1.

„a nyomor rakta rám rongyait…“

(Egry József)

 

Szülőimet, mint egyszerű földműves embereket, valami családi pereskedés zűrzavarában kiforgatták vagyonkájukból. Apámat, aki kézzel-lábbal védte a magunkét, s ezzel kapcsolatban valami törvénytelenségbe is keveredett, lecsukták, aztán szegény anyámat is lefogták, bűnpártolásért. Szabadulásuk után földönfutókká lettünk.

 

Emlékszem a vasútállomásra, ahonnan Pest felé indultunk; hajnalban egy új világban ébredtem, majd egy hosszú utcán, egy földszintes ház kapujáig mentünk, az Aradi utca–Izabella utca sarkáig. Nagy négyszögletes udvar volt, a falépcsők után ajtókig értünk: egy kisebb helyiségben, a földön, nekünk is jutott fekvőhely. Talán ma is ott maradunk, ha nem gyötörnek éjszakánként a poloskák, aztán a házmester átengedte az egyik pincelakást, a ház rendben tartásáért és járdasöprésért. Nem voltak bútoraink, csak egy asztal, két szalmazsák és három batyu egyéb holmijainkkal. Ez volt összes „berendezésünk“, ez volt az én első pesti otthonom…

 

Emlékszem a sarki fűrésztelep sipító hangjára, az Aradi utcai akkor még üres telkekre, ahol a pocsolyákban mindenféle szemetet és elhalt állatokat találtam, a Hunyadi téri piacra, ahol téli reggeleken befagyott tejet ittam, odajárt a szomszéd suszter is, oroszlánra nyírt kutyájával a nyakában. Aztán volt egy sípládás szakállas ember, egy éneklő batyus handlé, egy vastag kardú, lószőrős kalpagú rendőr, akitől igencsak féltem. Nem voltak szép ruháim, csak rossz öltözékem, a jobb, módosabb gyerekek nem vettek be játékukba, papírból vágott szép figuráimat viszont szívesen csereberélgették velem ezért-azért, főleg ételért. Anyám ügyesen varrt, érdekes rongybabákat készített, amelyeket szívesen színezgettem. Ezek voltak az én első műveim…

 

Emlékszem, az iskola mellett, gyakran helyett, ősszel kőmíveseknek malteroztam, télen fát hordtam, tavasszal piaci árusoknak segédkeztem, nyáron katonáknak szerelmes leveleket és kisebb csomagot vittem cvibakért, azaz kétszersültért. Télen-nyáron sokat fáztam, mindig éhes voltam: meleget alig ettünk, ünnepünk sohasem volt. De már nem az Aradi utcában laktunk, hanem a mai Vígszínház környékén, volt már néhány bútorunk is, de ágyban még sokáig nem aludtam. Énnekem az volt a legnagyobb ünnepem, ha olykor-olykor eljuthattam a Nemzeti Múzeumba, cipőm azonban nem mindig volt, mezítláb pedig nem engedtek be. Az iskolából végül a sok hiányzás miatt kimaradtam, apám inasnak akart mielőbb, én azonban festő akartam lenni. Anyám egy ismerőse takarítani járt egy litográfushoz, aki megnézte a műveimet. Az ismerősnek megtetszettek a rajzaim, így „továbbajánlott“ egy Fellegi Emil nevű dekoratőrművészhez. Fellegi fotók után készített festményeket, portrékat, rajzokat: itt láttam először festéket, vásznat, rajzpapírt. Felleginek festéket csináltam, ecsetet mostam, vásznat feszítettem, utóbb már mintákat is másoltatott velem. Ez volt az én első műhelyem…

 

Emlékszem Korcsek János portréfestőre, akivel Felleginél ismerkedtem meg, s ahol tudott, segített. Beajánlott az Operába statisztának, természetesen nem tudtam énekelni, színházi figurákat rajzoltam kis pénzért; a Mintarajziskolában azonban Kelety Gusztáv nem tartott elég tehetségesnek, esténként azonban megengedte, hogy „rendkívüliként“ rajzolgathassak. Irigyen néztem a többi növendéket, akik szép ruhákban jártak, bámultam könnyed munkakészségüket, nem értettem teoretikus vitáikat a modern művészekről, a szecessziós hölgyekről. Sokszor olyan izgalom fogott el, hogy egy vonalat is alig tudtam húzni, ugyanakkor sok mindent megjegyeztem, figyeltem és tanultam. Napközben, Korcseknél, fénykép után, portrékat festettem; késő délután, az Operában, „statisztáltam“, majd jött a várva várt este, az alkotás izgalma, a viták. Nagyon igyekeztem, és nagyon vigyáznom kellett. Nekem csak egy nadrágom volt, amit Nagy Vilmostól kaptam ajándékba, amikor hazavittem neki a festőállványát… Ez volt az én első iskolám…

 

2.

