(1849. november 3. Pozsony – 1920. május 13. Balatonfüred, Zala vármegye): geológus, geográfus, egyetemi tanár, akadémikus.

A Zürichben befejezett műegyetemi és geológiai tanulmányai után gróf Széchenyi Béla – Széchenyi István fia – meghívta az általa 1877–1880-ban szervezett és vezetett kelet-ázsiai expedíciójába. Beutazta Kína nagy részét, s az akkor gyűjtött hatalmas anyagból készített monográfiájában (A khínai birodalom természeti viszonyainak és országainak leírása, 1886) először írta le a Himalája áttolódásos tektonikáját és a Transzhimalája-vonulatot. Hazatérése után a Magyar Földtani Intézet osztálygeológusaként a bánáti hegyvidék geológiai feltérképezését végezte, majd 1886-ban, a budapesti műegyetemen, a földtan nyilvános rendkívüli, 1888-ban a budapesti tudományegyetemen, az általános földrajz nyilvános rendes tanárává nevezték ki; 1902-től haláláig, a Magyar Földtani Intézet igazgatója volt.

Nevéhez fűződik a Balaton tudományos feldolgozását célul kitűző vállalkozás megindítása, amelyet – a magyar tudománytörténetben először – az interdiszciplinaritás jellemzett. A geológiától a meteorológiáig, a biológiától az etnográfiáig koordinálta a legkülönbözőbb területeken alkotó kiváló szakembereket. Intézetigazgatói kinevezése után nagy tanulmányutat tett Európában, összesen 30 nagyváros földtani intézetét és gyűjteményét kereste fel. Tapasztalatai alapján átszervezte, és nemzetközileg is elismertté tette a Magyar Földtani Intézetet, új alapokra helyezte a magyarországi földtani térképezést, elindította Magyarország egyes hegyszerkezeti egységeinek monografikus feldolgozását.

Az I. világháború idején expedíciót vezetett a Balkánra. 1916–1918-ban Szerbia, Macedónia, Montenegró és Albánia földjének állat- és növényvilágát valamint régészeti, történeti és művészettörténeti emlékeit tanulmányozta. Utolsó balkáni expedícióján már fia, ifjabb Lóczy Lajos, a budapesti tudományegyetem későbbi professzora is elkísérte.