In memoriam dr. Zelcsényi Béláné Langmáhr Ilona

1.

Bizony már negyven év is eltelt azóta, hogy először találkoztunk. A budapesti Eötvös József Gimnázium 1/a osztályfőnökeként, bemutatkozás mellett, a híres belvárosi reáltanodáról mesélt. – Nagyon fontos, hogy tudjátok, az Eötvös egy patinás gimnázium (hogy mi az a patina, arról majd Bánhegyi György tanár úr fog beszélni kémiaórán), ezért mindig igyekezett többet nyújtani a tanulóknak: ez most is így van. A gimnázium négy éve alatt különórákat lehet felvenni, így az érettségi mellett idegenvezetői képesítést (ezt magam tartom) és akár jogosítványt is lehet szerezni (ez Járomi József tanár úr feladata). Aztán szépen, névsorban, mindenki elmondta, hogy az idegenvezetői vagy az autós órán (esetleg mindkettőn, mert ez is lehetséges!) kíván részt venni. Amikor a lajstrom elért engem is, én közöltem, hogy két extra órát is vállalnék – ám ennek ő mégsem örült. A bélyeggyűjtő szakkörbe és a külön latinra jelentkeztem. Nem tehettem mást, hisz évek óta rendszeresen kiállítottam a gyűjteményemet (később, az Eötvös színeiben, magyar bajnok is lettem), a klasszikus nyelvhez pedig, családi hagyományok miatt a szüleim ragaszkodtak (három különórát pedig még az Eötvösben sem lehetett igényelni…)

Bizony negyven éve, kezdetben, nem sok örömet okoztam neki. A patinás gimnáziumban nemcsak a klasszikus matematika, fizika és kémia tantárgyakból, de a földrajzból is rendkívül gyengén teljesítettem. A természetföldrajzot nem szerettem és nem is értettem, az első nagy témazáró dolgozatra azonban, úgy éreztem felkészültem, ám mégis sikerült egy egyest „behúznom” – Nagyon fontos, hogy írólapra dolgozzunk! Külön kértem, hogy a válaszokat témánként, írólapra, gyűjtsük ki! Ez így, sajnos elfogadhatatlan. Aztán szépen, névsorban, elmondta a fogalmakat, amelyeket a dolgozat megkívánt, hozzátéve, hogy ő azt javasolja, mindig írólapra jegyzeteljek, az irkának adjak egy nevet, majd a lapokat rakjam szépen betűrendbe. Sokkal többet ér, mint egy notesz, mert mozgatható, rendezhető, idővel borítékba gyűjthető, s a rakosgatás közben észrevétlenül megtanulom mindazt, amit felróttam.

Az osztálykirándulásokon, amelyek különleges, idegenvezetői túrák voltak, azért nekem is részt kellett vennem, jóllehet én sem idegen- sem autóvezető nem voltam. Kis túlzással, névsorban, Abától Zsurkig, valamennyi település, valamennyi múzeumát, műemlékét, híres templomát egyéb nevezetességét végignéztük. Akkoriban külföldre utazni csak háromévente lehetett, az országon belül azonban határtalan lehetőségek adódtak: évente akár háromszor is útnak eredhettünk. Ilyenkor elővette szépen előkészített dossziéit az írólapokkal, s mesélni kezdett. Idővel észrevettem, hogy én is ilyen halványsárga lapokra jegyzetelgetek, előbb csak úgy, a magam örömére, majd egyre sűrűbben, egyre rendszeresebben. Lassan a földrajzjegyeim is javulni kezdtek (ez a feltűnő emelkedés azonban – fájdalom – a matematikai teljesítményemet nem befolyásolta – az továbbra is „észrevétlen” maradt.)

2.