„azért kell megfesteni, mert szóval, zenével nem kifejezhető…“

(Egry József a Balatonról)

 

Egry parasztszármazású. Gesztenyebarna haj, nyílt homlok. Mélyen a szemöldök alatt ülő hidegkék szeme néha halmerev tekintettű. Híre mint festőnek, alig valami, jóllehet ekkorra már megjárta Párizst és Belgiumot, de inkább csak kóborolt, nézegetett, keveset festett. Pesten csupán pár hozzáértő kritikus – köztük Lyka Károly – becsülte.

 

Nenne, azaz Pauler Juliska, bigott vallásos családból származott, amelynek hagyományai úgyszólván a kövesedésig merevek voltak. Nagyapja miniszter, apja történész, főlevéltárnok, testvére filozófus professzor. Ő pedig tizenöt évig élt házasságban gyermekével és ezredes férjével. Önkéntes vöröskeresztes ápolóként ismerkedtek meg egy badacsonyi hadikórházban, Nenne megmutatta neki a Balatont.

 

Egry, a súlyos tüdőbeteg, csont-bőr sovány, mogorva és darabos művész, a pogány csodálkozás; Nenne, a mulatságosan bőbeszédű, kulturált társalgó, örökké vidám, teltkarcsú asszony, a mélyen vallásos hit; a Balaton, a természet örömkönnye, a végtelenség illata, az ember fölötti valóság világa. Bizarr „szerelmi háromszög“, ám életfogytig tartott.

 

3.

„én nem a Balatont, hanem annak világát festem…“

(Egry József a Balatonról)

 

A Balatonnak nincs hétköznapja, minden ott töltött idő ünnep, lelki öröm, ima, a teremtő erő csodája és templomi áhítat; a mindenségen átsugárzó, lebegéssé váló, felmagasztosító fény látomása.

Egry József, a vízen járó ember.

 

A Balaton menedék, oltalom, istenháza, szentély és katedrális; a mindenségen átsugárzó, mindennél nagyobb szakrális erőtérben, érzékszervvel meg nem ismerhető fény látványa.

Egry József, a fényfestő művész.

 

A lemenő nap késő őszi vagy kora tavaszi alkonyhomálya beborítja a teret, melyet szürkén, szegény házak zárnak le. A házak mögött lebukni készülő nap fénykorongját átszelik a tetők élei. E találkozásra kigyullad a fénykorona aranyszőke szövedéke, sugarai szétszaladnak, új fényhúrok csillannak és fényszirmok hullanak a barnássárga földre vagy a szürkéskék vízre. Mélységeket áraszt el, és sugarakból font, riadtan lobogó vagy nedvesen csorduló kupolát épít a Balaton fénylő tükre fölé.

 

A napból özönlő sugárzás elkapja, és roppant hinta módjára himbálja a tó vizét, a csillanó hullámokat, a csónakokban lévő embereket, s ezeket mind e párás fényzuhatag teremtő ereje élteti és mozgatja. A fény idővel átfúrja a teret, a sötétséget és a légkör párafátyolát. A tárgyak és emberek idővel maguk is fénnyé válnak, új fénypályákat jelölnek ki ég és föld között. A ragyogás idővel heves sugárkévékben ömlik szét a térbe, a mindenségbe, amelyen túl már csak a végtelenség igézete marad.

 

A fény utat tört magának…

 

A Névpont – www.nevpont.hu legújabb írása a művész naplója, Bernáth Aurél, Kállai Ernő és Keresztury Dezső visszaemlékezései alapján, a „látomásos“ balatoni emberre, Egry József fényíróra emlékezett.

 

Kék virág az 1951. június 19-én elhunyt Egry József festőművész emlékére.

 

Az alábbi linkeken olvashatnak Egry Józsefről:

 

http://www.nevpont.hu/view/11846

http://www.nevpont.hu/view/11847

 

A képen Vitorlás (1927) című festménye látható, a kép forrása:

 

http://viragjuditgaleria.hu/pics/paintings/egry_jozsef-vitorlas_1927-a_magyar_festeszet_rejtozkodo_csodai_ii_87.jpg