1.

 

 

Édesapám, Kann Zsigmond, fiatal korában újságíró volt Amerikában, ahol kitűnően megtanult bokszolni is! Az 1880-as években azért jött haza, mert odakinn nem sok hasznát vette újságírói tudományának, sőt a bokszmesterségnek sem; jóllehet New Yorkban, egy kitömött bőrlabda lógott apám szobájában a plafonról, azon gyakorolt reggelenként. Én már Pesten születtem, s itt a fővárosban engem bokszolt… Eleinte azért, mert sehogy sem akartam tanulni, később viszont már azért, mert színész akartam lenni. Amikor először jelentettem be, hogy színész leszek, édesapám győzelme annyira nyilvánvaló volt, hogy a kötelező tíz másodperc alatt sem tudtam ismét talpra állni: úgy gondolta, hogy ezt az elhatározásomat „kiveri a fejemből”.

 

Gyerekember voltam és sokat játszottunk „színházasdit”. Első ideálom egy hatéves kislány volt, akit színművészeti tudásommal hódítottam meg. Később is, állandó „kőszínházunkban”, házunk lépcsőházában játszottunk: én nemcsak színész, de direktor is voltam, aki minden előadás után megpofozta „társulatát” – lám édesapámtól mégis csak tanultam valamit… Egyszer a tanítónk megkérdezte tőlem, mi akarok lenni? Én sunyi pofával bejelentettem, hogy színésznő… A kereskedelmibe jártam már, amikor „társulatom” tagjaival rendszeresen látogattuk a közeli Népszínház előadásait: fent ültünk (pontosabban álltunk) az emeleti kakasülőn és ott tomboltunk, ricsajoztunk, amikor a Pesten bemutatkozó Fedák Sári színpadra lépett. A Bob herceg című Huszka-operett strófáit városszerte nyekergették a verklisek, cincogták a cigányzenekarok és daloltuk mi is, fiatal lányok és fiúk, akiknek képzeletét Fedák Sári gyújtotta fel a színészpálya iránt. Színésznő ugyan nem lettem, de idővel az utolsó szótagon túltettem magam…

 

Fiatal színész koromban roppant irigyeltem azokat a komikus színészeket, akiknek nagy orruk vagy valami más torzságuk volt, mert amint beléptek a színpadra, az emberek máris nevetni kezdtek. Ez így nagyon könnyű lehetett, és én kétségbeestem, mert akkoriban egészen rendes, szabályos gyerek voltam. Ahol játszottam, a városok patikáiban, nem maradt egy csepp deákflastrom (azaz sebtapasz) sem, akkora orrokat ragasztottam. Azóta már megtanultam, hogy a színészetet nem a külsőségekben kell keresni, s hogy nem az orr, a szem és a száj fontos, hanem a belső humor, hogy meg kell találni az embert, és az ember igazi torzságát kell a színpadra vetíteni.

 

 

2.

 

 

A gyermekien naiv, teltkarcsú főhősnő (nevezzük Mancikának, alakítja Gombaszögi Ella) váratlanul megszólal: – Nézze, milyen kék az ég!

A gyermekien naiv, szintén kissé korpulens főhős (nevezzük Malák úrnak, alakítja Kabos Gyula) váratlanul így felel: – Nahát, ördöge van Mancika! Tényleg kék!

Malák úr aztán így folytatja: Tényleg kék! De milyen kék? Megjegyzem, a kék színnek számos árnyalata lehetséges az egészen világoskéktől a teljesen sötétig. Sőt van türkiz is… – De Malák úr! A türkiz az zöld. – mondja Mancika.

Malák úr ezen elgondolkodik, tényleg a türkiz az lehet zöld is. A mindig precíz és elbűvölő bankhivatalnok Malák másnap hosszan nézegeti magát a tükörben. Malák úr legújabb kék felötlőjét (bocsánat: felöltőjét) vizsgálja: nohát, ez most akkor kék vagy zöld? Esetleg olyan kék, ami zöld is?

 

Kabos, azaz a kishivatalnok Malák, rácsodálkozik a világra: – Ne tessék mondani, ez kék, netán mégis zöld?

Kabos minden kis szerepében rögtönöz, ártatlanul rácsodálkozik, semmi kis tréfák, szójátékok mögül kinéz, huncutul kilép a történetből.

Kabosnak nem kell sok, egy egyszerű helyzet, néhány szó, pár nyelvi fordulat és a történet, akármilyen értéktelen, értelmenincs, máris „talpra áll”, megizmosodik.

 

 

Csókos asszony; A harapós férj; Meseautó; Kölcsönkért kastély; Köszönöm, hogy elgázolt; Fizessen Nagysád!; Úrilány szobát keres; Ez a villa eladó; A papucshős.

