Bánffy Miklós író legelső történeteinek műfaja a mese volt. Ifjúkorában képeket vágott ki különböző lapokból, majd ezekhez a képekhez apró történeteket, meséket talált ki. A képeket később megpróbálta újra lerajzolni, mindig kicsit másképpen, s így a történetek is változtak. A történetek kivágott papírképei végül „megelevenedtek”, színházzá nemesedtek. Korai lélektani drámái hasonlítanak a pályakezdő Balázs Béla első, nagy értetlenséget kiváltó és felháborodást keltő színműveihez. Már Balázs Béla Gyomán megjelent szövegkönyvét is Bánffy Miklós illusztrálta; később, mint a Nemzeti Színház és a Magyar Operaház intendánsa a hivatalos művészetpolitikával szemben elérte, hogy bemutathassák A fából faragott királyfi (1917) című táncjátékot és A kékszakállú herceg vára (1918) című operát. Mindkét Bartók-darab színpadképét és jelmezeit is ő tervezte. Színpadi látványtervezései sokkolóan újszerűek és látványosak voltak, s ezek a tapasztalatok segítették, hogy sikeresen megtervezze az utolsó magyar király, IV. Károly budavári koronázásának (1916. december 30.) látványterveit. Bánffy ezúttal sem tagadta meg önmagát: a koronázási ünnepségek műsorrendjébe, a lovaggá ütés szertartásának keretébe, beiktatta a lövészárkok rokkantjainak felvonulását is! A művészi hajlamokat eláruló fiatal arisztokrata számba vette képességeit, s szinte minden műfajban kipróbálta magát: rendkívül tehetséges festőművész, díszlet- és jelmeztervező, valamint zeneszerző volt, prózát, drámát és verseket is írt.

Megszámláltattál.

Bánffy Miklós politikai története az erdélyi szövetkezeti mozgalomban indult. Gazdasági tudósítóként Berlinben apró feladatokkal egyre ismertebbé vált, majd szabadelvű párti országgyűlési képviselőként Kolozsvár és Kolozs vármegye főispánjává választották meg: feladatai észrevétlenül küldetéssé nemesedtek. Az összeomlás után gróf Károlyi Mihály és a Székely Nemzeti Tanács megbízásából külföldre utazott, hogy – sokszor a hivatalos politikával szemben – a győztes antant hatalmak körében pártfogókat találjon a magyar ügy számára Elképzelése egy önálló erdélyi állam megalakulásáról vagy egy román–magyar erdélyi perszonálunióról azonban kudarcot vallottak. Jóllehet diplomáciai erőfeszítései nem voltak sikeresek, a régi harcostárs, gróf BethlenIstván mégis őt kérte fel első kormányában külügyminiszternek. Külügyminisztersége idején sikerült elérnie, hogy az addig szerb megszállás alatt levő pécs-baranyai háromszög visszatérjen az új magyar állam keretei közé (Moháccsal, Bajával és Újszegeddel, 1921. augusztus). Kezdeményezte a velencei egyezményt, amelyben a győztes hatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy Sopron és környéke hovatartozásáról népszavazás döntsön (1921. december 14–16.). Legnagyobb eredményének azonban azt tartotta, hogy Magyarországot egyhangúlag felvették a Népszövetségbe (a mai ENSZ elődjébe, 1922. augusztus 22.). Politikai ellenfelei azonban a Bánffy-féle óvatos revíziót eredménytelennek tartották. A művészi hajlamokat eláruló fiatal arisztokrata – aki szabadidejében színes krétarajzokban örökítette meg külügyér kollégáit – nem hitt abban, hogy a török függetlenségi háború sikerei hatására a trianoni békét is teljes egészében módosítani lehet. Bánffy talán a politikát is művészetnek tartotta, az apró diplomáciai erőfeszítésekben és nem az erőszakos határmódosításokban bízott. Számba vette a megcsonkított ország további diplomáciai lehetőségeit és lemondott megbízatásáról.

És hijjával találtattál.

Bánffy Miklós író legjelentősebb műve az Erdélyi történet volt. Bánffy Miklós politikus ugyanis 1926-ban Romániába költözött és elsősorban az erdélyi irodalom szervezésével és háromrészes, ötkötetes nagyregényével foglalkozott. A polihisztorrá nemesedett szerző művében a Monarchia utolsó tíz évét, egy kimerült, történelmi szerepét eljátszott életforma és életélvező mentalitás végnapjait írta le, szokatlanul szuggesztív stílusban. A végtelenül hömpölygő, több száz szereplőt mozgató történetek elegáns téli nagyvadászatokról és kevésbé előkelő „lófuttatásokról”; exkluzív kaszinóbeli kártyapartikról és kurucos becsületüket védő, kevésbé elegáns párbajokról; erdélyi kastélyokban rendezett előkelő bálok hölgyeiről és kevésbé előkelő szeparékban rendezett mulatságok „cocotte” delnőiről, valamint a magyar parlamentben elegánsan felszólaló, semmitmondó kormánypárti képviselőkről és ugyanott, tehetetlen dühükben randalírozó ellenzéki honatyákról szóltak. Az egyik főszereplő Abády Bálint, az előkelő gróf, maga a szerző, a tisztán látó erdélyi politikus; a másik főszereplő, Abády unokatestvére, Gyerőffy László, a kevésbé előkelő unokatestvér, aki a hazárdjátékok szenvedélyében elverte birtokait. Mind a tisztán látó, józanul gondolkodó Abády, mind a megszállott Gyerőffy sorsszerűen elbukott. A művészi hajlamokat eláruló arisztokrata számba vette képességeit, s ezúttal sem tagadta meg önmagát. Festői tájképekben örökítette meg az erdélyi havasok, fenyvesek, hóborította hegyek és üveggé dermedt szakadékok világát, karikatúraszerűen bukkantak fel magyar mágnások, lecsúszott, mégis urizáló intellektüelek, hegyi román házalók, mészégetők és zsindelyhasogatók és közben mindig szólt a zene: cigányos összejöveteleken, úri szalonok zsúrjain és műkedvelő „zongorapartiekon.” Míg ifjúkorában színes képeket rajzolva történeteket írt le, felnőttkorában színes képeket írva egy nagy erdélyi történetet rajzolt meg egy véglegesen szétmálló világról, amelyet neki, a politikusnak sem sikerült visszaállítania.

Darabokra szaggattatol.

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írásával gróf losonczi Bánffy Miklósra, az utolsó erdélyi polihisztorra emlékezett.

Kék virág Bánffy Miklós emlékének.

Bánffy Miklósról az alábbi linkeken olvashatnak:

http://www.nevpont.hu/view/929

http://www.nevpont.hu/view/11729