1.

 

 

Mindössze kilenc éves voltam, amikor Kecskeméten felléptem Az ember tragédiájában. Összeálltunk vagy tizen és – ma úgy mondanám – kivonatoltuk Madách Imre remekét. Fájdalom, kislány nem volt közöttünk, így sajnálatos módon én játszottam el Éva szerepét. Ez volt életem első és utolsó színházi fellépése, nem gondoltam volna, hogy családunkban folytatódik valaha ez a „tradíció”…

 

Mindössze egyhetes akadémista volt, amikor lelkendezve közölte velem, hogy holnap a Nemzeti Színházban játszik, a Bánk bánban. Ez aztán a tempó gondoltam nosztalgikusan visszaemlékezve korábbi szabadtéri „sikeremre”. Nemsokára színlapot is nyomott a kezembe, és én keresni kezdtem a nevét a szereplő művészek sorában. Nyoma sem volt!

 

– Nem találom sehol sem – jegyeztem meg nagyon dühösen.

– Nem jó helyen keresi – jegyezte meg nagyon dühösen, és rámutatott a színlapon szereplők névsorában egy pontra.

 

Mindössze egy nevet olvastam ott: „Békétlenek.”

Ekkor döbbentem rá, hogy a fiam kiváló komédiás lesz…

 

(Várkonyi Titusz visszaemlékezése Várkonyi Zoltán pályakezdéséről)

 

 

2.

 

 

Valamikor réges régen, egy itáliai farsangon, arisztokrata fiatalok úgy ünnepelték a mulatság idejének beköszöntét, hogy történelmi jelmezes lovas felvonulást tartottak. Bárki felölthette magára bármelyik uralkodó, hadvezér vagy előkelőség öltözékét, de a választott szerepet aztán az ünnepség után is tovább kellett játszani; azaz meg kellett tanulnia, hogy a jelmezhez milyen élettörténet tartozott. Az ifjú gróf, miután megtudta, hogy szerelme, a névrokonság nyomán, Mathilde toszkánai őrgrófnőt, VII. Gergely pápa „pártfogoltját” választotta, úgy döntött, hogy ő pedig a nagy ellenfél, a Canossa-járásra kényszerített IV. Henrik német-római császárrá válik. A felvonuláson azonban „Henriket“ a lova ledobta a hátáról, s olyan tragikusan megsérült, hogy most már valóban mindig IV. Henriknek képzelte magát. A Henrik sérülése óta eltelt két évtized után „Mathilde őrgrófnő“ egy elmegyógyász társaságában megjelent abban a kastélyban, ahol Henrik, mint német-római császár, megfelelően beöltöztetett, s a történelmi színjátékra kioktatott személyzet körében őrültként élt.

 

 

Valamikor, tán nem oly’ régen, a Madách Színházban, Várkonyi Zoltán mint IV. Henrik, úgy jelent meg mint egy őrült, aki környezetének ura, zsarnoka lett. A személyes őrület politikai őrületté vált. Nem szabad megzavarni az őrültség „nyugodt menetét”, legjobb, ha mindent ráhagyunk az őrültre, mert különben minden sokkal rosszabb lehet. Így aztán „Várkonyi IV. Henrik” színpadi diktátorrá vált: lesöpört mindenkit a színről, megteremtve azt a játékközeget, ahol senki sem merte vállalni azt a kockázatot, hogy szembeszegüljön az őrülttel. Hirtelen azonban kiderült, hogy „Várkonyi IV. Henrik”, ha valamikor tényleg az eszét is vesztette, most már csak játssza az őrültet, csupán gonosz tréfát űz környezetéből. A valóságos őrültet felváltotta egy tényleges zsarnok, akinek nem létező kényszerképzetei vannak, s jól szórakozik, ahogy jelmezbe öltöztetett személyzete igyekszik megfelelni a „felség” minden kívánságának.

 

 

Várkonyi Zoltán, a békétlen, hidegvérűen elemezte az őrület szükségszerűségét egy olyan korban, amikor az őrület és a normalitás különös viszonyban volt. A dialógusok feszültsége különös jelentőséget adott Henrik szavainak. A maskarába öltözött személyzet nem tudhatta, hogy az őrültet vagy az elméjét már visszanyert zsarnokot hallotta?

 

Várkonyi Zoltán, a békétlen, élvezte a szituációt, gyönyörűséget talált abban, ahogy váltogatta a józanság és a tébolyultság jeleneteit. Henrik végül a legjózanabb elmével árulta el, hogy ő tudta, hogy csak játszotta az őrültet, a rosszabb helyzetben azonban a „maskarások” voltak, akik vagy tudatosan hagyják az őrültségeket, vagy tudatlanul élik saját őrültségeiket…

 

(A dráma: Luigi Pirandello: IV. Henrik. Tragédia 3 felvonásban. Főszereplő: Várkonyi Zoltán. Bemutató Madách Színház, 1941. szeptember 19.)

 

 

3.

