Purczeld Feri Budapesten született, ám édesapja, az idősebb Purczeld Ferenc, a kisfiú megszületése után nemsokára Kispestre költözött, ami akkor még csak egy kis, Budapesthez tartozó falu volt, nagyon szerény és nagyon szegény házakkal. Feri barátaival napkeltétől napnyugtáig rúgta a labdát, pontosabban egy kicsi, gömbölyű alakú rongydarabot. A „labdához hasonló tárgy mozgatásában” a kisfiú egyre tehetségesebbnek bizonyult, nem árulunk el nagy titkot, hogy a süvölvény elsősorban gólokat rúgni szeretett. Egy napon a tízéves Feri titokzatos arcot vágott, majd nagy bejelentést tett kis pajtásainak: „Mától kezdve Puskás Ferencnek hívnak!”. Az egyik, műveltebb cimborája rögtön visszavágott: „Hiába hívnak Puskásnak. Neked sohasem lesz telefonod!”.

 

 

Purczeld Feri azonban nem Puskás Ferenc néven lett labdarúgó. Az „újnevű” fiú legjobb barátja a szomszédban lakó Bozsik József volt. A Cucu becenévre hallgató másik kisfiú legalább olyan ügyesnek tűnt, mint Feri, ám sajnálatos módon, Puskás-Purczeldnél másfél évvel idősebb volt. Cucu tehát elérte a tizenkét éves korhatárt, leigazolhatta a Kispest kölyökcsapata, Puskás-Purczeldnek még egy kicsit várnia kellett volna. Nem várt… Puskás addig könyörgött az igazolást intéző klubvezetőnek, míg kapott egy harmadik nevet. Nemsokára új tehetség bukkant fel a helyi kölyökcsapatban: „Kovács Miklós”. A háromnevű tehetség, mintha háromszorosan igyekezett volna meghálálni a bizalmat, átlagban hármasával rúgta a gólokat. Iskola után (nemritkán helyett) pedig a többiekkel együtt nézte a Kispest nagycsapatának edzéseit, pucolta a felnőttek cipőjét, gereblyézte a földes futballpályát – mindezeket csak azért, hogy délutánonként igazi futball-labdával játszhasson.

 

 

Puskás Ferenc, ezúttal ezen a néven és tényleg tizenhat évesen felkerült a Kispest proficsapatához, jóbarátja, Bozsik József mellé. Bozsik 1943 tavaszán, Puskás 1943. december 5-én, a Nagyvárad ellen mutatkozott be a nem sokkal később hadibajnokságnak hívott NB I-ben, első gólját rögtön a második mérkőzésén megszerezte (1943. december 8-án, a Diósgyőr ellen, a mérkőzést azonban a Kispest 3:2-re elvesztette). Az ifjonc debütálása nem sikerült rosszul: első idényében 18 mérkőzésen lépett pályára és 7 gólt szerzett. 1945. augusztus 20-án, a világháborút követő második válogatott mérkőzésen Gallowich Tibor kapitány négy újoncot is kipróbált: Kirádi Ervint, Szabó Imrét, Vincze II Gyulát és Puskás Ferencet. Az első Puskás-gólra mindössze 12 percet kellett várni: Lakat Károly labdáját Szusza Ferenc kapta, aki Zsengellér Gyulához továbbított. Zsengellér kicselezte Sestát, egészen az alapvonalig futott, majd hátragurította a labdát Puskáshoz. A gólt Puskás, Zsengellér „Ábel” átadásából szerezte, amikor Zsengellér azt mondta Puskásnak: Öcsi, lődd be! Az újonc közelről, kapásból a hálóba talált: 1:0 Magyarország javára. (A végeredmény 5:2 lett.) A negyedik névadással egy karrier végleg elindult.

