(1180–1241. február 10. Milkó?, Kunország)

domonkos szerzetes, hittérítő, vértanú, az első magyar tudós.

Magyarországi Boldog Pál születéséről, gyermek- és ifjúkoráról alig tudunk valamit. Valószínűleg Győrött született, nemesi családból származott, egyes vélemények szerint a győri Hédervári család őse. Alapfokú iskoláit talán a veszprémi káptalani iskolában végezte, mert az ott oktatók közül – akárcsak Pál – többen is a bolognai egyetemen doktoráltak. Pál, akit a korabeli források Paulus Hungarusnak, Paulus Hungaricusnak vagy Paulus de Hungariának is hívtak, az 1200-as évek elején már Bolognában tartózkodott, 1215 előtt már mindkét jogból (világi és kánonjog) doktori oklevelet szerzett, 1220 előtt kánonjogból professzori kinevezést nyert (ekkor már Magister Paulus Hungarus néven említették). Pál bolognai működése alatt két latin nyelvű jogi munkát is jegyzett. A Notabilia primae et secundae compillationis egyetemi segédanyag, a korabeli egyházi döntvényekből Pál összegyűjtötte a jogtudomány ritkaságait. A mű folytatása a Tertia compillatio. III. Ince pápa (uralkodott: 1198–1216) még 1210-ben azzal a feladattal bízta meg jegyzőjét, hogy gyűjtse össze az uralkodása alatt kiadott rendeleteket. A Notabilia a korábbi, legfontosabbnak tartott egyházi jogi forrásokat közölte, a Tertia viszont a legfrissebb, legaktuálisabb pápai határozatokat tette közzé. Mindkét munka műfaja a korra jellemző kompiláció, amely a forrásközlésen túl megjegyzéseket (commentarii) is fűz a dokumentumokhoz. A Notabilia és a Tertia is tudományos elaboráció, azaz nemcsak különböző okiratok inkoherens másolata és egymás mellé sorolása. Pál munkái felbecsülhetetlen művelődéstörténeti adatokkal szolgálnak, hisz megjegyzéseiben igen sok magyarországi vonatkozású tényt és hazai jogszokást közöl, ezért az is elképzelhető, hogy mindkét művét elsősorban a Bolognában tanuló magyarországi diákoknak szánta. Pál kompilációi már hivatkoznak a IV. lateráni zsinatra, vagyis Magister Paulus Hungarus művei 1215 után keletkezhettek. Pál kompilációi voltak az első magyarországi tudományos munkák, azaz Paulus Magister tekinthető az első, név szerint ismert magyarországi tudósnak!

Magyarországi Boldog Pál 1218 tavaszán ismerkedett meg Szent Domonkossal (1170–1221), aki ekkor alapította meg a bolognai Szent Miklós-kolostort. Domonkos 1218. december 21-én Bolognába küldte Orléans-i Boldog Regináldot (1180?–1220), aki eredetileg jogtudós volt Franciaországban, ám Domonkos hatására otthagyta katedráját, és prédikálni kezdett. Az egyetemi városban Regináld ékesszólásával és személyes varázsával sok tudóst vonzott a rendbe, igehirdetései hatására a kortárs auktorok szerint „tűzbe jött egész Bologna”. Egyesek úgy vélik, hogy Pál Regináld fellépésére lépett be a rendbe, mások viszont úgy gondolják, hogy Regináld prédikációi keltették fel Pál érdeklődését a domonkosok iránt, ám ő a rendalapító Szent Domonkossal csak 1219 augusztusában találkozott, ekkor azonban rögtön belépett a rendbe. Bárhogy is történt megismerkedésük, az biztos, hogy maga Szent Domonkos öltöztette be a fehérszürke kámzsába. Pál – akárcsak Regináld – felhagyott az oktatással, viszont jelentős tudásával és tapasztalataival komoly jogi segítséget nyújtott Szent Domonkosnak az új rend végleges szervezeti kiépítésében. Pál úgy gondolta, hogy az induló új domonkosrendnek néhány dologban el kell térnie a többi fogadalmas monasztikus keretektől. Korábban a fogadalmakat egyes kolostorokhoz kötötték, abból a kolostorból máshová távoznia egyetlen szerzetesnek sem lehetett. A domonkosok azonban elvetették a helyhez kötöttséget, ez az újdonság elősegítette a rend gyors terjedését. Pál támogatta női dominikánus kolostorok megalapítását is. Pál és Domonkos is úgy gondolták, hogy a női szerzetesrendek sikeresen léphetnek fel a különböző női világi közösségekben (mindenekelőtt a beginaközösségekben) terjedő misztikus nézetek ellen. Domonkos már 1207-ben Prouille-ban megalapította az első női dominikánus kolostort (a kathar „mitológia” ellen). Bolognában Pál Boldog Diana (= Diana d’Andalò, Diana degli Andalò, 1201–1236) kezdeményezését karolta fel (a kolostor azonban csak néhány évvel később, már Szent Domonkos halála után jöhetett létre).

