1.

 

Petőfi Sándornak Szatmáron két jó barátja volt inántsi Pap Endre jogtudor, aki ifjúkorában Kölcsey Ferenc mellett bojtárkodott és Riskó Ignácz, vármegyei főjegyző. Mindketten pompásan forgaták a tollat, Pap Endre olyannyira, hogy szenvedelmes költeményeket írt Kölcsey Antóniához, nemzeti Hymnusunk költője cousinjához, aki azonban kikosarazta a szerelmetes poétát. Történetünk idején, 1846 szeptemberében, Pap Endre már nős volt, berenczei Kováts Jozefa, a féltékeny hitves, csak úgy engedé el urát a károlyi megyebálba, ha férjét két jó barátja, a „nőtelen” Riskó Náczi és az egyre ismertebbé váló fiatal poéta, a szintén legény Petőfi is elkíséri.

 

Mert bizony nagy ünnepre készült Szatmár megye! Akkortájt a kancellária a megyék élére hírhedett administrátorokat nevezett ki, akiknek semmi más dolguk nem volt, mint hogy az uralkodói akaratot a helyi ellentállással szemben keresztül vigyék. Évekig tartó küzdelmek után, Szatmár megyében, kisebb „rebellio” történt: az addigi alispánt, Szerdahelyi Pált, egy derék magyar embert választák meg administrátornak, akinek beiktatását a helyi politika minden addiginál fényesb’ megyebállal kívánta megünnepeltetni, a megye székhelyén, Nagykárolyban.

 

Szendrey Júliának Erdődön egy jó barátja volt Sass Károly, aki ifjúkorában, Szendrey Ignácz, Júlia édesapja, a Károlyi grófok erdődi birtokának gazdatisztje mellett írnokoskodott. Sass Károly verselgető is volt: nagy szenvedéllyel, de kevésb’ tehetséggel rímelgetett, olyannyira, hogy szenvedelmes költeményeket írt Júliához, aki azonban kikosarazta a szerelmetes poétát. Történetünk idején, 1846 szeptemberében, Sass Karcsi már Petőfi Sándor több versét felolvasá Júliának, aki azonban nem lelkesedett a költőért: költeményeit „illemtelennek” tartotta. Karcsi megbosszankodott a leány e felületes nézetén, majd megjegyzé nemsokára a hírneves poéta a károlyi megyebálra látogat, ahol Júlia maga is meggyőződhet arról, hogy valójában milyen ember Petőfi Sándor, a költő…

 

Mert bizony nagy ünnepre készült Szatmár megye! Akkortájt a megyék élére a legritkább esetben neveztek ki olyan administrátorokat, akik helyi alispánok voltak. Szerdahelyi Pál ilyen derék, jó magyar ember volt. Az évekig tartó győztes helyi küzdelem azonban elsősorban gróf Károlyi Lajosnak köszönhető, aki mint a megye „nehéz embere” kiharcolá a kancellárián Szerdahelyi jóváhagyó előlépését. Petőfi Sándornak, az országosan egyre ismertebbé váló poétának is feltűnt, hogy a megye székhelyén, lépten-nyomon, Lajos gróf érdemeit hirdeték. A sokadik Károlyit éltető rigmus után, a fiatal költő nem átallotta megjegyezni a főtéren összegyűlő, élénken zajongó seregletnek: – Mit ünnepelnek ezen a grófon, hisz ennek már a dédapja is honáruló volt…!

 

 

2.

 

Petőfi Sándort Nagykárolyban, a Szarvas fogadóban kvártélyozák be: vendégszobára az emeleten, a templom felőli sarokszobában lelt. Szobájából végig lehetett látni az uradalmi inspektor, Térey Gábor uram házának utczára néző ablakait. Térey Gábor leánya, Térey Mari, Szatmár megye egyik legszellemdúsabb, legünnepeltebb szépsége, megyebálok királynéje volt.

 

Szendrey Júliát Nagykárolyban legkedvesebb barátnéje, Térey Mari családja látá vendégül. Szobája ablaka a szemben lévő Szarvas fogadóra tekintett. Térey Mari szomorúan fogadta Júliát. A megyebálok ünnepelt szépsége szerelmes volt Ábrányi Kornélba, ám az inspektor hallani sem akart a semmirekellő „muzsikásról”. – Még csak az kellene, hogy egy ilyen dologtalan beférkőzzön a családunkba! Nemsokára Petőfi botrányát is elharsoghatta a derék inspektor, hisz a költő indulatos „entréeja” nem maradt visszhangtalan.

