Rákosi Mátyás

Született: 1892. március 9. Ada, Bács-Bodrog vármegye
Meghalt: 1971. február 5. Gorkij, Szovjetunió
Temetés: 1971. február 24. Budapest
Temetési hely: Farkasrét (hamvasztás utáni búcsúztatás)

Család

Nagyszülei: Hirschfeld Ábrahám, Böhm Mimi (= Noémi, 1831–1901. máj. 19. Szeged). Sz: Rosenfeld József (1862–1944) kereskedő, Léderer Cecília. (1864–1926).

 

Tizennégyen voltak testvérek, ő volt a hatodik. A tizennégy gyermek közül tizenkettő élte meg a felnőttkort, (Rákosi Ludovika Lujza [1900–] és egy testvére, akinek neve nem ismert kisgyermek korukban meghaltak). Testvérei: Rákosi Béla (1886. nov. 4. Topolya–1944. júl. 15. Auschwitz), Rákosi Jolán (1888–1988), Bányai Zoltánné Rákosi Gizella Matild (1890–1973), Csillag Miklósné Rákosi Izabella (1895–1981), Rákosi Margit (1896–1926), Kardos Sándorné Rákosi Mária (1902–1938), Rákosi Jenő (†1928), Biró Dezső (1906–1959) és Rob Antalné Rákosi Hajnal (1908–1945). További két testvére: Biró Zoltán (1898. Ada–1988. márc. 8. Bp.) politikus, az MDP KV tagja, osztályvezetője és Biró Ferenc (1904. jún. 6. Sopron–2006. nov. 10. Bp.) gépészmérnök, Kossuth-díjas (1949), az MTA tagja (l.: 1949; kizárták: 1960), kohó- és gépipari, ill. középgépipari miniszterhelyettes. A család valamennyi tagja 1904. jan. 13-án Rákosira magyarosított, fiútestvérei 1945 után újra nevet váltottak, a Bíró (= Biró) családnevet vették fel.

 

F: Kornyilova, Feodora („Fenya”) Fjodorovna (1903. nov. 16. Oljokminszk, Oroszország, Jakutföld–1979. Moszkva), Munkácsy-díjas keramikusművész, Fjodor Grigorjevics Kornyilov (1879–1939) jakut származású zeneszerző, karmester, zenepedagógus leánya.

Iskola

Elemi iskoláit az adai (1898) és a soproni népiskolában (1898–1902), ill. a soproni III. sz. reáliskolában végezte (1902–1905), a Szegedi Állami Főreáliskolában éretts. (1910), a budapesti Keleti Akadémia hallgatója (1910–1912), a Kereskedelemügyi Minisztérium ösztöndíjasaként Hamburgban (1912–1913) és Londonban egy export-import vállalatnál levelező (1913–1914), hazatérése után Budapesten tartalékos tiszti iskolát végzett (hadapród őrmesteri rangban, 1914. júl.).

Életút

Az I. világháborúban a 6. honvéd gyalogezred tisztjeként az Északkeleti-Kárpátokban alakulatával orosz hadifogságba esett (1915. ápr.): az antipinai tábor (1915–1916), a csitai tiszti tábor (1916–1917), majd a mandzsúriai határ menti dauriai tiszti tábor lakója (1917–1918. febr.). Megszökött a fehérek által elfoglalt hadifogolytáborból, miután újra elfogták, az Osztrov Gorodaja-i gyűjtőkórházba került, ahol félrokkantságot állapítottak meg: egy tiszti hadifogolycsere-akció keretében hazatérhetett Magyarországra. Két hétig a zsolnai ún. átmenőtáborban tartózkodott (1918. ápr.), majd Szabadkán élő családjához utazott (1918. máj.).