Magyarországi Boldog Pál domonkos rendi felvétele után még néhány évig Bolognában tartózkodott. III. Honoriusz pápa (uralkodott: 1216–1227) a domonkos rend teljes egyházi elismerését kiadó bulla szerzője a rend legfőbb hivatásának az igehirdetésen kívül a gyóntatást tekintette. A rendalapító Szent Domonkos ezért az első magyarországi tudóst egy újabb munka megírására kérte fel. Pál Summa de poenitentia című munkája a világ talán legelső gyóntatókönyve volt, amelyet a Szent Miklós-templom gyóntatóatyáinak szánt. A mű két részből áll. Az első rész maga a kézikönyv (Summa de confissione), a második rész pedig egy morálteológiai értekezés (De principalibus vitiis et virtutibus). Pál ezt az utolsó művét a domonkos rend második bolognai nagykáptalanjára (capitulum generale) szánta (1221-re), vagyis 1219 és 1220 között írhatta. A Summa alapvető jelentőségűvé vált a domonkos rend terjedésében, a nagykáptalan után a testvérek kezdték el másolni és terjeszteni. Ma ötven darab másolat ismert, ezek közül tizenhetet állítólag maga Pál készített el, aki ekkor már Szent Domonkos elöljárója és legközvetlenebb munkatársa volt. A domonkos rend második nagykáptalanját 1221 pünkösdjén (= 1221. május 30-án) rendezték meg. A nagykáptalan a rendet nyolc tartományra (provincia) osztotta, ebből hat valóságos, kettő kijelölt. Ez utóbbi tartományok között szerepelt hetedikként a magyar is, amelyik ekkor még nem rendelkezett sem rendházzal, sem kolostorral. A magyarországi tartomány kezdetben egész Kelet-Európát magában foglalta (azonban Lengyelország és Csehország kolostorai még 1230 előtt önálló provinciát alkottak).