 

Hanem ekkor a két leányfő, az utcza átellenéről, titkon, a függöny mögül, már szemrevételezé a fekete atillás, szürke pantallonos fiatalembert, aki épp azzal múlatá magát, hogy egy ezüst érmet dobál fel le, s le fel. – Talán a költő is szerelmes, s épp azon gondolkodék, hogy őt szeretik-e vagy sem? Vigasztalta legjobb barátnéját Júlia…

 

 

3.

 

Petőfi Sándor nem kedvelte a tánczvigalmakat, talán az első és utolsó volt a nagykárolyi megyebál, amelyen részt vett. A költőt Riskó Náczi mutatá be a két leánynak, akik természetesen elhallgaták azt, hogy a minap már „illemtelenül” meglesték a pénzérmével játszadozó poétát. Térey Marit rögtön tánczba vitte egy csinos gavallér, a magyaros virággal beszőtt, fekete selyematillás költő azonban esetlenül mozgott, majd elnézést kért Júliától. – Bocsásson meg, de felfedem nagy titkomat. Én bizony nem tudok tánczolni! Vahot Imre szerkesztőm is csak ugrabugrának nevezte erőtelen próbáimat, ám talán a poétikában nagyobb tálentumot árulok el…

 

Szendrey Júlia rettentőn szerette a tánczvigalmakat, talán ez volt az első és utolsó bál, ahol egy gavallér nem kérte fel tánczolni. Miután a költőt Riskó Náci bemutatá a leánynak, s az „első bálozó” Petőfi szemérmetesen felfedé nagy titkát, Júlia már közelről, alaposabban is szemrevételezhette a fekete selyematillás költőt, aki amikor verseit megemlíté, egészen különös tűz csillámlott szemeiben. – Hagyjuk hát a tánczot azokra, akiknek máshoz nincs tálentumuk! Én bizony ismerem verseit! Sok sorát betéve tudom, jóllehet kezdetben „illemtelennek” tartám azokat.

 

Hanem Júlia elmondta azt is, hogy Petőfi versein miért botránkozának meg oly’ sokan. Petőfi költeményei olyanok, midőn egy jól felfűtött szobában váratlanul kinyiták az ablakot. A résen hirtelen friss fuvallat tódul be, a szobában ülők megborzonganak, az asztalon lévő papirosok lehulltanak, a terítő csipkéi meglebbennek. Aki nem szereti a friss szellőt, becsuká az ablakot, még a zsalut is leereszté, a leesett papirosokat összegyűjti, a terítőt visszaigazítá. Aki viszont szereti a friss levegőéget, az azonban nemcsak résnyire nyitja az ablakot, de a ház minden nyílását sarkig tárja, nem törődve azzal, hogy akár a bútorok is tánczra perdültenek…

 

4.

 

Petőfi Sándornak Szatmáron két jóbarátja, volt, mindkettőjük elkísérte a híres poétát a károlyi megyebálba, ahol mind Pap Endre, mind Riskó Náczi ugyan csak szorgalmatosan forgaták a helyi hölgyeket és szépasszonyokat. Pap Endre, a maga is rímelgető jogtudor, az egyik „tour” után csak odaszólt a még mindig a Júlia criticája által lenyűgözve üldögélő költőnek: – Még sem járja ám Sándor, hogy egy bálban csak magadban kucorogjál! Próbálkozz ismét Júliánál, ebben a forgatagban fel sem tűnik, ha olykor elvéted a lépést! Júlia maholnap menyasszony lesz, s többé sosem látod… Petőfi daczosan felveté fejét, s csak annyit mondott: – Az a leány az enyém!

 

 

Bizony így esett meg Petőfi Sándor egyetlen tánczvigalma, az a károlyi megyebál, 1846. szeptember 8-án, ahol a bálkirálynő mindenkivel tánczolt csak épp a híres költővel nem.

 

Bizony egy évvel a híres tánczvigalom, a károlyi megyebál után, 1847. szeptember 8-án, Szendrey Júlia mégis annak az egyetlen gavallérnak nyújtá kezét, aki nem tánczolt vele egy perczet sem…

 

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása – korabeli szemtanúk visszaemlékezései alapján Szendrey Júliára, Petőfi Sándor múzsájára emlékezett.

 

Kék virág Szendrey Júlia és Petőfi Sándor emlékének.

 

 

Az alábbi linkeken olvashatnak Szendrey Júliáról:

 

 

http://www.nevpont.hu/view/12004

http://www.nevpont.hu/view/12005

 

A kép Barabás Miklós ismert alkotása (1848), a kép forrása:

 

 

https://www.kemma.hu/egyperces/szendrey-julia-150-eve-halt-meg-1180709/