 

Az MSZDP tagja (1910-től), a Galilei Kör tagja, egyes adatok szerint titkára (1911–1912), az Országos Diákbizottság alapító tagja (1912). A forradalom hírére Budapestre utazott, a KMP alapító tagja, vidéki titkára (1918. nov.-től). Több kommunista vezetővel együtt őt is letartóztatták (1919. febr. 21., a Tanácsköztársaság kikiáltásakor szabadult: 1919. márc. 21.). A Forradalmi Kormányzótanács (1919. márc. 21.–1919. jún. 24.) és a Legfőbb Népgazdasági Tanács tagja (1919. márc. 22.–1919. ápr. 3.). A Tanácsköztársaság alatt kereskedelemügyi népbiztoshelyettes (1919. márc. 21.–1919. ápr. 3.), a szociális termelés öt népbiztosának egyike (1919. ápr. 3.–1919. jún. 24.). Az első tanácstagi választásokon Budapest I. kerület képviselője (1919. ápr. 7.–1919. ápr. 21.), majd a frontra vezényelték. A tanácskormány Ruszinszkó teljhatalmú megbízottja (1919. ápr. 21.–1919. máj. 3.), a salgótarjáni divízió politikai megbízottja (1919. máj. 3.–1919. máj. 7.). Az I. Országos Gyűlés Központi Intéző Bizottsága tagja (1919. jún. 23.–1919. aug. 1.) és a Vörös Őrség főparancsnoka (1919. júl. 17.–1919. aug. 1.).

 

A Tanácsköztársaság bukása után Ausztriába menekült, ahol előbb Karlsteinbe, majd Steinhofba internálták (1920. ápr. 27-én szabadon bocsátották, de egy 1920. máj. 1-jén, egy bécsi nyilvános gyűlésen elmondott beszéde miatt „örökre” kiuasították Ausztriából. Moszkvában élt (1920–1924), valójában azonban a Kommunista Internacionálé (Kominern) megbízásából Európa több országában tevékenykedett. Részt vett a Komintern II. kongresszusán (1920. júl. 7.–1920. aug. 7.), majd a Komintern küldötte az Olasz Szocialista Párt livornói kongresszusán (1920. aug), a Német Kommunista Párt ülésén (1921. febr.), utóbb a Komintern prágai megbízottja (1921. febr.–1921. ápr.). Moszkvában részt vett a Komintern III. (1922. jún. 22.–1922. júl. 12.), IV. (1922. nov.) és V. kongresszusán (1924. júl.). A magyar kommunista párt frakcióharcaiban Kun Béla nézeteivel értett egyet, de nem kívánt határozottan állást foglalni Landler Jenő mellett.

 

A Komintern döntése alapján (Braun Vilmos néven) Magyarországra érkezett, hogy újjászervezze az illegális kommunista pártot, ill. mozgalmat (1924. dec. 24.), majd részt vett a KMP I. bécsi kongresszusán (1925. aug. 18.–1925. aug. 22.). Néhány héttel később Budapesten „konspirációs hibák” miatt letartóztatták (1925. szept. 22.), Gőgös Ignáccal, Hámán Katóval, Őri Károllyal, Vas Zoltánnal lázadás bűntettével statáriális bíróság elé állították (1925. nov. 14; a bíróság azonban illetéktelennek állapította meg magát az ügyben, 1925. nov. 15-én). Az I. Rákosi-perben (1926. júl. 12.–aug. 4.) nyolc és fél évi fegyházra ítélték (1926. aug. 4-én, a Gyűjtőfogházba szállították 1926. aug. 5-én; az Ítélőtábla 1927. jún. 13–19-én hagyta jóvá az ítéletet). A Pestvidéki Kir. Törvényszék Fogházában (= váci fegyház) magánzárkában töltött fél évet (1927. júl. 9.–1928. jan. 9.). A börtön szabóműhelyének írnoka (1928–1930), a szegedi Csillag-börtön foglya (1930. jan. 11.–1934. ápr. 24.). Büntetése lejártakor a Tanácsköztársaság alatti tevékenységéért újra perbe fogták. A II. Rákosi-perben (1935. jan. 21.–1935. febr. 8.) „erőszakos felforgatásra irányuló bűntett, felségsértés, lázadás, huszonhét rendbeli gyilkosság és folytatólagosan elkövetett pénzhamisítás” bűntettében életfogytiglani fegyházra ítélték (1935. febr. 8.) húsz évi hivatalvesztés és a polgári jogok gyakorlásának felfüggesztése mellett. Az Ítélőtábla helybenhagyta az életfogytiglani fegyházbüntetést (1935. jún. 27.–1935. júl. 1.). A budapesti Markó utcai fogházban (1935. júl. 1.–1935. aug. 23.), majd a szegedi Csillag börtönben raboskodott (1935. aug. 23.–1940. okt. 30.). Miután nemzetközi tiltakozás és ezzel összefüggő akciósorozat indult az újabb per miatt a cári csapatok által 1849-ben zsákmányolt honvédzászlókért cserébe szabadon bocsátották (1940. okt. 30-án, azzal a feltétellel, hogy a Szovjetunióba távozhat). A börtönből vele együtt kiengedett Vas Zoltánnal együtt Uzsoknál lépték át a magyar–szovjet határt (1940. nov. 2.; a moszkvai Vörös téri díszszemlén már ott állt Sztálin mellett, 1940. nov. 7.). Az újabb per után távollétében a Komintern VB tagja (1935. aug. 8.–1941. jún. 22.).