Magyarországi Boldog Pál a Domonkos Rend Magyar Rendtartománya (Provincia Hungariae) első tartományfőnöke lett, akit maga Szent Domonkos bízott meg a rend magyarországi megszervezésével. Pál 1221-ben indult haza, ám útjára elkísérte őt Boldog Szádok, a rend második magyar tagja, később még két másik testvér (nevük nem ismert) is csatlakozott hozzájuk. Ők négyen voltak az első magyarországi domonkos rendi szerzetesek, de mire az első nagyobb városba, Győrbe (talán Pál szülőhelyére) érkeztek, már hét főre duzzadt a magyar dominikánusok száma. Az első kolostort Székesfehérvárott építették, majd a tatárjárásig még kilencet (többek között Pesten, Pécsett, Veszprémben, stb.), mindig a legforgalmasabb helyeken. Az első székesfehérvári kolostor legkorábban (egy vitatható oklevél szerint) 1226-ban, legkésőbb (egy vitathatatlan végrendelet szerint) 1231-ben már működött. A domonkosok Pesten is korán megtelepedtek: a rendházuk 1232-ben már állt. Közismert, hogy 1232-ben a pesti rendház négy tagját küldte el Béla herceg (a későbbi IV. Béla, uralkodott: 1235–1270) a sztyeppén maradt magyarok felkutatására. Három év múlva már csak egyikük tért vissza, akinek az útmutatása alapján indult útnak három társával Juliánusz barát (1237-ben). A tatárdúlás idején, 1241-ben, a mongol támadás elől menekülő, a Dunán átkelni már nem tudó emberek sokasága keresett menedéket a kőfallal körülvett pesti kőépületben. A kolostor egy rövid ideig ellenállt az ostromnak, majd a támadók a várossal együtt a rendházat is felgyújtották. Pécsett 1238-ban már volt domonkos rendház, elképzelhető, hogy a francia származású Bertalan pécsi püspök hívására érkeztek a városba az első testvérek. Veszprémben egyes vélemények szerint már 1221-ben létre jött az első női domonkos kolostor. Más adatok szerint Bertalan veszprémi püspök (aki nem azonos a pécsi Bertalan püspökkel) alapította meg Veszprémben az első női kolostort, 1240-ben. Mindkét állítás igaz, jóllehet egyik sem felel meg a valóságnak. Valószínűtlen, hogy a székesfehérvári első (férfi) kolostor előtt Pál Veszprémben egy női rendházat hozott volna létre. A királynék városában azonban már 1221-ben működött Magyar Boldog Ilona vezetése alatt egy beginaközösség, Pál pedig 1221-ben Győr után Veszprémbe is ellátogatott. Nem tudjuk, hogy a két szentéletű magyar ember ismerte-e egymást vagy találkoztak-e egymással? Bertalan püspök azonban ott alapította meg a Szent Katalin-kolostort, ahol a misztikus Ilona szoror élt. A két időpont között a beginaközösség a domonkos rend részévé vált, 1240-ben Ilona már a zárda priorájaként tevékenykedett.

Magyarországi Boldog Pál – a rendalapító Domonkossal egyetértve – úgy gondolta, hogy a domonkosoknak a legnagyobb magyar településeken kell megjelenniük. Az új rend – ellentétben a korábbi monasztikus rendektől – nem rejtőzködhet el, nem zárkózhat be a kolostor falai közé. A nagyobb települések legsűrűbben lakott pontjain a testvérek rendszeresen népszerű igehirdetéseket tartottak. A tartományfőnök Pál testvér Székesfehérvárott telepedett le, valójában azonban csak ritkán tartózkodott a rend első kolostorának helyszínén. Pál széltében-hosszában járta az országot, az egyre népszerűbb szónokot gyakran csak dux verbinek (a szó mesterének) hívták prédikációi miatt. Pál azonban csak rövid ideig, 1221-től 1223-ig vállalta el a rend provinciálisa feladatait. Pál és néhány rendtársa úgy vélte, hogy az új hittel felvértezve sikeresebben vehetik fel a küzdelmet a pogány tatárokkal és legfőképpen a kunokkal szemben.

Magyarországi Boldog Pál mint egyszerű szerzetes – három rendtársával együtt – minden bizonnyal már 1223-ban útnak indult a kun szállásterületekre, vagyis ahogy akkor hívták Kunországba. A kun törzsszövetségek nem alkottak egységes birodalmat, a későbbi Moldvában és Havasalföldön éltek, a magyar misszió is elsősorban ezekre a területekre terjedt ki. Az 1223-as év – amikor Pál és társai felkerekedtek – sorsdöntő évnek bizonyult a kunok történetében. Az orosz fejedelemségek szövetséget kötöttek a nomád kun törzsekkel, hogy sikeresebben vegyék fel a küzdelmet a mongolok (magyar forrásokban tatárok) kelet-európai hódításaival szemben. A Kalka folyó menti csata azonban az egységes orosz–kun haderő megsemmisítő vereségével végződött, megnyílt az út a mongolok előtt Közép-Európa (Kunország és Magyarország) irányába. A korábbi térítési kísérletek sikertelenek voltak, Pál azonban eredménnyel járt. A súlyos veszteségek után Pált a fejedelmi udvarban is fogadták, remélvén, hogy az új hit és az új szövetséges hatékony védelmet nyújt a tatárok újabb támadása ellen. Pál igehirdetései és személyisége hatására a kunok negyedik törzsfője Bej-Bars (= Borc) fejedelem elhatározta magát a keresztség felvételére, és elküldte fiát és tizenkét kun előkelőt magyarországi követségbe Róbert esztergomi érsekhez. A fejedelem fiának Béla herceg lett a keresztapja, valamint a későbbi IV. Béla ekkor vette fel a rex Cumaniae (= Kunország királya) címet. Az „újhitű” Bej-Bars fejedelem szállásterületén, a Prut, a Szeret folyó, valamint az Al-Duna közötti térségben (Moldva) megalakult a Milkói Püspökség, amelynek élére Róbert esztergomi érsek Teodorikot (= Detre) a domonkos rend második tartományfőnökét, Pál utódját nevezte ki. Bej-Bars azonban csak az egyik kun fejedelem volt, aki 1230-ban már a magyar seregben harcolt a halicsi hadjárat során. Ellenfelei épp azokat a kunokat bérelték fel, akiknek fejedelme, Kötöny és népe később a tatárok elől Magyarországra telepedett át…

