1.

Az Uránia Magyar Tudományos Egyesület a Magyar Tudományos Akadémia kezdeményezésére és támogatásával – elsősorban a bécsi és a berlini Urania egyesületek mintájára – 1899-ben alakult meg. A magyar Uránia azonban nemsokára túlszárnyalta bécsi és berlini „névrokonai” színvonalát, s ez elsősorban annak volt köszönhető, hogy Budapest egyik legforgalmasabb útján, a Rákóczi úton, a 21. szám alatt, a Rimanóczy-palotában, megnyílt az Uránia Tudományos Színház. Az ötszázhetvenhat ülőhelyből álló nézőteret és a hatalmas színpadot számos színes „villanyos lámpa” világította meg, amelyek egészen különleges színárnyalatokkal rendkívüli élményt nyújtottak. A magyar Uránia olyan népszerű tudományos ismeretterjesztő előadásokra invitált, amelyeken vetített képeket is bemutattak. Az első előadást Cholnoky Jenő földrajztudós tartotta itt „Küzdelem az éjszaki polusért” címmel (három felvonásban, három különböző északi-sarki expedíció viszontagságairól, tizenöt színes dekorációval, 1899. november 4-én). Nem sokkal később a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, báró Eötvös Loránd is vetített, a legnagyobb érdeklődést azonban Pekár Gyula Spanyolországról szóló izgalmas beszámolója váltotta ki, amelyet a népszerű író több mint kétszáz képpel, négy spanyol tánccal és tizenegy, bikaviadalról szóló „félelmetes” vetített mozgóképpel illusztrált (1900. február 22-én). Pekár még Párizsban látta a Pathé testvérek bikaviadal-felvételeit, s úgy határozott, hogy az előadás számára megszerzi ezeket; Budapesten ez volt az első nagyobb mozgófénykép, mozgókép, amelyet vászonra vetítettek. A rendkívül sikeres – több mint százszor bemutatott! – előadás után Pekár Gyula lett az Uránia szellemi vezetője. Az ő javaslatára az Urániához köthető az első magyar némafilm is, amelyet A táncz című előadás keretén belül mutattak be (1901. április 30-án).

Az Uránia Tudományos Színház különleges adottságai, akusztikája, befogadóképessége alkalmassá tette szokatlan produkciók bemutatására is. A nézőtéren ezerötszáz lámpa világított, a hatást élőzenével, táncbetétekkel, diorámás élőképekkel és hangeffektusokkal fokozták. Pekár Gyula, szenzációs spanyolországi vetítettképes előadásai sikerén felbuzdulva 1901-ben mozgóképeket kért Zsitkovszky Béla fotográfustól, az Uránia vetítőgépészétől. Mivel Pekár előadásain néhány spanyol tánc is látható volt, Zsitkovszky – aki már a millenniumi ünnepségek idején a kiállítás optikai felelőseként tevékenykedett – úgy döntött, hogy saját készítésű filmfelvevő gépével, mozgóképeket (kinematogramokat) fog rögzíteni. Zsitkovszky az Uránia emeletén létrehozta az első magyarországi filmlaboratóriumot, a színház tetőteraszán pedig a kor legismertebb művészeivel, színészekkel és balerinákkal huszonnégy mozgóképet rögzített. Ezekből a mozgóképekből készült el A táncz című előadás némafilmje is, ami az első magyar mozgófilm volt. A szereplők között feltűnt Blaha Lujza is, aki a csaplárosné szerepében egy igazi csárdást mutatott be.

2.

Az első magyar némafilm, A táncz felvételei 1901. április 3-án kezdődtek meg az Uránia Tudományos Színház tetőteraszán, de még aznap tűz ütött ki a laboratóriumban „a túlfeszített hőség miatt”, s a celluloidszalagok csaknem teljes egészében megsemmisültek. Az egyesület bejelentette, hogy a színház április 4-e és 30-a között zárva tart, egyúttal közadakozást hirdetett, hogy pótolják a csaknem negyvenezer korona veszteséget és pótolják, azaz újra rögzítik az elégett felvételeket. Azt nem tudni, hogy milyen sikerrel járt az adománygyűjtés, az azonban tény, hogy április 30-án megvalósult a filmtörténeti jelentőségű bemutató.

Az első magyar némafilm, A táncz felvételeiben a Magyar Királyi Operaház balettművészei, növendékei valamint kiválóan éneklő és táncoló népszerű prózai művészek működtek közre. A három felvonásból, kétszáz képből és huszonnégy mozgóképből álló produkciót Pekár Gyula írta, a zeneszerző Kern Aurél, a koreográfus Cesare Smeraldi (azaz Szmeráldi Cézár) volt. Az összeállítás a táncművészet történetét mutatta be az ókori görög táncoktól a legmodernebb irányzatokig, különös tekintettel a magyar táncokra. Salome táncát Márkus Emília lejtette, a tarantellát Kranner Rózsi és Várady Jenő adta elő. A műsor fénypontja a csárdás volt, mert bemutatták a különbséget az igazi csárdás „és a mai divatú, félszeg és rángatódzó csárdás” között. A „szatirisztikus” csárdást a Vendrei Ferenc–Nikó Lina, a Hegedűs Gyula–Bosnyákné Lenke és a Szerémy Zoltán–Berzétey Ilona párosok, az „igazi csárdást” maga Blaha Lujza „produkálta”…

Az első magyar némafilm, A táncz felvételei során Blaha Lujza először (de nem utoljára), 1901. április 18-án, az Uránia tetőteraszán állt a kamerák elé. A színpadias jelenet egy kocsmában játszódott, Blaha Lujza a csaplárosnét alakította, partnere Kiss Mihály volt, egy huszárőrmester szerepében. A huszár szótlanul iszogatott a kocsmában, rá se hederített a kacér asszonyra. Idővel azonban az ital mégiscsak hatni kezdett, a huszár váratlanul felpattant, derékon ragadta a kocsmárosnét, s előbb egy lassú, utóbb egy friss csárdást jártak. „Az igazi magyar csárdást” cimbalmon Lányi Géza kísérte. Mind Kiss Mihály, mind Lányi Géza a Népszínház művészei, a népszínművekben Blaha Lujza állandó partnerei voltak. Kiss Mihály az elmúlt századelő népszerű baritonistájaként több mint harminc éven át játszott együtt Blaha Lujzával azokban a népszínművekben, amelyekben Lányi Géza cimbalomművész állandóan közreműködött…

3.

