1.

– Ki légyen az a Csokonai Mihály? Országosan ismert verselő vándorlegény? Aztán miből fog eltartani téged az a híres poéta? Beáll nevendék varróleánynak Bédiné asszonysághoz? Ott fog hímezni-hámozni?! – Vajda Pál kvesztor uram hatalmasat kacagott adomáján, méghozzá oly’ akkorát, hogy veretes pipája is kihullott keze közül. Hanem aztán a gyönyörű tajtékpipa nagyot koppant a Tó utcai ház pádimentumán, s e „produkció” után rögvest ketté is törött. – A teringettét! Ennek is az a vitéz versfaragó az oka – gondolta bosszúsan.

– De kedves jó apámuram, Vitéz Mihály mégiscsak ismert verselő, hisz Weinmüller Bálint tipográfiája nyomatta ki nemrégen poémáit. Csokonait most nevezék ki a csurgói kollégium rektorává… – mondta szelíden Vajda Julianna, Vajda Pál kvesztor úr leánya, miközben csendesen összeszedegette a pipamaradványokat.

– Ki légyen az a Csokonai Mihály? Az országosan ismert verselő vándorlegény még hogy csurgói rektor! Ma itt, holnap meg amott! Nem oly’ régen még Bédiné asszonyság Manca leányának csapta a szelet! Te mondtad, Julilla, hogy Édes István és Édes Gergely komedálta azt az éhenkórászt! Ott komedálták, aztán komédiált a hímező leányok előtt! Most meg hozzánk jönne leánynézőbe? – Vajda Pál hatalmasan megnyújtotta az „á” hangokat, mert módfelett szeretett szókkal komédiálni leányával, ám ezúttal dühösen kapta ki Julianna kezéből a pipamaradékot. – A teringettét! Ennek is az a hitvány Weinmüller az oka, még hogy tipográfus! Magyarul sem ért az tán egy szót sem – gondolta bosszúsan, de hangosan csak ennyit mondott: – Aztán hány exemplárt adott el a poéta könyvéből Weinmüller úr? Négyet, ötöt, tán hatot is?

– De kedves jó apámuram, Vitéz Mihály mégiscsak ismert verselő! Gyönyörű verseket írt nekem, Lillának, s ha Weinmüller úr kinyomatná azokat is, azokból tán többet tudna… – folytatta volna szelíden Vajda Julianna, Vajda Pál kvesztor úr leánya, miközben csendesen lehajtotta fejét, mert a pádimentumon látott még pipadarabkákat.

Hanem aztán, e szavakra, Vajda Pál kvesztor uram módfelett feldühödött, méghozzá oly’ akkorát, hogyha lett volna még egy pipája, tán azt is eldobálja.

– Ki légyen az a Csokonai Mihály? Az országosan ismert verselő vándorlegény? Még hogy Lillának mert nevezni poémáiban! Micsoda név ez? Ily’ név nincs is! A leányomat Vajda Juliannának hívják, nem tűröm, hogy egy senkiházi éhenkórász komédiáljon vele! Hát mije vagy te annak a kurafi pennahordónak?! A múzsája vagy? Vagy tán istentelenkedtek is?!

Vajda Pál már üvöltözött leányával, Vajda Juliannával, majd ez égzengés után hatalmas robaj is hallatszódott, mert a kvesztor úr iszonytató indulatában az ebédlőajtón is nagyot legyintett, méghozzá oly’ akkorát, hogy a polcon lévő poharak közül némelyek követték a gyönyörű tajtékpipa útvonalát a pádimentum felé. Vajda Julianna, Vajda Pál kvesztor uram leánya, hangos zokogásban tört ki, majd seprőt ragadott és lapátra hányta az üvegszilánkokat és a pipatöredékeket…

2.

Hanem, e fertelmes szavak után Vajda Pál kvesztor uram nagyon megszégyellte magát. Nem volt rossz ember ő, sosem vetemedett még ilyen indulatokra leányával szemben. Visszasomfordált az ebédelőszobába, ahol Julilla épp a seprőt rendezgette.

– Csokonai Mihály, vitéz versfaragó tényleg rektor lészen? – kérdezte óvatosan.

– Vitéz Mihály úr épp’ azt intézé Festetics grófnál – szipogta Julilla.

– Hát, ha tényleg visszajő és tényleg rektor lészen, a rektor úr nálunk vendég lészen – válaszolta óvatosan. Ezúttal az „é” hangot nyújtá meg, mert módfelett szeretett komédiálni.

Vajda Pál kvesztor uram, ezúttal nagyon megfontoltan csukta be előbb az ebédelőszoba ajtaját, majd a bejárati kaput.

Weinmüller Bálint tipográfiája mellett működött Weingráber Mátyás tajtékmetsző és gyűrűverő mester műhelye.

Vajda Pál kvesztor uram Lévai István társaságában, ezúttal oda igyekezett, mert ott látott a minap egy új, gyönyörű tajtékpipát, no és egy rubinveres gyűrűt…