Magyarországi Boldog Pál térítő tevékenységének hatására Bej-Bars fejedelem családja és közvetlen szolgálónépe felvette a keresztséget, majd az időközben létrejött Milkói Püspökségben Pál és domonkos testvérei tovább folytatták misszionáriusi feladataikat. A korabeli tudósítások szerint Pál néhány év alatt – közvetve vagy közvetlenül – körülbelül 15 000 pogányt térített meg. A tömeges keresztelések a tatár fenyegetettség miatt sikeresek voltak ugyan, de felszínesek maradtak, a kunok pogány szokásaikat továbbra is megtartották. Bej-Bars 1230-ban még élt, II. András szövetségeseként részt vett a halicsi hadjáratban. Az ő hite őszinte volt, néhány évvel később, halálos ágyán, Pál testvérnek „jó keresztényként” meggyónt és áldozott. A domonkosok építtette milkói Szűz Mária-kápolnába temették. Béla herceg még 1235-ben kezdte építtetni a milkói székesegyházat, ami Bej-Bars halálakor még nem létezett, vagyis a kunok a hierarchiában negyedik (első keresztény) fejedelme jóval a tatárjárás előtt halt meg.

Magyarországi Boldog Pál életét – a hagyomány szerint – mártírként fejezte be. Pál Bej-Bars halála után is a Milkói Püspökségben maradt, közelebbről nem tudni, hogy a térítésen kívül még milyen más feladatokkal szolgálta a rendet. Nemsokára a kun törzsszövetség élére Kötöny személyében új nagyfejedelmet választottak. A második nagy európai mongol hadjárat híréről először a volgai magyarok keresésére indult domonkos szerzetesek értesültek. Juliánusz 1237-ben érkezett Szuzdalba, onnan azonban már nem juthatott tovább. Ott ugyanis a tatárok elől menekülő magyarokkal találkozott. A szuzdali fejedelem üzenetet küldött Juliánusszal IV. Bélának. A levél tájékoztatta a magyar uralkodót a tatár veszélyről, sőt mire Juliánusz (körülbelül egy év múlva) eljuttatta a híreket Bélához, a gyorsan előrenyomuló tatár sereg már feldúlta a legtöbb orosz várost (köztük 1237 decemberében Rjazanyt, majd Moszkvát, 1238 februárjában Vlagyimirt). 1238–1239 telén a tatárok egy másik serege feldúlta a Volga folyó torkolatánál összegyűlt kun sereget. Kötöny nagyfejedelem a Volga menti csata után házanépével, kíséretével, valamint a kun szállásterületeken élt nomád lakosság jelentős részével Magyarországon letelepedési engedélyt kért IV. Bélától népe, valamint a Volga vidékéről velük együtt nyugatra sodródott alán néptöredékek, a jászok számára. Kötöny 1239 decemberében, közel negyvenezer családdal Magyarországon telepedhetett le. Béla biztosította a kunok nagyfejedelmét szabadságuk és szokásjoguk tiszteletben tartásáról királyuk hódolata és egész népe megkeresztelkedése ellenében. Kötöny nagyfejedelem a kun fejedelmi rangsorban magasabb helyet foglalt el a néhai Bej-Bars fejedelemnél, az ő szállásterületén élő kun törzsek viszont nem vették fel a keresztséget. A megsemmisítő vereség után azonban már Kötöny mint nagyfejedelem az egész népét, sőt a szolgálatukba állt jász törzseket is az „új hit” felvételére kötelezte. Befogadásukkal Béla hármas célt akart elérni: egyházának új híveket, országának új katonákat, koronájának új alattvalókat akart szerezni. Különös módon kevesebb szó esett a már keresztény hitre áttért, a Milkói Püspökség területén, a domonkosok lelki irányítása alatt élő kunokról, akik közül igen sokan helyben maradtak.

