Marosán György

Született: 1908. május 15. Hosszúpályi, Bihar vármegye
Meghalt: 1992. december 20. Budapest
Temetés: 1992. december 30. Budapest
Temetési hely: Farkasrét

Család

Görögkatolikus családból származott. Sz: Marosán (Muresan) György kántortanító, Lőrincz Mária tanítónő. Édesanyja, férje öngyilkossága után (1914) Nagyváradra költözött. Testvére: Marosán Lajos és Marosán János asztalosok; Marosán Mária és Marosán Irén varrónők és Marosán Rózsa. Féltestvére: Barkóczy László. F: 1938-tól Gerber Erzsébet. Fia: ifj. Marosán György (1946–) közgazdász, politikus, a Németh-kormány Minisztertanácsa Sajtóirodájának vezetője (miniszterhelyettesi rangban) és Marosán Júlia (1949–) általános iskolai tanár, igazgató.

Iskola

Nagyváradon és Debrecenben négy elemit végzett, Nagyváradon, Steiner Viktor pékségében pék segédlevelet szerzett (1923. máj. 15-én).

Életút

Nagyváradon (1923–1926), Budapesten péksegéd, ill. pék (1926–1939); közben hosszabb vándorútra ment Németországba és Skandináviába (1931). A Sütőmunkások Szakegylete (1922-től) és az MSZDP tagja (1927-től), majd a Magyar Pékségek Sütőipari Szakegylete egyik vezetője (1930-as évek), az Élelmezési Munkások Országos Szövetsége (ÉMOSZ) főtitkára (1939–1943), az ÉMOSZ elnöke (1943–1944). Az SZDP fővárosi vezetőségi tagja (1941–1943), vidéki szervezőtitkára (1943–1944); közben politikai tevékenységéért letartóztatták, három hónapot vizsgálati fogságban töltött (1942). A József Attila Emlékbizottság megalakításának egyik kezdeményezője. Az ország német megszállása után újra letartóztatták, Nagykanizsára internálták (1944. márc.), a Lakatos-kormány idején bocsátották szabadon (1944. okt.). Részt vett a két munkáspárt háború utáni együttműködését előkészítő megállapodásban.

 

A II. világháború után az SZDP országos titkára (1945. aug. 20.–1947. febr. 3.), főtitkárhelyettese (1947. febr. 3.–1948. jún. 12.) és az SZDP PB tagja (1945. aug. 20.–1948. jún. 12.). A két munkáspárt egyesítése után az MDP nagy-budapesti titkára (1948. aug. 18.–1949. júl. 1.), könnyűipari miniszter (1949. jún. 11.–1950. aug. 4.). Az MDP KV tagja, az MDP KV főtitkárhelyettese, az MDP PB tagja és az MDP KV Szervező Bizottsága tagja (mind: 1948. jún. 14.–1950. aug. 16.). Az MDP KV és az MDP PB tagja (1956. júl. 18.–1956. okt. 31.), a Hegedüs-kormány idején a Minisztertanács elnökhelyettese (= miniszterelnök-helyettes, 1956. júl. 30.– 1956. okt. 27.). A Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány tagja (1956. nov. 4.–1957. máj. 9.), államminiszter (1957. máj. 9.–1960. jan. 15.). Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága tagja (1956. nov. 7.–1957. jún. 29.). Az MSZMP KB tagja (1956. nov. 11.–1962. okt. 12.), az MSZMP KB adminisztratív titkára (1957. febr. 26.–1962. okt. 12.), az MSZMP PB tagja (1957. jún. 29.–1962. okt. 12). Az MSZMP Budapesti Bizottsága első titkára (1957. ápr. 29.–1959. nov. 2.).

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja (Nagy-Budapest, 1945. ápr. 2.–1945. nov. 4.), nemzetgyűlési (Vas vármegye, 1945. nov. 4.–1947. aug. 31.). Országgyűlési képviselő (Nagy-Budapest, ill. Budapest, 1947. aug. 31.–1949. máj. 15.; 1949. máj. 15.–1953. máj. 17.; 1958. nov. 16.–1963. febr. 24.).

Az Elnöki Tanács tagja (1960. jan. 28.–1961. okt. 7.), elnökhelyettese (1961. okt. 7.–1963. márc. 21.).

A Magyar Függetlenségi Népfront Országos Tanácsa elnökségi tagja és budapesti elnöke (1949–1950). A Hazafias Népfront Országos Tanácsa (HNF OT) Elnöksége tagja (1957–1962).

