1.

 

Az én öregem utcaseprő volt, gyakran megállt kétkerekű taligájával Essen úr műhelye előtt cigarettát sodorni, kíváncsian figyelve a felfordított biciklik között sürgölődő koszos inasokat. Ötesztendős lehettem, amikor a földszinten lakó szobafestősegéd hosszú piros csákót tett a fejére, vattából szakállt meg bajuszt ragasztott, és körbe kopogtatott a lakásokban. Talán a Mikulás dörmögő hangjától, úgy megijedtem, hogy két hétig szólni sem tudtam. Aztán, amikor mégis újra megszólaltam, mindenki dőlni kezdett a nevetéstől. Azóta is dadogok, jóllehet a tréfáskedvű segéd cukrot hozott nekem ajándékul.

Ő nevezett el Mocorgónak.

 

 

Én eldöntöttem, hogy zsibárus leszek vagy ószeres. Láttam őket mindennap reggel, kopott gúnyájukban, zsákkal a hátukon, arról énekelnek, hogy mi mindent vásárolnak. Déltájban, a Teleki tér zsivajában, harcolnak, veszekednek a zsibárussal, úgy dobálják, forgatják portékájukat, mint valami varázslók; majd órákkal később, a Wagner-csehóban – amelynek két kirakatablaka a Tisza Kálmán térre néz – biliárdoznak, dominóznak, keverik a kártyát gondtalanul a márványlapokon…

 

 

Az én szerelmem Judit volt, az utcanő, akit mindenki csak Jucinak hívott: én mondhattam csak neki egyedül, hogy Judit. Hajnalonként, mikor színes taftruháját levette és pongyolába bújt, felkerestem őt. Már várt ilyenkor, erős feketét főzött, én meg előszedtem a csokoládés nápolyit, amit úgy szeretett. Gyakran kértem, hogy jöjjön el velem abból a házból, feleségül kérem, nyitunk egy sátrat a Teleki téren, de ő csak gyűjtögette a pengőket politúrozott ládikójában, és folyton azt hajtogatta: várjunk csak, eljön majd az is. Aztán, amikor újra találkoztunk, már háború volt, a gépkocsizóknál szolgáltam, a légelhárító üteget vontattam a hadállásba, ahonnan lőttük az ellenséges repülőgépeket. A végén persze én is megszöktem, Judit szerzett nekem civilruhát, a nyilasok elfogták: a Rózsák terén akasztották fel.

Ő sohasem hívott Mocorgónak.

 

 

2.

 

 

Az én öregemmel, amikor újra találkoztunk, már háború volt. Derűs ábrázattal szivarozott, hátát a kapuhoz támasztva. Bőrkabátot viselt, fekete bőrszíjat, karján árpádsávos szalagot, a csípőjéhez pedig fekete pisztolytáskát szorított. Damasztabroszon ebédeltünk, metszett kristálypohárból ittuk a bort, lábam alatt perzsaszőnyeg takarta a kopott padlót. Anyám nagyon nyugtalanul figyelt minket: tudta, hogy mindenért fizetni kell! Meg is fizetett: a nyilas körzetvezető apám helyett – aki eltűnt az ostrom idején – két és fél évet kapott, aztán visszament takarítónőnek a Fiumei úti Rendelőintézetbe.

 

 

Az én menyasszonyom, a Kleinék lánya, a Vera volt. Essen úr lopott bicikliket vásárolt, amelyeket én vettem kezelésbe: lehúztam a zománcukat, forró ónnal eltömtem a számokat, újat ütöttem helyükre, másik nyerget és kormányt is kapott, és ment a dukkozóba. Essen úr is lebukott, de még mielőtt ez megtörtént kirúgott, mert két pengőért láncot cseréltem, s az összeggel nem számoltam el. Otthon aztán az öregemmel is összeverekedtem ezért, ott hagytam őket, Kleinék albérletébe költöztem, aztán behívtak, legközelebb már csak a háború végén találkoztunk, de ezt már mondtam.

Kleinék is Mocorgónak hívtak.

 

 

Az én ismerőseim olyanok voltak, mint a Visó fiúk: szép szál hat legény, de sohasem lehetett róluk családi fotót készíteni; többet ültek, mint álltak. Klein bácsi rádióműszerész volt, titokban angol adást fogott. Rikker Lali nyilas szolgálatos lőtte agyon, az öregem, a nyilas körzetvezető parancsára. Iricz Pista, néhány Visó fiú és Blüweisz is nyilaskarszalagot kötöttek, s az ostrom alatt üresen maradt, kibombázott üzleteket pakolták ki, lakásokat fosztogattak, aztán a rablott aranyat, ékszert elosztották egymás között. Iricznek, a csoport vezetőjének, a cuccból nem kellett semmi, ő „romantikus“ lélek volt, elsősorban ölni akart. Amikor megtudta, hogy Vera apját meggyilkolták, elment a csillagos házba. Rikker Lali nyilas szolgálatost Iricz István lőtte agyon, a Blüweiszet pedig én. Blüweisz, aki kárpitos volt a Horovitznál, saját címekre dolgozott, s amikor ezt Iricz megtudta kezembe adta a belga automatát, ám Iricz kezében is volt egy revolver. Lőnöm kellett. Aztán az Iricz is meghalt a háború végén, az egyik ostromlott házban; Vera rajongásig szerette őt, egy medalionban őrizte arcát: én pedig egy halottal nem tudtam versenyezni.