 

 

Bármily különös, de Magyarország, 1945 után, balkáni országgá vált. Valójában csak arról van szó, hogy a II. világháború után, kevés volt a világverseny, s ami megrendezésre került, arról több esetben a formálódó, népi demokratikusnak mondott országok távolmaradtak. A Szovjetunió sztálinista sportpolitikája kezdetben mereven elzárkózott a nyugati országokkal való sporttalálkozóktól, a keleti nagyhatalom még az 1948-as londoni olimpiáról is hiányzott. A világ- és az Európa-bajnokságok helyett megnőtt az új, regionális sportversenyek jelentősége. Különösen a főiskolai világbajnokságokat és a Balkán Játékokat, illetve a Balkán-kupát (labdajátékok) hangsúlyozták, mindkét versenytípusba igyekezték integrálni az új szocialista államokat. A Balkán-kupa egyik emlékezetes mérkőzését 1948. június 6-án, a Megyeri úton vívta Magyarország és Románia válogatottja. Manapság hihetetlen eredmény született: a hazai csapat 9:0-ra lelépte ellenfelét (amely tulajdonképpen egy magyar B-válogatott volt, hisz a kezdő tizenegyből csak három játékos volt román). Puskás két gólt szerzett, a bukaresti 5:1-es visszavágón pedig először ért el a válogatottban mesterhármast (1948. október 24-én). Két évvel később, szintén a Megyeri úton, szintén egy balkáni állam, Albánia ellen a magyar válogatott 12:0-ra (!) győzött (1950. szeptember 24-én). Puskás szerezte az első, a harmadik, a tizenegyedik és a tizenkettedik találatot.

 

 

Bármily különös, a helsinki olimpia évére, 1952-re, nagy változásokon ment át a Szovjetunió sportpolitikája. A szocialista elzárkózás doktrínáját „a szocializmus fölényének bizonyítása” elve váltotta fel. A szovjet sportolóknak az volt a feladatuk, hogy a lehető legtöbb – ha lehet valamennyi – olimpiai sportágban elinduljanak a különböző nemzetközi versenyeken, ahol az lett a céljuk, hogy legyőzzék kapitalista – főleg nyugat-európai és észak-amerikai – vetélytársaikat. A hidegháborút kiegészítendő, az olimpia mint „vértelen világháború” jelent meg a különböző véleményformáló pártlapok és folyóiratok elemzéseiben. Kevesen tudják, hogy a Szovjetunió 1952-ben, Helsinkiben játszotta első hivatalos válogatott labdarúgó-mérkőzéseit. A játékok külön politikai pikantériája volt, hogy a renitens balkáni állam, Jugoszlávia, a labdarúgóvilágban újonc szovjet válogatottal mérkőzött. Jugoszlávia legyőzte a szocializmus vezető erejét reprezentáló Szovjetuniót! Az olimpiai torna nagy esélyese, a magyar válogatott – elsősorban a már csapatkapitány Puskás remek teljesítménye révén – szépen menetelt előre: a selejtezőben a már többször „agyonvert” román válogatottat győzte le ismét – ezúttal csak 2:1-re – a nyolcaddöntőre az amatőr Olaszország érkezett és távozott 3:0-lal. A negyeddöntőben (Törökország 7:1) és az elődöntőben (Svédország 6:0) voltak a leggyengébb ellenfelek. A döntőben a „szovjetverő” Jugoszlávia lett a vetélytárs. Soha nehezebb ellenfelet! Az első félidőben Puskás kihagyott egy tizenegyest, a 49. percben Czibor lőtt egy lesgólt. Eltelt a mérkőzés kétharmada és az eredmény még mindig 0:0! Végül, a 71. percben, Puskás megszerezte a vezetést, majd két perccel a vége előtt, Czibor állította be a végeredményt: 2:0. Olimpiai bajnok – a játékok történetében először – Magyarország.

 

 

Mi újat lehet mondani „az évszázad mérkőzéséről” (1953. november 25. London, Wembley)? Talán csak annyit, hogy az olimpiai labdarúgótorna lényegesen jelentősebb futballeseménynek számított 1952-ben, mint manapság. A formálódó magyar válogatottat, az olimpiai bajnokság után kezdte el Aranycsapatnak hívni a hazai, utóbb a nemzetközi labdarúgószakma. Az 1950-es labdarúgó-világbajnokság pedig nemcsak a rendező Brazíliának volt kudarc. A vb-ken debütáló, addigi önként vállalt elszigeteltségében futballnagyhatalmi mítoszát építgető Anglia saját csapatát, a torna elsőszámú esélyesének tekintette. A szigetországi válogatott azonban nemhogy világbajnok nem lett, a négyes döntőbe sem került, mindenekelőtt azért, mert nemcsak Spanyolországtól, de a sehol sem jegyzett észak-amerikai – igen az USA-ról van szó! – amatőröktől is kikapott. Az 1950-es vb-n más, fentebb kifejtett „népi demokratikus” okokból Magyarország sem indulhatott el. Anglia számára eljött az idő, hogy még az aktuális vb előtt, egy „alternatív vb-döntőn” a sajtó által remekül kitalált „az évszázad mérkőzése” marketingfogással visszaszerezze megtépázott futballhírnevét. A mérkőzés időpontjában Sir Stanley Rous, az Angol Labdarúgó Szövetség nagy befolyású titkára (a FIFA későbbi elnöke) és Sebes Gusztáv magyar szövetségi kapitány, 1952 decemberében, a svájci Montanában tartott nemzetközi labdarúgó-értekezleten állapodtak meg. A rendkívül alapos – egykor szintén válogatott labdarúgó – Sebes, az Anglia–Európa válogatott barátságos mérkőzésre (1953. október 21.; 4:4) Londonba utazott, maga is futballcipőt húzott: kipróbálta a gyepet, a helyi labdákat, tesztelte a várható körülményeket. Sebes kérésére, a gentleman házigazda Rous három angol labdát is ajándékozott a magyaroknak.