A rendszerváltás éveiben néha-néha találkoztunk. Talán én tudtam meg először, hogy 1956-ban, az újjáalakult MEFESZ tagjaként, mint diáklány részt vett a Szabad Eger Rádió szerkesztésében. Ez azonban csak azt jelentette, hogy a Szabad Európa és más nyugati rádiók híreit jegyzetelte, sorszámozta, rendszerezte, s az így írólapokon (!) összeállított anyagot elküldte a MEFESZ elnökségének. A büntetést persze így sem kerülhette el, az amnesztia után sem publikálhatott, nem lehetett kutató, az Eötvös Gimnáziumban helyezkedett el több „ötvenhatossal” együtt (pl. az említett Járomi tanár úr a jászberényi Forradalmi Ifjúsági Szövetség elnöke volt). Talán ő tudta meg először, hogy lexikonszerkesztőként, életrajzi adatbázisokkal foglalkozom, s nagyon érdeklődött a munkám, a könyveim iránt. – Nagyon fontos, hogy legyen egy nemzeti adatbázis, amelyik összegyűjti a magyarországi települések, valamint az ott élő híres személyiségek adatait, felkutatja és gondozza sírjaikat.

Bizony már jó harminc éve, hogy arra a ki nem mondott kérdésemre is válaszolt, vajon miért maradt idehaza egy levert szabadságharc és egy amnesztia után? A válasz már az ‛idehaza’ szóban is benne van. Talán ő mondta, talán mást idézett, amikor úgy vélekedett, hogy elmenni könnyű, de távol lenni nehéz. Itthon maradt, hogy keresztül-kasul, szépen, névsorban, Abától Zsurkig megmutassa nekünk ezt az „idehazát”. Ha hangosan nem lehetett, akkor halkan, ha halkan sem volt szabad, akkor suttogva, s ha végképp ellehetetlenült, akkor némán.

Néma eskü.

Kedves Tanárnő!

Most már tudom, hogy az idegenvezető-osztályt valójában ma honismereti szakkörnek hívnánk. A patinás műemlékek és egyéb nevezetességek egy része nemzeti vagy történelmi (esetleg irodalmi) emlékhely, s a védett sírokkal együtt a nemzeti örökség részei, mindezek együtt alkotják az emlékezetkultúrát.

Bizony ma is írólapokra jegyzetelek, a lapokat borítékokba gyűjtöm, a borítékokat Abától Zsurkig betűrendbe rakom. Találomra előveszem az első dossziét:

„Aba: 2013. július 5-étől város (Fejér megye, Közép-Dunántúli Régió, Székesfehérvári járás). … Itt élt Lemouton Emília író, műfordító, a világ első női Shakespeare-fordítója. A forradalom és szabadságharc után, 1849-ben telepedett le Abán; nem írhatott, nem taníthatott, viszont rendszeresen naplót vezetett és leveleket írt Adorján Boldizsárnak, a közléstől szintén eltiltott nemzetőr-költőnek, Petőfi Sándor barátjának. Idővel összeházasodtak és Gortvakisfalud településre (volt Gömör-Kishont vármegye, ma: Szlovákia, Besztercebányai kerület, Rimaszombati járás) költöztek…”

Bizony már jó harminc éve lexikonszerkesztő vagyok, emlékezetkultúrával, nemzeti életrajzi adatbázisokkal foglalkozom, végül is azt csinálom, amit mindig is szerettem volna, s ezt mindenekelőtt középiskolai osztályfőnökömnek köszönhetem. Autóvezető továbbra sem vagyok, ám néhány éve, a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) tudományos munkatársaként, néha magam is vezetek sétákat kedves barátaimnak (pl. Vincze Lillának, aki – különös véletlen – szintén egy „néma esküről” énekel abban a csodálatos dalban, amely akár a nemzeti emlékezetkultúra himnusza is lehet.)

A temetői irodával szemben, ahonnan néha a séták indulnak, Szabóky Adolf védett sírja látható. Szabóky Adolf kegyesrendi áldozópap, az 1854-ben alapított, még zömében német tannyelvű belvárosi reáltanoda első magyar nyelv és irodalom tanára volt. A legközelebbi sétánkon, talán az Emlékhelyek Napján, május 12-én, egy szombati napon, a belvárosi tanoda első idegenvezető-szakos tanáráról is megemlékezem majd.

Dr. Zelcsényi Béláné Langmáhr Ilona, az Eötvös József Gimnázium nyugdíjas biológia–földrajz szakos tanára, életének 90. évében, 2018. március 8-án elhunyt.

† 

Kék virág emlékének!