 

Tizenöt évi börtönbüntetése után a Moszkvába érkezett Rákosi Mátyás már a magyar emigráció nemzetközileg is tisztelt első számú irányítójává, megkerülhetetlen személyiségévé vált. Rákosi első hónapjait a Moszkva melletti barvihai és szoszni szanatóriumban töltötte (Szoszniban ismerkedett meg feleségével, a férjétől ekkor már külön élő, egy gyermekes édesanyával, Feodora Kornyilovával, 1940. nov.). A Komintern VB Titkársága megerősítette őt a magyar párt képviselőjeként (1941. jan. 16.), ezután a Komintern VB apparátusának tagja (1941. jan. 16.–1941. jún. 22.). A moszkvai rádió magyar adása, ill. a moszkvai Kossuth Rádió vezető szerkesztője (1941. jún. 22.–1944. dec. vége). A Komintern feloszlatása (1943. jún.) után az emigráns magyarok összefogására alakult három tagú bizottság vezetője. Nevéhez fűződik a proletárdiktatúrába való „békés átnövés” magyarországi programjának kidolgozása és Sztálinnal való jóváhagyása (1944. szept. 14.–1944. nov. 20., majd 1944. dec. 1–5-ig annak a magyar delegációnak a vezetője, amely a kormány és a nemzetgyűlés megalakításának módjáról tárgyalt Sztálinnal és Molotovval. A választások után az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja (jóllehett csak 1945. jan. 30-án érkezett meg a „a felszabadult” Debrecenbe).

Az MKP, ill. az MDP KV főtitkára (1945. febr. 22.–1953. jún. 28.). az MKP, ill. az MDP KV Szervező Bizottsága tagja (1946. okt. 1.–1953. jún. 28.) és elnöke (1951. máj. 31.–1953. jún. 28.). Az MKP, ill. az MDP KV tagja (1945. febr. 22.–1956. okt. 31.). Az MKP, ill. az MDP PB tagja (1945. máj. 22.–1956. júl. 18.). A Nemzeti Főtanács tagja (1945. szept. 27.–1945. dec. 7.). Miniszterelnök-helyettes és államminiszter (1945. nov. 15.–1949. szept. 5.), a Minisztertanács elnökhelyettese (1949. szept. 5.–1952. aug. 14.), a Minisztertanács elnöke (= miniszterelnök 1952. aug. 14.–1953. júl. 4.). Az MDP KV első titkára (1953. jún. 28.–1956. júl. 18.). Az utódpárt MSZMP kizárta tagjai sorából (1962. aug. 14–16.).

 

Az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja (Szeged, 1944. dec. 16.–1945. nov. 4.), nemzetgyűlési képviselő (Zala vármegye, 1945. nov. 4.–1947. aug. 31.). Országgyűlési képviselő (Zala vármegye, 1947. aug. 31.–1949. máj. 15.; Magyar Függetlenségi Népfront, Zala megyei lista 1949. máj. 15.–1953. máj. 17.; Hazafias Népfront, Budapesti lista, 1953. máj. 17.–1957. máj. 9.). Az Elnöki Tanács tagja (1955. szept. 15.–1957. máj. 9.). A Magyar Függetlenségi Népfront elnöke (1949. okt. 1.–1954. okt.). A Hazafias Népfront alelnöke (1954–1957).