 

 

Puskás Ferenc 1953. október 11-én, Ausztria ellen szerepelt 50. alkalommal a válogatottban; Bécsben Magyarország 3:2-re győzött, Puskás nem lőtt gólt. Amúgy ezen a napon hat (!) magyar–osztrák mérkőzést rendeztek (az A–E-válogatottak nyertek, az ifik kikaptak…). Sebes Gusztáv megtiltotta, hogy magyar játékosok szerepeljenek az Európa-válogatottban, ő azonban Londonba utazott, és három bennszülött labdával érkezett vissza. Puskás Ferenc következő válogatottbeli szereplése, a Svédország elleni 2:2 volt (1953. november 15-én); ez lett „az évszázad mérkőzésének főpróbája” és ez volt a magyar válogatott első szereplése az új Népstadionban (amely ma Puskás Ferenc nevét őrzi). A főpróba nem sikerült, Puskás kihagyott egy tizenegyest, a félidőben kérte, hogy cseréljék ki a számukra szokatlan angol labdákat. Sebes hajthatatlan volt, míg Rous a mérkőzés után megnyugodott: a magyar válogatott legyőzése nem jelenthet különösebb gondot a házigazdáknak. Aztán, greenwichi idő szerint 14 óra 17 perckor, Hidegkuti Kocsishoz gurította a labdát, elkezdődött „az évszázad mérkőzése”. Még egy perc sem telt el, s máris vezettek a vendégek. Puskás az angolok ellen két gólt lőtt egymás után – a 25. és a 29. percben. A másodikat egy olyan szabadrúgás után, amikor az angolok nem állítottak sorfalat! Igen találó kortárs vélemények szerint az „alternatív vb-döntőn” Anglia az 1950-es vb után másodszor is elvesztette azt a világbajnoki győzelmét, amit addig még sohasem nyert meg. Ezúttal azonban a mítoszt is szétverték a száguldó vörös szellemek (azaz a magyar futballisták, Geoffrey Green, a Times szakírója jellemezte így, nem minden él nélkül a magyarokat, meggypiros mezük után).

 

 

Mi újat lehet mondani az 1954-es labdarúgó-világbajnokságról? Talán csak annyit, hogy a vb nem a magyar válogatott, hanem az addig nagy stratégának tartott Sebes Gusztáv taktikai kudarca volt. Természetesen Magyarország volt az abszolút esélyese a svájci vb-nek. Nem nagyon találhattunk olyan embert, aki ne vette volna biztosra a világ legjobb csapatának győzelmét, főleg, hogy a vb főpróbájának és „az évszázad mérkőzése” visszavágójának szánt angolok elleni rangadón (?) Magyarország 7:1-re tönkreverte a labdarúgás mestereit (?). A vb csoportmérkőzésein folytatódott a gólszüret: 9:0 Dél-Korea és 8:3 az NSZK ellen. A 8:3 a magyar labdarúgás egyik nagy eredménye, már csak azért is, mert Puskás a 60. percben megsérült, de a csonka csapat nélküle is brillírozott (cserélni akkor még nem lehetett!). Szakértők azonban felfigyeltek arra, hogy a nyugat-németek összeállítása a nyitómérkőzéshez képest nyolc (!) helyen megváltozott. Herberger ezzel a vezéráldozattal a negyeddöntő gyengébb ágára került, ahol legyőzte Jugoszláviát, s az elődöntőben bebizonyította, hogy „magyarszintű” teljesítményre is képes (6:1 Ausztria ellen!). A jóval nehezebb ágon Magyarország – Puskás nélkül – két 4:2-es győzelmet ért el. Előbb Brazíliát, majd – hosszabbítás után – Uruguay válogatottját verte meg.

