: Magyarországon kizárólag vastag, tömött gerelyt használtak, amelyet a végén fogtak, és ujjheggyel egyensúlyozva dobtak. A svédek viszont a gerely közepét szorították marokra és nekifutással hajították el. A svéd gerely sokkal vékonyabb, hajlékonyabb volt, s nekifutással lényegesen messzebbre lehetett hajítani a magyar gerelynél. Mégis még évekig külön rendeztek végénfogásos és „középfogásos” gerelyhajító versenyeket.

 

 

„A papi hivatás nem cirkusz, nyomatékosan felszólítom, hogy fejezze be megbotránkoztató produkcióit!“

 

 

Egy kicsiny csallóközi református gyülekezet elöljárói feltűnően elégedetlenek voltak a 20. század elején segédlelkészükkel. Kóczán Mór szorgalmasan edzett a kétféle új sportszerrel, a gerellyel és két régi megszokott „társával“, a diszkosszal és a súlygolyóval. Legalább három sportszerrel legalább két fronton is helyt kellett állnia…

 

 

Jó száz éve még elég különös versenyek zajlottak a mai sportpályákra csak alig emlékeztető küzdőtereken kívül is. A Magyar Atlétikai Szövetség (MASZ) és a Magyar Torna Szövetség (MOTESZ) között kirobbant vita, 1906–1907-ben, a magyar sporttörténet legszomorúbb fejezetei közé sorolható. Az atlétikai klubok részben a MOTESZ-hez, részben a MASZ-hoz tartoztak, ami olyan következményekkel járt, hogy a MASZ-tagok nem vettek részt a MOTESZ-versenyein, a MOTESZ-hívek pedig távolmaradtak a MASZ rendezvényeitől. A legjobb magyar atléták maroknyi csapata tehát két táborra szakadt, és évekig nem versenyzett egymással. A helyzetet tovább bonyolította, hogy mind a MASZ, mind a MOTESZ is kiírt atlétikai bajnokságokat. Kóczán Mór klubja, a Budapesti Torna Club (BTC) nevéből is adódóan a MOTESZ-hez csatlakozott. A gerelyhajítás pedig annyiban nehezítette a két tábor megbékélését, hogy a MOTESZ-versenyeken általában végénfogásos, a MASZ-versenyeken inkább középenfogásos gerelyt használtak. Kóczán mindkét gerellyel foglalkozott, viszont hivatalosan csak MOTESZ-versenyeken indulhatott el!

 

 

Hősünk már ismerte mindkét gerelyt, sőt a már korábban elsajátított „nekifutásos pózaival“ feltűnően jó eredményeket ért el a svéd sportszerrel. Az első nem hivatalos gerelyhajító bajnokságon még csak második 37,44 méterrel, legyőzőjének, Paulin Jenőnek azonban hamar visszavágott. Még 1907-ben megnyerte Pozsony bajnokságát 38,61 méterrel, s jól kezdődött az 1908-as esztendő is Kóczán Mór számára. Svéd gerellyel 57,05 métert hajított, ez jobb volt, mint a fennálló világcsúcs. Fájdalom azonban, a BTC a MOTESZ-tagja volt, így eredményét országos csúcsként sem hitelesíthették! A londoni olimpián viszont teljes kudarcot vallott: mindkét gerelyhajító számban és diszkoszvetésben is helyezetlen lett. Úgy tűnt, a különös lelkész különös produkciói semmilyen eredménnyel sem jártak!

 

 

„Kovács Miklós személyében egy új magyar gerelyhajító reménység bontogatja szárnyait. Lehet, hogy a skandináv hegemónia megtöretik?“

 

 

Egy kicsiny csilizközi református falu elöljárói feltűnően elégedettek voltak a 20. század elején a gyülekezet élére került fiatal lelkipásztorral. Kóczán Mór nem művelt különös dolgokat, emlékezetes konfirmációs és úrvacsorai istentiszteleteket tartott, gondozta és rendben tartotta a parókiát.

 

 

Jó száz éve még elég különös módon versenyezhettek az atléták a mai sportpályákra csak alig emlékeztető küzdőtereken. Kóczán Mór, mint gerelyhajító nem versenyzett tovább. Kovács Miklós néven az FTC-be igazolt, s már új klubja színeiben nyerte meg az 1911-ben hivatalosan először kiírt országos gerelyhajító bajnokságot (sőt bajnokságát 1912-ben, 1913-ban, 1914-ben, majd 1918-ban is megvédte). Minden erejével az 1912-es stockholmi olimpiai játékokra készült, ezért igyekezett rendezni magánéleti konfliktusait is. Miután sikertelenül pályázta meg a lelkészi posztot, 1912-ben búcsút mond Aranyosnak és Csilizradványban telepedett le. Az olimpia előtt „Kovács Miklós“ 56,72 méterrel győzött az FTC versenyén, s esélyesként érkezett a svéd fővárosba is.

 

 

Hősünk kiválóan ismerte a svéd gerelyt, azonban nem ismerte a svéd atlétikai pályák sajátosságait. Kovács Miklós – nevezzük most így – meglepetéssel tapasztalta, hogy a dobók nem emelt, hanem süllyesztett körből dobtak, s ha a versenyző csak érintette a dobókör peremét, a dobás máris „kilépettnek minősíttetett“. Két alkalommal is túldobta félelmetes svéd ellenfelét, a kötélhúzásban (!) is jeleskedő Eric Otto Lemminget, ám a hazai bírók érthető módon (?) mindkét dobását kilépettnek ítélték. Ennek ellenére atlétáink közül egyedül Kovács Miklós állta meg a helyét: 55,50 méteres dobásával Lemming és a nem kevésbé híres finn Julius Saaristo mögött a harmadik helyen végzett. Mivel országonként négy-négy versenyző indulhatott, finn és svéd dobók egész seregét hagyta maga mögött. Nemsokára azonban valamennyi skandináv ellenfelét legyőzte. Az olimpiai játékok idején még nem rendeztek kontinens- vagy világbajnokságokat, az ötkarikás versenyek után a legjelentősebb eseménynek az angol nemzetközi bajnokság számított. Kóczán Mór – nevezzük most megint így – az olimpiai 3. helyezésénél is nagyobb teljesítménynek tartotta az 1914-ben először kiírt angol gerelyhajító bajnokságon aratott győzelmét (59,72 méterrel).

 

 

A különös pap „különös mutatványával“ végre mindenki elégedett lehetett.

 

 

A Névpont  – www.nevpont.hu – legújabb írásával Kóczán Mór református lelkészre, olimpiai bronzérmes gerelyhajítóra emlékezett.

 

 

Kék virág Kóczán Mór emlékének.

 

 

Kóczán Mórról az alábbi linkeken olvashatnak:

 

http://www.nevpont.hu/view/11065

http://www.nevpont.hu/view/11258

http://www.nevpont.hu/view/11727