Bizony, a „bolond nagysága“ nem volt túl népszerű a terézvárosi bérházban. Miután sok-sok éve már, hogy elvesztette férjét, teljesen magára maradt második emeleti lakásában, amelyet a télen-nyáron lehúzott vászonredőny még barátságtalanabbá tett. Az idős hölgy mindenkinek előre köszönt, de nem beszélgetett soha senkivel. Mindig tele szatyorral járt-kelt, s egy-egy bevásárlása után, lassan ballagott hazafelé, de mielőtt bezárkózott volna otthonába, még hosszú perceket töltött el egy-egy lépcsőfordulóban.

– Bizony, az a nő bolond, mert nagyságának gondolja magát – vélekedtek róla a házbeliek, az Izabella utcában. Miután sok-sok évig járt a bácsihoz cselédként, utóbb már gazdasszonyként, egy szép napon az öregúr feleségül kérte a már akkor sem fiatal hölgyet: csak így lehetett „nagysága“. Az ura amolyan „tudományos ember“ volt, afféle szobatudós, soha ki nem mozdult otthonából. Miután az ember meghalt, özvegye teljesen magára maradt, nem állt szóba vele senki, csupán gúnyos és gonosz megjegyzéseket hallott, jóllehet mindenkinek előre köszönt. Viszont érthetetlenül hosszú időket töltött el egy-egy lépcsőfordulóban, tán a többi lakót figyelve.

Bizony, a kisfiút nagyon furdalta ám a kíváncsiság, ki lehetett ez a titokzatos néni, s vajon ki lehetett a még nála is rejtélyesebb „tudományos ember“? Egyik nap erőt vett magán, illedelmesen köszönt az idős hölgynek, elkérte tőle a teli szatyrot, segítené azt felvinni a második emeletre. A néni nagyon meglepődött, mégis megengedte, hogy a kisfiú fogja a nagy szatyor egyik fülét, így hát könnyedebben lépkedhettek felfelé. A lépcsőfordulóban mégis meg kellett állniuk: – Légy türelmes és elnéző, beteg vagyok, szaporábban ver a szívem. Egy-egy emelet után várnom kell kicsiny időt, míg a zihálásom megcsöndesül. Így nyugtatgatta az idős hölgy a kicsit megszeppent, értetlenkedő kisfiút.

Bizony, a kisfiú egyre többet segített az idős asszonynak, aki megengedte, hogy Etelka néninek hívja. Egyik nap erőt vett magán a néni, és behívta titokzatos lakásába, a könyvtárszobába, a szolgálatkész és szelíd fiatalembert. A kisfiú nagyon meglepődött, még soha sem hallott olyan szobáról, ahol könyvtár is van! A szobában, plafonig érő könyvespolcok roskadoztak a félvászon-, az egészvászon- és a bőrkötésű könyvremekektől. A kisfiú hosszú percekig szóhoz sem jutott az ámulattól, szíve szaporábban vert, jóllehet egészen egészséges volt. – Ezt a sok könyvet, mind a bácsi írta? – kiáltott fel rémülten a kislegény.

– Bizony, az én áldott jó uram nagy tudós volt, a tudományos akadémia tagja. Ez pedig itt, a sok ezer kötettel, az ő dolgozószobája – manapság azonban csak könyvtárszoba. Így nyugtatgatta az idős hölgy a megdöbbent kisfiút. – Ha valamennyi könyvet nem is ő írta, de az biztos, hogy mindegyiket elolvasta! – folytatta büszkén-szomorúan Etelka néni. Nemsokára megmutatott néhány vaskos kötetet a Magyarország vármegyéi és városai sorozatból, a még mindig riadtan álldogáló kislegénynek. Ezeket a szép albumokat viszont mind ő írta és szerkesztette! – tette hozzá inkább büszkén, mint szomorúan az idős hölgy.

Bizony, a kisfiú nagyon sok időt töltött el a „tudományos ember“ dolgozószobájában. Míg más fiúk labdáztak, kockáztak, kártyáztak, nagyobbacska legények már lányok után jártak, „széltolóskodtak“, ő a nénihez járt „betűt enni“. Csodálatos történeteket olvasott különös nevű magyarországi várak, alig ismert kisvárosok, seholsem hallott kicsiny települések török kori hőseiről, kuruc brigadérosokról és ezereskapitányokról, dicsőséges szabadságharcok és elbukott forradalmak elfeledett hadvezéreiről.

Bizony, az idős hölgy nem volt ám bolond! Sok-sok érdekességet mesélt a „tudományos emberről“ és hőseiről, akik megtöltötték huszonhat kötetes monográfia-sorozata lapjait. – Történelem nélkül nem élhet az ország, történetünket mindannyiunknak ismerni kell, mert az ember csak saját múltjából ismerheti meg nemzetét! Így magyarázgatta az egyszerű cseléd, majd gazdasszony Etelka néni, rajongásig szeretett embere életművét. – Ahol tudatlanság van, ott előbb-utóbb gyűlölet lesz. Lásd, nem ismernek engem a házban, mégis miket gondolnak rólam! – folytatta szomorúan az özvegyasszony.

Bizony, a kisfiú tán senkitől sem tanult többet, mint egy egyszerű cselédtől, majd gazdaasszonytól, akit csak „bolond nagyságának“ csúfoltak a házbeliek. Miután sok-sok idő eltelt, a kislegény dicsőséges szabadságharcok és bukott forradalmak krónikásaként ismert íróvá vált; több önéletrajzi művében is megírta a különös öreg hölgy történetét, aki nem volt ám bolond! Csak élete utolsó éveiben, rajongásig szeretett embere halála után, reménykedett még egy kis szeretetben.

A „tudományos ember“ Borovszky Samu történetíró, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a Századok folyóirat szerkesztője. Fő műve, a huszonhat kötetből álló vármegye-történeti monográfia-sorozat, a magyar történettudomány egyik legnagyszerűbb alkotása, könyvtárak féltve őrzött, ritka kincse.

A kisfiú Barabás Tibor Kossuth-díjas író, történelmi személyek „életrajzolója“, a Rákóczi hadnagya című korszakos ifjúsági regény szerzője. A sors különös játéka, hogy Barabás Tibor és özvegy Borovszky Samuné Fábián Zsófia – akit az író Etelka néninek hívott – egy házban lakott, az Izabella utca 48-ban.

Az ötéves Névpont, ezúttal egyik első írása felidézésével, az 1912. április 24-én elhunyt Borovszky Samura és az 1984. május 2-án elhunyt Barabás Tiborra emlékezett.

Kék virág Borovszky Samu és Barabás Tibor emlékének.

A Névponton az alábbi linkeken olvashatnak adamóczi és vittenczi Borovszky Samuról és Barabás Tiborról:

http://www.nevpont.hu/view/2115

http://www.nevpont.hu/view/2252

http://www.nevpont.hu/view/11840

A képen Borovszky Samu látható, a kép forrása:

http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/egyhaztortenet/Makoi_kereszteny_fuzetek/pages/024/001_millenniumi.htm