 

 

Mi újat lehet mondani a vb-döntőről (1954. július 4. Bern)? Talán még annyit sem, hogy a vb-döntő nem a magyar válogatott, hanem az addig nagy stratégának tartott Sebes Gusztáv taktikai kudarca volt. A döntő napja előtt a beteg Puskás kijelentette, hogy vállalja a játékot, sérülése elmúlt. Sebes Gusztáv pedig bejelentette, hogy Budai II László „formahanyatlása“ és Tóth József sérülése miatt a balszélső Czibor Zoltán játszik a jobb szélen, Tóth Mihály lesz a balszélső, a belső hármas pedig Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor és Puskás Ferenc összetételben lép pályára. Puskás szerepeltetésében a kortársak is egyetértettek, a balszélső posztot máig vitatják… Az első gólt azonban Puskás szerezte, a másodikat pedig Czibor (a harmadikat Morlock, a negyediket és az ötödiket pedig Rahn; Puskás érvényesnek tűnő találatát pedig nem adta meg az angol játékvezető!).

 

 

A magyar válogatott profiljába nem fért bele egy vereség, a vb-n minden mérkőzést meg kellett nyerni. „Az évszázad mérkőzése” előtt Sebes Gusztáv a gyengébb játék ellenére is ragaszkodott az elveihez (azaz az angol labdákhoz). A vb-t sajátos rendszerben bonyolították le. A csoportmérkőzéseken nem játszottak teljes körmérkőzést. Miután Magyarország 9:0-ra legyőzte Dél-Koreát és az NSZK 4:1-re Törökországot, a két győztes a legjobb nyolc közé jutásért mérkőzött (1954. június 20-án, ez volt a 8:3). Miután Törökország 7:0-ra verte Dél-Koreát, az ázsiai csapat kiesett, a mai szóval rájátszásnak nevezett találkozón az NSZK, ezúttal már legjobb összeállításában ismét megverte Törökországot (1954. június 23-án 7:2-re!).

 

 

A magyar válogatott profiljába nem fért bele egy vereség, a vb-n minden mérkőzést meg kellett nyerni. Magyarország így Uruguayjal, Brazíliával és Angliával került egy ágra; a másik ágra az NSZK, Ausztria, Svájc és Jugoszlávia került. Sebes Gusztáv talán még örült is a két „ismeretlen” dél-amerikai ellenfélnek, hisz az összes, még versenyben maradt európai csapatot, az elmúlt években a válogatott már sorra megverte… Nyolc napon belül Magyarország tkp. három vb-döntőt játszott: az elsőt megnyerte Brazília ellen, a másodikat megnyerte Uruguay ellen, az igazit, a harmadikat, azonban elvesztette az NSZK ellen. Herberger azzal nyert, hogy 8:3-ra vesztett…

 

 

A magyar válogatott ezzel különös – máig elérhetetlen – rekordot állított fel 1954-ben. A magyar válogatott az egyetlen a világbajnokságok történetében, amely legyőzte a négy évvel korábbi világbajnokot (1950: Uruguay, elődöntő), a négy évvel későbbi világbajnokot (1958: Brazília, negyeddöntő) és az éppen aktuálissá váló világbajnokot (1954: csoportmérkőzés).

 

 

A Névpont – www.nevpont.hu – az elvesztett vb-döntő legendái helyett ezúttal a vb-programot is elemző legújabb írásával a tíz éve (2006. november 17-én) elhunyt Puskás Ferencre és „az évszázad mérkőzésére” (1953. november 25-ére) emlékezett.

 

 

Kék virág a legismertebb 20. századi magyar, Puskás Ferenc és a világ legjobb futballválogatottja, az Aranycsapat valamennyi játékosa és edzői emlékének.

 

 

Az alábbi linkeken olvashatnak Puskás Ferencről:

 

http://www.nevpont.hu/view/11780

http://www.nevpont.hu/view/11781

 

A kép forrása:

 

http://gyujtemeny.sportmuzeum.hu/files/images/2310.jpg