 

A történetre sokszor nem is emlékszünk, csak a sajátos, kissé hebegő-dadogó hanghordozású, groteszk mimikájú, esetlen járású, ügyefogyott, kiszolgáltatott kisemberekre, Malák urakra, Kabos Gyulára.

 

3.

 

Virág lassan, reszketve kezdi, majd egyre hangosabban és egyre gyorsabban folytatja: – Harminc éve vagyok a cégnél. Már a Salgó úr édesapjánál is… amikor a Vadász utcában volt a bolt. Virág sírva folytatja: – Az arcomat bepiszkították. Elégtételt kérek! … Engem nem lehet összeverni! Virág reszketve megemeli a széket, mintha azzal akarna ütni, aztán visszaejti a földre. Leroskad rá, zokog. Majd nagyon lassan felkel, megindul a fogas felé, leveti munkakabátját, felveszi a másikat, az utcait. Keres valamit, váratlanul megtalálja: – A cvikkerem … eltörött …

(Hunyady Sándor: Lovagias ügy, 1935)

 

Virág Andor könyvelő (azaz Kabos Gyula) a pofon után hazatért, azaz komoran, a szégyentől egészen elgyöngülve, benyitott otthonába, ahol – akárcsak máskor – a süket nagymama, a napi gondokban elvesző felesége és a szerelemről, jó partiról ábrándozó leánya várta.

Virág Andor könyvelő behozta családjának a pofont, ezt a rettentő, láthatatlan szégyenjelet, ezt a bélyeget, amely már örökké ott fog égni ezen az öregedő férfiarcon.

Virág Andor zavart lépteivel sikertelenül igyekezett olyan helyzetet elfoglalni, ahonnan nem látszik az a képfele, ahol az inzultus történt: az őt ért sérelmet növelte a sérelem elrejtése, mert az ilyen pofon valójában a lélek legbelsejében csattan.

Virág Andor lelkében idővel a pofon afféle lovagias üggyé dagadt, az arcullegyintés valóságos merényletté „óriásult”, egy megalázó pillanat hőse felmagasztosult.

 

A lovagias ügy nevetségessé vált, a nézőtér azonban megalázottnak érezte magát – és senki sem nevetett.

 

4.

 

 

Kérem szépen én egy nagyon szomorú ember vagyok, de azt tudom, hogy a színház örök. De csak addig, amíg nem akar konkurenciája lenni a filmnek… Az illúziót a színész adja, aki olyan levegőt tud teremteni a színpadon, amilyet akar. Azt hiszem, nekem az a legnagyobb bajom, hogy nekem nincsenek vérmes vágyaim: soha nem akartam semmi nagyot, örültem minden kis szerepnek, egy jó könyvnek, és szeretek utazni. Tudom, egyszer el fogok majd utazni végleg…

 

Kérem szépen én egy nagyon szomorú ember vagyok, de azt tudom, hogy mániákusa vagyok a vidámságnak, és azt is tudom, hogy a színház örök. Addig nem nyugszom, amíg nevető arcokat nem látok magam körül… ma jókedvet csinálni – kötelesség, és akkor is nevetni kell, ha sírni szeretnék. Azt hiszem, nekem az a legnagyobb bajom, hogy nekem nincsenek vérmes vágyaim: soha nem akartam semmi nagyot, de annak örültem, hogy talán sok embernek sikerült jókedvet csinálnom. Tudom, nemsokára el fogok utazni végleg…

 

Kérem szépen én egy nagyon szomorú ember vagyok, de azt tudom, hogy nemsokára útnak indulok… Rövidesen nekilódulok, mert szerződésem van Amerikában, néhány hónapos turnéra… talán még lesz egy filmem itthon, az lesz a búcsúfilmem, de azt hiszem a premierjét már nem tudom megvárni… Azt hiszem, nekem az a legnagyobb bajom, hogy nekem nincsenek vérmes vágyaim: soha nem akartam semmi nagyot, de azért most megpróbálom, Amerikában, szerencsét próbálok, talán sikerül…

 

 

Sajnos nem sikerült.

 

 

Kabos Gyula még két évet élt, 1941. október 6-án, New Yorkban meghalt.

 

Amikor Kabos Gyula meghalt, a pesti mozik már két éve nem játszhattak Kabos-filmet.

 

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása – önéletrajzi interjúi, Bános Tibor és Gyárfás Miklós művei alapján – a 20. század egyik legnagyobb magyar komikusára, az 1887. március 19-én született Kabos Gyulára emlékezett.

 

Kék virág Kabos Gyula emlékének.

 

Kabos Gyuláról az alábbi linkeken olvashatnak:

 

http://www.nevpont.hu/view/11951

http://www.nevpont.hu/view/11952

 

A kép forrása:

 

http://akibic.hu/kultura/item/1296