Dédnagyapámtól a család elvárta, hogy a hagyományoknak megfelelően jogi pályát válasszon, ügyvéd vagy bíró legyen; Pesten el is kezdte az egyetemet, ám hamarosan megszakította tanulmányait. Ügyes keze volt, már gyermekkorában, a bonyhádi rokonok felfigyeltek arra, hogy állandóan rajzolgat, Tikos Albert, a méltatlanul elfelejtett biedermeier művész ismertette meg a festészettel, de igazi művésszé Ferdinand Georg Waldmüllernél lett. Jogi stúdiumai helyett Bécsben, az akadémián képezte magát, amikor mesterét, Waldmüllert felkereste a cári udvar küldötte, hogy felkérje: legyen Katalin nagyhercegnő (I. Miklós cár testvérének, Mihály nagyhercegnek a leánya) házi rajztanára. A cári udvarban nem volt ritka az ilyen felkérés, amely egy európai művésznek igen nagy elismerésnek és biztos jövedelemnek számított. Annál meglepőbb volt viszont, hogy Waldmüller elhárította a megtiszteltetést, és maga helyett az alig ismert fiatal tanítványát ajánlotta.

Dédnagyanyámtól, aki észt anyának és orosz apának volt a gyermeke, családja elvárta, hogy a hagyományoknak megfelelően orosz nemest vagy előkelő polgárt válasszon, ám hamarosan megszakította kapcsolatait a családdal. Dédnagyapám néhány hónapos olaszországi tanulás után érkezett meg Szentpétervárra, ám nem számított azzal, hogy az oroszországi telek rendkívül kemények. A szokatlan időjárást nehezen viselte, súlyosan megbetegedett. Nem lévén kórház, a cár által kiutalt magánházban kezelték, ápolóul pedig Alekszandra Jersovát rendelték mellé. A fiatalok egymásba szerettek, nemsokára össze is házasodtak, az esküvőt azonban nem az ortodox egyház szertartása szerint végezték. Az ilyen házasságot az egyház nem ismerte el, a törvénytelen házastársakra és gyermekeikre szibériai száműzetés várt. A házasságot titokban tartották, majd amikor mégis kiderült, a száműzetést megúszták ugyan, de dédnagyanyámat kiközösítették: fekete ruhában kellett járnia és nem érintkezhetett a pravoszláv közösségek tagjaival. A cár elleni merénylet után dédapám Zalába mentette családját, Alekszandra dédanyám is ott hunyt el, 1919-ben.

Nagyanyámtól, Zsófia Szonjától, a család remélte, hogy folytatni fogja a család művészi hagyományait, ám ő nem érdeklődött a képzőművészet iránt. Dédnagyapám párizsi tartózkodása idején ismerkedett meg Liszt Ferenccel, s hamarosan komoly barátság alakult ki a két hasonlóan gondolkodó művész között, amely romantikus demokrata világszemléletükön és magyarságuk mély megélésén alapult. Nagyanyám idővel Liszt kedves tanítványa lett, zongoraművésznek készült, néhány emlékezetes koncertet is adott. Dédnagyapám háláját a taníttatásért azzal fejezte ki, hogy egy allegorikus rajzát (A zene elkíséri az embert a bölcsőtől a koporsóig) Lisztnek ajándékozta, aki utolsó zenekari alkotásaként ezt a képet „zenésítette meg”. Nagyanyám helyett nagyanyám testvére, Olga örökölte dédapám rajztehetségét. Olgának is ügyes keze volt, gyermekkorában állandóan rajzolgatott, dédnagyapám tanítgatta, néhány festménye ma is előkerül aukciókon.

