(1870. május 10. Szászcsanád, Alsó-Fehér vármegye – 1943. december 18. Budapest): botanikus, egyetemi tanár, akadémikus.

Tudományos pályafutását a selmecbányai Bányászati és Erdészeti Akadémián kezdte, amikor 1898-ban megalakult Selmecbányán az Erdészeti Kísérleti Állomás, adjunktusként áthelyezték oda. Selmecbányáról való elkerülése után nyolc évig a budapesti műegyetemen oktatott, majd 1912-től 1940-ig a budapesti tudományegyetem Növényrendszertani és Növényföldrajzi Intézetét vezette, és a Füvészkert igazgatói teendőit is ellátta.

Tuzson János 1913-ban a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából az Al-Dunától indulva a Nyírségig végigjárta a magyar Alföldet, először tárta fel annak valós növényföldrajzi viszonyait. A magyar Alföld pleisztocén korú növénymaradványainak vizsgálatával arra az eredményre jutott, hogy a pleisztocén korban az Alföldön alhavasi növényzet volt. Úgy vélte, hogy egyes talajminőségeket és ezek változásait csakis és egyedül a növényzet alapján lehet megítélni és kifejezni. Vallotta, hogy az Alföld valamennyi tájegysége alkalmas a fatenyészet számára, a leromlott talajokra, a szikre és a futóhomokra is találhatók megfelelő fanemek, egyúttal felhívta a figyelmet mezővédő erdősávok létesítésére is. Taron (Nógrád megye) faiskolát is alapított, hogy külföldi fafajok honosításával próbálkozhasson. Alföldi gyűjtéseinek eredménye az a 21 kötetes herbáriumi kiadvány (A Magyar Alföld növényeinek gyűjteménye, 1927–1937), amelyet egyetemi tanszéke adott ki. Ezt a herbáriumi kiadványt és más gyűjtéseit a Magyar Természettudományi Múzeum herbáriumában őrzik. Róla nevezték el a tari Tuzson János Arborétumot.