 

 

Hazatérése után – szovjet pártutasításnak megfelelően – egyelőre nem törekedett a hatalom megszerzésére, ám Sztálin ragaszkodott a magyarországi kommunista mozgalmon belüli moszkvai hegemóniához. Rákosi első intézkedése ezért a szovjet irányításról független magyarországi kommunista mozgalmak és frakciók felszámolása volt. A Péter Gábor irányítása alatt álló politikai rendőrség letartóztatta Demény Pált, a Moszkvától független, legjelentősebb magyarországi kommunista frakció vezetőjét. (A párt pedig elhagyta a rosszemlékű KMP nevet, helyette a Magyar Kommunista Párt [MKP] elnevezést használta.) A „felszabadult” országban a cél egy egyetlen – moszkvai irányítás alatt álló – egységes, nemzeti és demokratikus jelszavakkal fellépő koalícióképes tömegpártot formálni az MKP-ból. Az 1945. máj. 20–21-i I. Országos Pártértekezleten határozottan elutasította az azonnali hatalomváltást, ezzel sikeres kísérletet tett a párton belül a proletárdiktatúrát követelő 1919-es szárny elhallgattatására. Az 1945. nov. 4-i nemzetgyűlési választások után azonban kiderült, hogy az MKP és az SZDP együtt is csak a szavazatok 34%-át szerezte meg. A választások után koalíciós komány alakult (1945. nov. 15.), amelyben Rákosi a miniszterelnök-helyettesi és államiniszteri posztot szerezte meg. Az MKP-nek a célja a hatalomban ezután a legnagyobb koalíciós partner, az önmagában is abszolút többséggel rendelkező Független Kisgazdapárt (FKgP) meggyengítése, és a közéletből való kiszorítása volt. Ebben döntő segítséget kapott az országot megszálló szovjet hadseregtől, valamint a részben szovjet vezetés alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottságtól (SZEB). A koalíción belül akaratának érvényesítésére életre hívta a Baloldali Blokkot (az MKP, az SZDP és a Nemzeti Parasztpárt szövetségét, 1946. márc. 5.), de kommunista irányítás alatt állt a politikai rendőrség (az Államvédelmi Hatóság [ÁVH] jogelődje) és egyéb erőszakszervezetek is. Politikai, adminisztratív és törvénytelen eszközökkel (szalámitaktika) 1947 nyarára elérte az FKgP feldarabolását: 1946. márc.-ában a SZEB és a Baloldali Blokk nyomásával kizáratta a pártból az FKgP jobboldalát, 1947 elejére a Magyar Testvéri Közösség konstruált persorozatával (= köztársaság-ellenes összeesküvés) a centrumot is szétzúzta, végül fenyegetésekkel, zsarolással és más törvénytelen eszközökkel 1947. jún. elejére Nagy Ferenc miniszterelnököt és a hozzá közel álló munkatársait is emigrációba kényszerítette.

 