 

 

Én eldöntöttem, hogy zsibárus leszek vagy ószeres. Láttam őket mindennap reggel kopott gúnyájukban, hátukon zsákkal énekelnek arról, hogy mi mindent vásárolnak; majd órákkal később, a Wagner-csehóban – amelynek két kirakatablaka a Tisza Kálmán térre néz – biliárdoznak, dominóznak, keverik a kártyát gondtalanul a márványlapokon. Mind finom selyeminget viselt, és súlyos pecsétgyűrűt is, én meg hallgattam a dicsekvésüket, bámultam a lila százasokat, amit úgy szerettek lobogtatni, és boldog voltam, ha rám bízták a fekete táblát, hogy írjam a partikat a márványlapú asztalokon…

 

 

3.

 

 

Az én mesterem, Brillantin úr volt, aki maga mellé vett táskahordónak. Furcsa munka volt ez, cipeltem a táskát mellette az utcákon. Időnként, csak úgy találomra, megállt valamelyik üzlet előtt. Elkérte a táskát, és mondta, hogy várjam meg az utca végén. Kétszer-háromszor megismétlődött ez a jelenet, majd minden nap kifizetett nekem száz forintot, jóllehet fogalmam sem volt, hogy mit csinált a boltban, és miért fizetett nekem egyáltalán?

 

 

Az én mesterem, Brillantin úr, egyszerű szélhámos volt. Tört magyar beszéddel csehszlovák sportolónak adta ki magát, akinek rögtön indul a vonata, nem ér rá alkudozni, ezért egyszerű szöveteket százszázalékos gyapjúként adott el üzletasszonyoknak. Hetven forintért vásárolta a méterét; üzletenként, az általam cipelt táskából, három szövetet adott el, negyedóra alatt akár nyolcszáz forintot is megkeresett.

Brillantin úr Mocorgónak úrnak hívott.

 

 

Az én mesterem, Brillantin úr, kisebb vagyonával nemsokára Ausztriába távozott, a fiához. Átvettem az üzletet, beszédhibám ezúttal előnyömre vált: dadogtam, hebegtem-habogtam és sorra adtam el a portékákat; alig akadt olyan nap, hogy ne adtam volna el valamennyi, nálam lévő olcsó szövetet. A bolt felállításáig sohasem buktam le, de megfogadtam, hogy csak addig csinálom, amíg összejön a pénz egy szép sátorra a Teleki téren.

 

 

Az én sátram bizony hitvány egy alkotmány volt. Néhány lécből összeszögezett faviskó vászontetővel, s a tetőre kiaggatott vállfákon sorra lógtak a ballonkabátok. Rögtön az első napon, egy munkásnak eladtam az első és egyetlen kabátot. Aztán néhány óra múlva hatalmas vihar kerekedett, egy szélroham összedöntötte a kalyibát, vitte a léceket kabátokkal együtt. Összevissza rohangáltam, csuromvizesen ordibáltam, hosszú évek munkája néhány perc alatt tönkrement. A sátramból egyetlen ruhát sem találtam meg, a vihar átdobta a szomszédos Mária Valéria-telepre, a csőlakók azonnal szétkapkodták. Semmim sem maradt. Sőt, néhány hónap múlva, a szövetekkel is megbuktam.

 

 

4.

 

 

Mocorgónak hívták, 1956 októberében szabadult. Láttam őt mindennap reggel kopott gúnyájában, hátán egy furcsa, szinte teljesen üres zsákkal: arról énekelt, hogy mi mindent vásárolna, majd valahonnan kopottas, öreg ruhákat gyűjtött össze. Nem szenvedett sokat, a régi Wagner-csehó előtt – amelynek két kirakatablaka az egykori Tisza Kálmán térre nézett – a homlokán érte a golyó.

 

 

Az írót Fejes Endrének hívták, 1923. szeptember 15-én született Budapesten.

 

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása – Mocorgó című művével –Fejes Endrére emlékezett.

 

Kék virág Fejes Endre emlékének.

 

Fejes Endréről az alábbi linkeken olvashatnak:

 

http://www.nevpont.hu/view/11747

http://www.nevpont.hu/view/11989

 

A kép forrása:

 

https://pim.hu/hu/dia/dia-tagjai/fejes-endre