Dédnagyapám elsősorban képíró volt, a szép régi magyar szó ‛festőművészt’ jelent, ám ő ennél többet tett. Négy évtizeden át ő készítette el a cári mindennapok „képes krónikáit”: a koronázási ceremóniákat, a híres vadászatokat, a társasági eseményeket, megörökítette a cári család tagjait és az oroszországi közélet legjelentősebb szereplőit. A festőművész képzeletét a napi események indítják el, a mindennapi cselekvések „tudósításai” alapján azonban ő teljesen új képeket alkotott, hisz ma már aligha tudhatunk azokról a történésekről, amelyek képeit „megihlették”, művei azonban megmaradtak.

Dédnagyapám elsősorban képíró volt, a szép régi magyar szó ‛rajzolóművészt’ is jelent, ám ő ennél többet tett. Az illusztráló művész képzeletét olvasmányai indítják el, és azok csalják ki belőle sokszor rejtett tehetségét. Ahhoz, hogy valaki jó rajzoló legyen nagy könyvolvasónak is kell lennie, márpedig dédapám hatalmas könyvtárat gyűjtött. Szentpétervárott, hivatali munkája mellett, sokat olvasott, olvasmányait, maga kedvtelésére, szívesen megrajzolta. Utóbb a kiadók is felfigyeltek irodalmi rajzaira, sorra keresték fel, hogy örökítse meg a magyar és a világirodalom legjelesebb alkotásait. Az illusztráló képíróművész, olvasmányélményei alapján, teljesen eredeti műveket alkotott, amely egyenértékűvé vált az irodalmi motívummal.

Dédnagyapám elsősorban képíró volt, a szép régi magyar szó ‛könyvművészt’ is jelent, ám ő ennél többet tett. Az illusztráló művész képzeletét olvasmányai indítják el, két legismertebb művében, Az ember tragédiájában és az Arany János balladáiban azonban a betűtípusok, a szövegrész ornamentikái és az egyéb szövegdíszek is az ő munkái. Az Arany-balladák albumával megszületett az első, újabbkori magyar illusztrációs könyv, amely méltó a reneszánsz művésznyomdászainak könyvremekeihez. Dédapám „magaírt” antikva betűtípusa méretben és alakban is eltérnek a szabványbetűktől, a rögtönzöttségnek ez az érzése mozgalmassá és változatossá teszi a díszalbumot.

Nagyanyám, Zsófia Szonja, egyszer levelet írt dédapámnak, hogy a kis Mária nagyon elégedetlen vele. A kicsi leány (azaz az én édesanyám) azért neheztelt a nagypapára, mert már mindenki kapott tőle egy rajzot, ám neki még nem küldött semmit sem. Dédnagyapám legközelebbi levelében már megkérdezte, hogy milyen képet szeretne? Mária kívánsága egy „bohócos rajz” volt, amelyen a clown épp egy abroncson ugrik át. Az újabb levélben dédapám már el is küldte a rajzot azzal a felirattal, hogy „Tessék!” Így született meg ez a „Tessék!” című kis rajz, amely ma is látható a zalai Zichy Emlékmúzeumban. Dédapám ugyanis nagyon szeretett levelezni, szívesen rajzolt mindenkinek, aki tőle levélben kért egy kis rajzot, talán restellte is egy kicsit, hogy épp’ kedvenc unokája maradt oly’ sokáig kép nélkül…

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása Zichy Mihályra, a rajzolófejedelemre emlékezett, akinek síremlékét – Stróbl Alajos munkája – száz éve, 1916. október 28-án avatták fel a Kerepesi úti Temetőben. Emléke felidézésében dédunokája, Csicsery-Rónay István (1917–2011) politikus, író, könyvtáros – a zalai Zichy Mihály Emlékmúzeum alapítója – néhány régi interjúja segített.

Kék virág Zichy Mihály és családja emlékének.

Az alábbi linkeken olvashatnak Zichy Mihályról:

http://www.nevpont.hu/view/11773

http://www.nevpont.hu/view/11774

A képen a fiatal művész látható, a kép forrása:

http://dka.oszk.hu/html/kepoldal/index.phtml?id=50332