A megváltoztatott hatalmi helyzetben az 1947. aug. 31-ére kiírt választásokból törvénytelen eszközt is igénybe véve (= kékcédulás választások) az MKP került ki a legerősebb pártként (jóllehet 1945-höz képest csak 5%-kal növelte szavazatainak számát!), majd a Magyar Függetlenségi Párt mandátumainak szintén törvénytelen úton történő érvénytelenítésével elérte az immár vezetése alatt álló koalíció parlamenti többségét. A Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája (Kominform) alakuló ülésén (Wilcza Góra, Lengyelország, 1947. szept. 22.) elfogadott határozat nyomán a szovjet érdekszférába tartozó közép- és kelet-európai országokban felgyorsult a többpártrendszer megszüntetése, a kommunista pártok kizárólagos hatalmának kiépítése. Ennek első lépéseként az MKP napirendre tűzte az SZDP-vel való egyesülést, ami munkásegység címén valójában a szociáldemokrácia felszámolását jelentette. A két párt egyesítésére – az SZDP baloldali szárnyának „kezdeményezésére” – 1948. jún. 12–14-én került sor, és Rákosi Mátyás az új marxista–leninista tömegpárt, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) főtitkára lett. A személye körül mindinkább kibontakozó, a propaganda által gerjesztett kultusz egyre nyilvánvalóbbá tette az ország lakói számára, hogy az állami tisztségektől függetlenül Sztálin legjobb magyar tanítványa az első számú politikai vezető. A sztálinista diktatúra kiépítésének következő állomásaként a még meglévő politikai pártok felszámolása céljából megalakították a Magyar Függetlenségi Népfrontot (MFNF), amelynek szintén Rákosi Mátyás lett az elnöke (1949. febr.). Az ezek után megtartott 1949. máj.-i országgyűlési választásokon az MFNF – csak az MDP káderosztálya által előzetesen jóváhagyott népfrontos jelöltekre lehetett szavazni – 95%-os „győzelmet” ért el. A kommunista hatalom kiépítése 1945-ben, a párton belüli moszkovita hegemónia kialakításával kezdődött, ezt folytatta a legerősebb koalíciós partner, az FKgP erőszakos szétverése, majd a szociáldemokrata párttal történő „fúzió” és a maradék pártok és szervezetek ellehetetlenítése és felszámolása következett. Amikor már semmilyen más politikai erő nem maradt a porondon az erőszak a kommunista párton belül folytatódott (azaz a kommunista hatalmi harc a kommunista pártokon belül kezdődött és a kommunista párton belül folytatódott, ill. a sztálini éleződő osztályharc tétele értelmében valójában sohasem fejeződhetett be…) A folyamatban döntő szerepet játszott Rákosi Mátyás a párt első titkára. Lényegében már 1949-re teljesen ellenőrzése alá került a politikai hatalom, amelyet 1950-ben az önkormányzatiságot felváltó tanácsrendszer bevezetése egészített ki.

 

Magyarország 1948. jún.-ig jó kapcsolatokat tartott fenn Jugoszláviával, Rákosi Mátyás mindig példaként emlegette a jugoszláv „demokráciát”, és támogatta a Joszip Broz Tito marsall és Georgi Dimitrov által szorgalmazott bolgár föderáció gondolatát. Az amúgy sokáig Belgrádban működő Kominform 1948. jún.-i állásfoglalása meglepte Rákosit, akit különösen kellemetlenül érintett ez a határozat. Rákosi a mai Szerbia (születése idején Bács-Bodrog vármegye, Rákosi korában Jugoszlávia) területén lévő Ada településen született. Legkisebb testvére, a koncentrációs táborban meggyilkolt Rákosi Hajnal az illegális jugoszláviai kommunista párt tagja volt. Férjének, Rob Antalnak (= Antun Ron) sikerült megmenekülnie. 1945 után Rob Antalt a Magyarországi Délszlávok Szövetsége főtitkárává választották meg. Rákosi volt sógora azonban nem volt hajlandó elítélni Titót, letartóztatása elől 1948. júl. 2-án Brankov Lázár segítségével Jugoszláviába szökött. A családjában is érintett Rákosi – tartván korábbi Tito-barát nyilatkozataitól is – igyekezett minden más szövetségest felülmúlóan kiszolgálni a szovjet igényeket. Ezt a célt szolgálta – többek között – Rajk László (1909–1949) volt belügyminiszter (akit Jugoszlávia javára végzett kémtevékenységgel is vádoltak) minden valóságalapot nélkülöző koncepciós pere, elítéltetése és kivégzése (1949. okt. 15.). Az osztályharc állandó éleződésének sztálinista tételét kiegészítette saját „megállapításával” az éberség fokozásával, amelynek következtében az egész országban eluralkodott a terror. Rákosi helyzetét megkönnyítette, hogy az ÁVH 1951–1953 között szervezetileg is a felügyelete alá tartozott. Politikai döntéseinek egyik mozgatórugója az volt, hogy igen rossz személyes viszonyban volt a szélsőségesen antiszemita Sztálinnal, emiatt sokszor igyekezett a szovjet diktátor vélt vagy valós elvárásait túlteljesíteni. A sztálini „éleződő osztályharc” tétel következő állomásaként 1950-ben a kommunistákkal addig szorosan együttműködő „baloldali szociáldemokratákat” (Marosán Györgyöt és Szakasits Árpádot), 1951-ben a volt magyarországi kommunistákat (Kádár Jánost) tartóztatta le. A fokozódó, irracionálissá nőtt bizalmatlanságot jelezte, hogy Rákosi legfőbb szövetségeseivel, a szintén volt moszkvai emigráns Gerő Ernővel és Farkas Mihállyal együtt 1950-ben megalakította a még a párt vezető testületei előtt is titokban tartott Honvédelmi Bizottságot. 

