Talán hároméves volt, amikor születésnapján, szeptember 5-én édesapja, az iglói tanítóképző-intézeti tanár és szenvedélyes vadász egy kisebb portyára magával vitte. Persze nem azért, hogy vadat hajtson, későbbi életében is mindig irtózott a fegyverektől, az erőszaktól. A kisfiú azonban rajongásig szerette apját, boldogan csatangolt vele, tavasszal, a Hernád partján, majd ősszel, a házikójukhoz közeli szelíd lankákon, utóbb a környéken lévő kisebb, havas hegyeken. Előbb apja nagy bakancsába rakta kis cipőjét, nemsokára azonban magaeszkábálta kezdetleges kicsiny lécén csúszkált a Tátra kisebb lejtőin. Idővel feltűnt, hogy különböző állatok különös jeleket hagynak maguk után. Kirándulásaik után, mikor csatakosan hazatért, kerített egy nagyobb árkus papírt (mely rendes tanárnál ne lett volna szép, vízjeles irkalap?) és a kisfiú minden nyomot igyekezett pontosan megörökíteni.

Talán így kezdődött. Nyomot hagyni…

Talán tízéves volt, amikor édesapja parádés könyvtárának két remek példánya kezébe akadt. Az apa, az időközben a fővárosba felrendelt tanítóképző-intézeti rendes tanár, szenvedélyes könyvgyűjtő volt. Persze nem remélte, hogy kisebbik fia nagy művész lesz, de feltűnt a rajongásig szeretett édesapának, hogy a fiatalember ügyesen rajzol és szenvedélyesen érdeklődik régi korok jeles piktorai iránt. Előbb a két kedves míves könyv – Leonardo da Vinci és Zichy Mihály albuma – beragasztott képeire helyezett egy-egy kisebb vékony selyempapírt (mely rendes tanárnál ne lett volna szép, kopírkalap?) és igyekezett minden nyomot pontosan láthatóvá tenni. Idővel, már nem volt szükség másolópapírra, csak ránézett a kiszemeltre, s szinte azonnal elkészült fejben a másolat, s másodpercekkel utána megszületett a fekete-fehér tusrajz.

Talán így kezdődött? Nyomot hagyni…

Az iglói nagy kertben volt egy terebélyes, magas almafa. A kisfiú lelkesen azon igyekezett, hogy a kertben található nagyobb kődarabokat apránként, minél messzebbre és minél magasabban, áthajítsa a fa fölött. „Edzéseiről” naplót vezetett, igyekezett a rohamot, a dobótechnikát pontosan megjegyezni, az ezzel járó mozgássorozatot lerajzolni. Évekkel később, a Magyar Atlétikai Club (MAC) margitszigeti pályáján, az ország legjobb gerelyhajítója lett: egymás után hétszer győzött a magyar bajnokságon (közben 1925-ben, 1926-ban és 1927-ben, az Európa-bajnokságok „feltalálása” előtt, az angol bajnokságot is megnyerte). Évekkel később, a MAC színeiben, az ország legjobb síelője lett, összesen négyszer győzött a magyar összetett síbajnokságon, azon kevés magyar sportolók közé tartozott, aki a nyári és a téli olimpiai játékokon is részt vehetett.

Az amszterdami olimpia előtt, 1928-ban, a terebélyes világranglistán huszonöt 60 méteren felüli gerelyhajító volt. Az amszterdami olimpiára, a fiatalember 64,26 méteres eredményével, a hetedik helyről érkezett. Az edzőpályán, kicsiny dobásokkal melegített: dobásról dobásra, apránként haladva, a gerelyt igyekezett minél messzebbre és minél magasabban hajítani. Élete addigi legjobb eredményén 1 métert javítva (65,26) harcolta ki az ezüstérmet.

Nyomot hagyott…

Talán húszéves volt, amikor egyik első felnőtt versenyén minden indulót lerajzolt. Sporttársai idővel megszokták furcsa hóbortjait (mely atléta zsebében lapult jegyzetfüzet?): melegítés közben, kis mozgássorozatokból álló vázlatokat és portrékarikatúrákat rajzolt. Idővel a nyári és a téli olimpiai játékok valamennyi bajnokát megörökítette, de a labdarúgóvilág legismertebb képviselői, kortárs művészek, közéleti szereplők sem menekültek. Idővel már kérésre sem volt szükség, utóbb szinte már megsértődött az a sportoló, akiről megfeledkezett. Minden egyes olimpiai portréja telitalálat (sőt „télitalálat”) volt, a több ezer dedikált rajzból álló kollekció a világ legnagyobb sportkarikatúra-gyűjteménye, a magyar és a nemzetközi sportélet relikviája, felbecsülhetetlen ereklyéje.

Sportemlékhely született!

Talán ötvenéves volt, amikor egyik első karikatúráját újra elővette. Művésztársai idővel megszokták furcsa hóbortjait (mely grafikusművész foglalkozik sportkarikatúrával?): alkotás közben visszatekint régebbi rajzaira, amelyekhez újabb mozgássorozatokból álló friss vázlatokat készít. Rajongásig szeretett felesége, a népszerű írónő, Szepes Mária, aki szenvedélyesen vadászta a misztikumot, azonban felfigyelt a különös pillanatra. Alakjai ki akartak lépni a papírlapról. A művész pedig a vázlatsorozat rajzaiból idővel elkészítette első sportszobrát. Minden egyes alkotása telitalálat volt, a több száz kisplasztikából, érméből és sportdíjból álló kollekció a legjellegzetesebb sportmozdulatok relikviái. felbecsülhetetlen ereklyéi.

Sportemlékhelyre születtek!

Szepes Béla 69 éves volt, amikor születésnapján, szeptember 5-én, a müncheni nyári olimpiai játékokon, nagy kiállításon mutathatta be rajzait, kisplasztikáit és serlegeit.

Szepes Béla 69 éves volt, amikor születésnapján, szeptember 5-én, a müncheni nyári olimpiai játékokon, a modern sporttörténet legnagyobb túszdrámája, 11 izraeli sportoló lemészárlásával végződött.

Szepes Béla 69 éves volt, amikor születésnapján, szeptember 5-én, az izraeli sportolók meggyilkolása elleni tiltakozásként, egyik szobrát München városának adományozta, figyelmeztetve a sportvilágot az örökös fair play-re.

Sportemlékhely született!

A Névpont legújabb írásával a szeptember 5-én született Szepes Béla grafikus- és szobrászművészre emlékezett.

Kék virág Szepes Béla emlékének. 

Szepes Béláról az alábbi linkeken olvashatnak:

http://www.nevpont.hu/view/11262

http://www.nevpont.hu/view/11408

http://www.nevpont.hu/view/11742