Politikai pályafutásának kezdetétől a munkáspártok egységes fellépésének élharcosa volt, később, már pártja baloldalának meghatározó személyiségeként, az MKP vezetőivel egyeztetve, egy egységes munkáspárt megalakításáért küzdött. Az SZDP és az MKP szoros együttműködésének szorgalmazása miatt szembekerült pártjának azon vezetőivel, akik az önálló szociáldemokrata politika és a szervezeti különállás megőrzésének fontosságát vallották. Szorosan együttműködött az MKP vezető politikusaival, elvállalta a „faltörő kos” szerepét: a jobbszárny és a centrum vezetői kizárásának keresztülvitelével, a többiek megfélemlítésével döntő részt vállalt az SZDP önállóságának felszámolásában. Az SZDP 1948. febr. 18-i nagy-budapesti összvezetőségi ülésén, Szakasits Árpád (1888–1965) főtitkár távollétében támadta a párt jobbszárnyának „egységbontó és munkásáruló politikáját”, egyúttal bejelentette képviselőinek „lemondását”. 1948. febr. 21-én pártja nevében Révész Ferenc (1912–1985) és Vajda Imre (1900–1969) mellett ő írta alá az MKP megbízottaival az – akkor még titkos – egyesülési dokumentumot. Az 1948. jún.-i pártegyesítéskor – az SZDP-nek az MKP-ba történő beolvasztásakor – az MDP főtitkárhelyettese lett, egyúttal bekerült a KV-be a PB-ba és a KV Szervező Bizottságába is. Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) letartóztatta (1950. júl. 6.), a régi szociáldemokraták ellen irányuló Szakasits-per másodrendű vádlottjaként háborús bűntettek, kémkedés és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének koholt vádjával elsőfokon is halálra ítélték (1950. nov. 24.), az ítéletet másodfokon életfogytiglani fegyházbüntetésre módosították (1950. dec. 11.). Szabadulása (1956. márc. 29.) után a perújítási tárgyaláson bűncselekmény hiányában felmentették a vádak alól (1956. jún. 27). 

 

Az 1956. évi forradalom idején passzív maradt, 1956. nov. 2-án több más kommunista vezetővel együtt a tököli szovjet támaszpontra szállították. A szovjet intervenció megindulásakor szerepet vállalt az új forradalmi munkás–paraszt kormányban és az új párt legfelső vezetésében (1956–1962). A forradalmárokkal szembeni könyörtelen és kíméletlen fellépés híve volt, híres-hírhedt szónoklatokat tartott a fegyveres rendteremtés szükségességéről. (Nevéhez fűződik a kádári megtorlás egyik leggyakrabban idézett mondata: „Mától kezdve nem tárgyalunk, mától kezdve lövünk.”) Beszédeivel a megtorló kommunista hatalom jelképévé vált, több beszédében is azt állította, hogy ő hívta be a szovjet csapatokat. Kádár János és Münnich Ferenc után a párt tkp. harmadik embereként tevékenykedett, utóbb háttérbe szorításaként élte meg Kádár vezető szerepének megkérdőjelezhetetlenségét. Idővel Kádár számára egyre nagyobb tehertétellé vált a szélsőségesen megtorlás- és rendpárti Marosán személyisége (viszont jól beleillett a „kétfrontos”, azaz a jobb- és a baloldai elhajlás elleni küzdelembe.) – Az MSZMP KB-nak „a személyi kultusz éveiben a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértő perek lezárásáról” szóló, 1962. aug.-ban elfogadott határozata előmunkálatai során a tervezettel szemben több ponton különvéleményt fogalmazott meg. Nehezményezte, hogy a készülő határozat hatálya csak a párt törvénytelenül meghurcolt tagjaira terjedt ki, és érintetlenül hagyta a párton kívüliekkel megesett justizmordok kérdését. Kádárral Jánossal elmérgesedő konfliktusa következményeként 1962. szept. 1-jén levélben mondott le tisztségeiről. Az MSZMP KB 1962. okt. 12-én felmentette KB-titkári posztja alól, egyúttal a PB-ből és a KB-ból is kizárta. Az Elnöki Tanács elnökhelyettesi székében – funkciójának gyakorlásától külön PB-határozatban tiltva el – 1963. márc.-ig, az új parlament megalakulásáig meghagyták. (Az MSZMP-ből 1965-ben lépett ki.)

 

A pártba való visszalépése után (1972), bár funkcióba nem került, rendezte viszonyát Kádár Jánossal, s kapcsolatteremtő szándékkal több, a szociáldemokraták által kormányzott nyugat-európai országban járt. 1989. dec.-ben ő nyitotta meg a Magyar Szocialista Párt (MSZP) létrejötte után újjáalakuló MSZMP kongresszusát, amelyen a KB tb. tagjává választották.

Emlékezet

Hosszúpályin született, édesapja román származású volt (egyes adatok szerint Muresan Györgynek hívták). Apja görögkatolikus, anyja református vallású volt, utóbb – rajta kívül – valamennyi fiútestvére áttért a református hitre. Gyermekkorát Nagyváradon töltötte, majd Budapesten telepedett le. A fővárosban élt és tevékenykedett, Budapesten hunyt el, a Farkasréti Temetőben nyugszik.

 

Politikai tisztségeitől való megfosztása után kezdte el írni több kötetes önéletrajzát (Tüzes kemence, 1968; Az úton végig kell menni, 1972), amelyet a rendszerváltás éveiben fejezett be (Nincs visszaút, 1988; Fel kellett állnom, 1989; A tanúk még élnek, 1989). Írásai a 20. századi magyar politikai emlékirat-irodalom alapvető jelentőségű művei.

Elismertség

A Magyarországi Munkásdalegyletek Országos Szövetsége elnöke.

A Magyar–Jugoszláv Baráti Társaság Elnöki Tanácsa és a Magyar–Szovjet Művelődési Társaság Országos Elnöksége tagja (1945–1949).

Elismerés

Magyar Szabadság Érdemrend (ezüst, 1947), Kossuth Érdemrend (1948), Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (1948), a Magyar Népköztársasági Érdemrend III. fokozata (1950), a Magyar Népköztársaság Érdemrendje (1958), Munkás–Paraszt Hatalomért Emlékérem (1958), Szocialista Hazáért Érdemrend (1972).

 

SZOT Díj (1981).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2019