 

Rákosi Mátyás a sztálini diktatúra felépítésében mindenben a szovjet mintát másolta, és a sztálini doktrína értelmében készült az elkerülhetetlennek tekintett újabb (III.) világháborúra. A gazdaságban irreális, túlfeszített iparosítási programot hajtott végre, a kolhozrendszer mintájára erőszakosan kollektivizálta a mezőgazdaságot. A realitásokat figyelembe nem vevő gazdaságpolitikája következtében a világháború utáni stabilizáció eredményei szertefoszlottak, az MDP II. kongresszusán javaslatára másfélszeresére emelték a már amúgy is teljesíthetetlen ötéves terv számait: ennek következménye, hogy az áru- és élelmiszerhiány miatt újra be kellett vezetni a jegyrendszert (1951. jan. 2.). A mezőgazdaság tönkretétele miatt jelentkező hiányt a parasztság teljes kifosztása (kíméletlen beszolgáltatási kötelezettségek, padláslesöprés) árán igyekezett megszüntetni. A kommunista propaganda hatására egyre nőtt a köréje épített személyi kultusz. Rákosi Mátyás nevét vette fel a csepeli Weiss Manfréd Művek, a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem, ill. kórházat, gyermekotthont, egyéb intézményeket neveztek el róla. A teljhatalommal, önkényes döntések sorával visszaélő kommunista vezér hatvanéves születésnapját propagandakiadványok sora és többhetes ünnepségsorozat köszöntötte (1952. márc.). Hatalma csúcsára ért amikor a miniszterelnöki posztot is átvehetett (1952. aug. 14.).

 

Sztálin halála (1953. márc. 5.) után a szovjet pártvezetés, érzékelve a növekvő elégedetlenséget és Magyarország katasztrofális gazdasági helyzetét, a magyar legfelsőbb vezetést (élén Rákosi Mátyással) Moszkvába rendelte (1953. jún. 13.). A magyar pártvezetőket, mindenekelőtt Rákosit, éles kritikával illették, és közölték vele, hogy a miniszterelnöki tisztséget át kell adnia Nagy Imrének (1896–1958). Rákosi Mátyást az MDP KV 1953. jún. 27–28-i ülésén önkritikára kényszerítették, főtitkári címét első titkárrá változtatták (a miniszterelnöki poszttól végül is 1954. júl. 4-én vált meg). A politikáját elítélő párthatározat azonban nem került nyilvánosságra, érvelése szerint ez aláásta volna a kommunista párt tekintélyét. Rákosi Mátyás az őt elítélő határozat után rögtön elkezdett hatalma visszaszerzésén munkálkodnia. Rendszeresen szembehelyezkedett Nagy Imre (1896–1958) miniszterelnök döntéseivel, minden törvényesnek látszó eszközzel igyekezett megakadályozni a Nagy Imre által megindított új szakasz politikáját (különös tekintettel a törvénytelenségek feltárására). Gyógykezelés címén többször is hetekre a Szovjetunióba utazott, ahol fokozatosan sikerült a maga oldalára állítania az SZKP vezetőit. Rákosi nyomására a KV végül elvetette az új szakasz irányvonalát, és újra az iparosítást állította a középpontba (1955. márc. 2–4.), majd Nagy Imrét pártellenes tevékenység és frakciózás vádjával kizárták a PB-ből és a KV-ból (1955. ápr. 14.), ezt követően az Országgyűlés kormányfői tisztéből is felmentette (1955. ápr. 18.). A miniszterelnöki székbe végül Hegedűs András került, Rákosinak azonban korábbi teljhatalmát már nem sikerült visszaállítani. 