„Nagyon különös ez nekem. … Mielőtt ezt a mozit elkezdtük, egész éjjel nem tudtam aludni. Nem bírtam elképzelni, hogy hogy lesz. Szerepet sem kaptam, próba sem volt – sose láttam én még ilyen furcsa-módi színészetet! … Nagyon furcsa, hogy a végén kezdjük, az elején végezzük és alig játszunk egy-egy percig egyfolytában. Az is szokatlan nekem, hogy rőfszámra mérik a színészkedést. Valaha nálunk úgy mondták: ez a jelenet tízperces, a felvonás egyórás, vagy hogy a darab három óra hosszáig tart. Most meg: tíz méter, száz méter, ezer méter! Hogy amit én játszom, azt méterszámra mérjék, mint a posztót … hát ezen én mindig mosolygok…

És nevetett, hogy a csutakos szürke ősz aranyszínre vált és csengett az üveghodály és jókedvre derültek talán még a komor lipótvárosi gyárépületek is körös-körül.”

(Kürthy György: Blaháné – filmen. Mozihét, 1916. 44.)

Blaha Lujza utolsó színpadi bemutatója, Thurza Erzsa szerepe volt Garamszeghy Sándor Matyó lakodalmában (1914. január 16-án). A színmű talán az első magyarországi „dokumentarista népszínmű”, hisz egy valóságos lakodalmat örökített meg a szerző. Külön érdekesség, hogy a történet nem kitalált, a szereplők valóságos személyek, a karakterek saját nevükön vagy ragadványnevükön szerepeltek. A bemutatón maga Thurza Erzsa is megjelent, s a lakodalom, a később Kis Jankó Bori néven ismertté vált népművész lakodalmának története.

Blaha Lujza utolsó színpadi bemutatójával, a Matyó lakodalommal, azonban csak a színpadtól búcsúzott. Janovics Jenő, a Corvin filmvállalat igazgatója, elsők között ismerte fel a mozgófilmnek az ismeretterjesztésen túlnövő jelentőségét. Janovics életcéljának tekintette, hogy megörökítse a magyar drámairodalom klasszikusait a kor legnagyobb magyar színészeinek előadásában. A Corvin – Janovics Jenő irányításával – öt év alatt hetvenkét (!) játékfilmet gyártott. Janovics fedezte fel Korda Sándor filmrendezői tehetségét, s közösen döntöttek úgy, hogy filmre viszik Blaha Lujza egyik legemlékezetesebb alakítását, Csiky Gergely vígjátékát, A nagymamát…

„Blaha Lujza miután elköszönt a színpadtól A nagymamát játssza el, e kecses és kedves színjátékot. … Az öreg Szerémy grófnő, ifjúkorában jegyese volt egy fiatal hadnagynak, Örkényi bárónak. A házasságból azonban nem lehetett semmi, mert azt az öreg gróf nem engedte. Örkényi báró élete végéig halálos haraggal viseltetett a grófnő iránt. Harminc esztendeig nem látták egymást, s haminc év után, hófehér fejjel és haraggal állanak egymással újra szemközt. Pedig újra a szerelem hozza őket össze: unokáik szerelme. S ez a kedves, bohó idill meglágyítja az öregek szívét, rágondolnak a régmúlt tavaszra, s mintha a harminc esztendő, ami eltűnt felettük, soha sem lett volna: az öreg ezredes térdre ereszkedik az idős grófnő előtt…”

(Mozihét, 1916. 37.)

Blaha Lujza 1916. december 25-én, karácsonykor búcsúzott el a közönségtől: ekkor mutatták be Korda Sándor filmjét, a Csiky Gergely vígjátékából készült A nagymamát. Blaha Lujza mozifilmje a vártnál is nagyobb sikert aratott: hetekig zsúfolt házak mellett adták a főváros valamennyi mozgóképszínházában. A Vígszínház mellett, a Lipót körúti Elite mozgóban; a Szondy utca–Eötvös utca sarkán, a Tündér mozgóban, „a pénztár körül nagy torkolódásra való tekintettel” ajánlatos volt a számozott helyekről már jó előre gondoskodni…

Blaha Lujza még megélhette, hogy 1918-ban, az Uránia közelében, a Rákóczi út–József körút kereszteződésében kialakított teret, ahol lakott, Blaha Lujza térnek nevezték el. Blaha Lujza itt hunyt el, tíz évvel utolsó filmje, A nagymama bemutatója után, 1926-ban. A temetés a két világháború közötti Magyarország egyik legnagyobb jelentőségű temetése volt: a Radics Béla vezette kétszáz tagú cigányzenekar a színésznő legismertebb dalait játszotta a több százezres gyászoló tömegnek.

Blaha Lujza temetésén, a Nemzeti Színház nevében Hevesi Sándor igazgató, a régi Nemzeti Színház nevében Szirmai Imre, „Örkényi báró” búcsúztatta. Az „öreg ezredes” térdre ereszkedett az „idős grófnő” előtt…