 

 

A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei voltak, amelyeket még Brescia ostromának köszönhetett. Amikor bevonult az elfoglalt városba, valami szerzetes kétcsövű fegyverével kétszer a fejéhez lőtt. Nem találta el, ám a „merénylet” így is megviselte, megtorlásul valóságos hekatombát csinált a megszállt város legfőbb polgáraiból. A több száz ártatlan ember meggyilkolása azonban nem enyhítette fájdalmait, a rettenetes fejgörcs újra és újra előjött. A magyar szabadságharc leverése után, különösen akkor, amikor hasztalanul könyörögtek gyászruhás asszonyok irgalomért, a teljhatalmú kormányzó valósággal őrjöngött a fájdalomtól. Nem, és nem. Nem kímél meg senkit, hisz az ő fejének sem irgalmaz az a láthatatlan démon.

 

 

A bárónő könnyed útiköntösben lépett be a kormányzóhoz. Nem volt ideje, hogy kacéran felöltözzön, fontos híre volt a „megkínzott” ember számára. Holnaptól más világ lesz, mert a teljhatalmú ember megkapja felmentését. De ma este még ő élet és halál ura, azonnal kiadhatja a parancsot a hadbíró ezredesnek, még éjfélkor összeülhet a haditörvényszék, s legkésőbb reggel öt órakor még minden halálraítéltet kivégezhet. A magyar szabadságharc leverése után a bárónő megfogadta, hogy kiirtja ezt a javíthatatlan forradalmi ivadékot, mely ha életben marad újra támad. Nem, és nem. Nem kímél meg senkit, különösen egy valakit nem, aki párbajban megölte azt az egyetlen embert, akit a bárónő valóban szeretett.

 

 

A teljhatalmú kormányzó pedig utolsó tizenkét óráját arra használta fel, hogy elővette százhúsz vádlott perét, és azonnal ítéletet hozatott. Megkegyelmezett nekik, szabadon engedte valamennyit. A fejgörcsök embere utolsó, hatalomban eltöltött óráiban bosszút állt, de nem az elítélteken, hanem az uralkodón, aki épp az ő fejét követelte. A magyar szabadságharc leverése után közel egy évvel, tömegestől írta alá a végbocsánatot. Nem és nem. Nem kímélt meg senkit, a legjobban terhelteket engedte el legelőbb. De emiatt már nem az ő feje fájt…

 

 

Várkonyi Zoltánt, a békétlenek miatt gyehennai fejgörcsök kínozták, az egész vére a fejében főtt, mint valami égő katlan. Ijesztő volt, mégis groteszk. Amikor a bárónő erőszakosan közölte vele, hogy ma még hatalmában áll százakat kivégeztetni, szemében valami különös fény villant. Nem gyűlölet és nem is fájdalom volt abban a tekintetben, hanem undor. Hisz ilyen aljasságot még „a bresciai hiéna” sem tapasztalt.

 

(A film: Jókai Mór: A kőszívű ember fiai. Rendezte és Haynau kormányzó szerepében: Várkonyi Zoltán. A báró, Plankenhorst Alfonsine [Béres Ilona]. Bemutató: 1965. április 1.)

 

 

4.

 

 

Kedves Péter Barátom!

 

 

Mivel nemsokára végem, az utolsó szó jogán még szeretnék elmondani egy békétlen történetet.

Talán már tízéves voltam, vagy talán még annyi sem, amikor jóapám, Várkonyi Titusz, író, kritikus, Krúdy Gyula jóbarátja, már rendszeresen kimaradozott az íróval.

Talán hajnali négy óra volt, vagy talán még annyi sem, amikor dörömböltek az ajtónkon. Apám billegett a küszöbön és Krúdy; egy óriási hallal állítottak be, a harcsa még élt, és ezüstösen fickándozott.

– Vadászni voltunk – magyarázta az író – és ezt a halat „lőttük”, aki nemsokára elhalálozott. Apám kiment a konyhába, és pucolni kezdte a Dezsőnek elkeresztelt halat. Egy békétlen pikkely felpattant a zsebkése alól, mint egy szikra. Ezt a szikrát Krúdy elkapta, odajött hozzám, és a homlokomra ragasztotta.

– Ez lesz a Te csillagod! – magyarázta az író. Elmondhatom hát, hogy engem egy író avatott művésszé.

Mivel nemsokára végem, az utolsó szó jogán még szeretnék bevallani valamit.

Talán tíz éve már, vagy talán még nincs annyi, hogy Latinovits úr eljátszotta Krúdyt, és én mindenkinek azt lódítottam, hogy nem láttam a Szindbádot.

Talán most, hogy már én is elhaláloztam, megbeszélhetem Vele ezt a dolgot…

 

(Szász Péter: Kikérem magamnak. Búcsú Várkonyi Zoltántól. Film, színház, muzsika, 1979. április 21.)

 

 

A Névpont – www.nevpont.hu – legújabb írása a 20. század egyik legsokoldalúbb színészére és rendezőjére, az 1912. május 13-án született Várkonyi Zoltánra emlékezett.

 

 

A Névpont nemsokára visszatér az életút legfontosabb eseményeire.

 

 

Kék virág Várkonyi Zoltán emlékének.

 

 

A Névponton az alábbi linkeken olvashatnak Várkonyi Zoltánról:

 

http://www.nevpont.hu/view/12118

http://www.nevpont.hu/view/12119

 

 

A képen a fiatal művész látható, a kép forrása:

 

 

https://manda.blog.hu/2014/04/10/varkonyi_zoltan_a_szinjatszas_nagymestere