 

Rákosi helyzetét ugyanis nehezítette, hogy Nyikita Szergejevics Hruscsov, az SZKP főtitkára rendezte a viszonyt Jugoszláviával (1955. máj. 22.–máj. 26.), ezek után Magyarországon is felvetődött Rákosi Mátyás szerepe a jugoszláv–magyar viszony kiélezésében, valamint ennek egyik fontos elemében, a Rajk-perben. Rákosinak a Nagy Imre-kormány kezdeményezte rehabilitálásokat átmenetileg sikerült hátráltatnia, az SZKP XX. kongresszura (1956. febr. 14–febr. 25.) után azonban mind a Szovjetunióban, mind Magyarországon egyre többször hangoztatták szerepét a törvénysértő eljárásokban. A támadások kereszttüzébe került Rákosi Mátyás a felelősséget kezdetben Péter Gáborra és Farkas Mihályra igyekezett hárítani, de utolsó nyilvános magyarországi szereplésén, egy budapesti pártaktíván (1956. máj. 18.) végül elismerte személyes felelősségét a Rajk-ügyben. Az MDP KV 1956. júl. 18-i rendkívüli ülésén – a szovjet pártvezetést képviselő Mikojan kezdeményezésére – felmentették első titkári tisztségéből és PB-tagsága alól. A hivatalos indoklás szerint Rákosi Mátyás „gyógykezelésre” a Szovjetunióba utazott (1956. júl. 22.; soha többé nem tért vissza Magyaországra).

 

Az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a szovjet politikusok folyamatosan konzultáltak vele esetleges visszatéréséről. Az újonnan megalapított Magyarországi Szocialista Munkáspárt (MSZMP) élére állított Kádár Jánosnak (1912–1989) még 1957 tavaszáig számolnia kellett Rákosival, ám ahogy Kádárnak sikerült megszilárdítania a hatalmát Kádárnak végleg háttérbe szorítania. (Az Országgyűlés 1957. máj. 9-én megfosztotta mandátumától és minden párttisztségétől.) Az MSZMP KB 1962. aug. 18-án határozatot hozott a személyi kultusz éveiben a munkásmozgalmi emberek ellen indított törvénysértő perek lezárásáról. A határozat megállapította, hogy az „ellenforradalom” kirobbanásáért a burzsoá és revizionista elemeken kívül a „Rákosi-klikk” tagjai is felelősök, akik meghonosították Magyarországon a személyi kultuszt és az azzal kapcsolatos önkényt. A klikk tagjainak a proletárdiktatúra győzelme után személyi hatalmuk kiépítése volt a céljuk, majd ahhoz elvtelenül, görcsösen ragaszkodtak, a politikai kalandorság útjára léptek, elszakadtak a párttagságtól és a tömegektől. Rákosi személyes hatalmának kiépítése érdekében a magyar forradalmi munkásmozgalom tagjait megrágalmazta, „és az általános gyanakvás” légkörét teremtette meg a pártban. A KB ezért az 1956. nov. 4-e óta pártjogaiban felfüggesztett Rákosi Mátyást 1962. aug. 18-án kizárta a párttagok sorából (az 1963. évi amnesztia révén viszont elkerülte, hogy jogilag is felelősségre vonják).

 

Rákosi Mátyás „harmadik emigrációját” előbb Moszkvában töltötte, majd kényszerlakhelyül a Fekete-tenger melletti Krasznodart (1957), később a kirgíziai Tokmakot (1962), ill. Arzamaszt (1966) jelölték ki számára. A mostoha körülményekből 1967-ben térhetett vissza Gorkijba. A hatalmában megerősödött Kádár János következetesen ragaszkodott ahhoz, hogy Rákosi soha többé ne térhessen vissza Magyarországra ezért tudatosan olyan feltételeket szabott (pl. házi őrizet, tartózkodás a politikai véleményformálástól), amelyet Rákosi nem fogadhatott el. Rákosi 1971. febr. 5-én Gorkij város megyei kórházában hunyt el. Az MDP KV első titkára hamvait a budapesti Farkasréti Temető kolumbáriumában helyezték el.

Elismerés

Magyar Szabadság Érdemrend (bronz és ezüst, 1947), Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje és babérágakkal ékesített nagykeresztje (mindkettő 1947), Kossuth Érdemrend I. fokozata (1948), a Köztársasági Elnök Elismerésének Aranykoszorúja (1948 és 1949), Munka Érdemrend (1950), Magyar Népköztársasági Érdemrend I. fokozata (1950 és 1952).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2020