Magyarországi Boldog Pál és hívei többsége nem kívánta elhagyni a püspökséget. Kötöny és seregének elvonulása azonban az addigi Kunország teljes felszámolását is jelentette. A mongol (tatár) seregek több hullámban támadták és rabolták végig Kelet-Közép-Európát. A déli seregek fővezére, Tuluj fia Bedzsák feladata Kunország (azaz a későbbi Moldva és Havaselve) elfoglalása volt. Bedzsák átkelt a Szeret folyón, elpusztította Kunországot, feldúlta a Szörényi-bánságot, hogy szükség esetén a Cserna folyó völgyén, Orsova felől hatoljon be Magyarországra. Kötöny nagyfejedelem távozása után a magára maradt Kunország lényegében semmilyen ellenállást sem tudott kifejteni. Az ország és a püspökség teljesen elpusztult, a frissen alapított és felszentelt templomot a beözönlő tatárok földig rombolták.

†

Az első magyar tudós, a bolognai egyetem egykori professzora, kilencven domonkos testvérével az újonnan létesült templomba menekült. A hatvanadik évét betöltött idős Pál mester domonkos testvéreivel körülvéve nem védekezett. Valamennyi szerzetest legyilkolták, Magyarországi Boldog Pál fejét tatár kard hasította ketté.

Irod.: Rupp Jakab: Magyarország helyrajzi története fő tekintettel az egyházi intézetekre. I–III. köt. (Pest–Bp., 1870–1876); Toldy Ferenc: Magyar Pál XIII. századbeli kanonista. (Értekezések a nyelv- és széptudományok köréből, 1871); Fejérpataky László: Jog és természettudomány az Árpádok alatt. (Figyelő, 1877); Békési Emil: Magyar írók az Árpádházi királyok korában. 1–3. (Katholikus Szemle, 1896); Gábor Gyula: Adatok a középkori magyar könyvírás történetéhez. Magyar Pál XIII. századi kánonjogtudós Notabilia c. művének ismeretlen példánya a giesseni egyetemi könyvtárban. (Magyar Könyvszemle, 1910); Pfeiffer, Nicolaus: Die ungarische Dominikanerordensprovinz von ihrer Gründung 1221 bis zur Tatarenwüstung, 1241–1242. (Zürich, 1913); Pfeiffer Miklós [Nicolaus]: A Domonkos-rend magyar zárdáinak vázlatos története. (Kassa, 1917); Dunarich Károly: Szent Domonkos élete. (Bp., Szent István Társulat, 1924); Makkai László: A milkói (kun) püspökség. (Debrecen, 1936); Harsányi András: A domonkosrend Magyarországon a reformáció előtt. (Debrecen, 1938; hasonmás kiadás: Bp., Kairosz Kiadó, 1999); P. Fehér Mátyás: Magyar fények. A magyar Szent Domonkos-rendi tartomány szentjeinek élete. (Bp., Szent István Társulat, 1942); Puskely Mária: Keresztény szerzetesség. Történelmi kalauz. I–II. köt. (Pannonhalma, Bencés Kiadó, 1995–1996); Kovács Szilvia: Borc, a kunok negyedik fejedelme. (Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historica, 2005); Bónis Péter: Paulus Hungarus, a magyar glosszátor. (Publicationis Universitatis Miskolcinensis. Sectio Juridica et Politica, 2016); Kapitánffy István: Paulus Hungarus Notabiliájának töredéke egy magyarországi kódexben. – Kapitánffy István: Paulus Hungarus két Notabiliájának magyar vonatkozású helyei. (Philologia Nostra II. K. I. válogatott tanulmányai. Szerk. Farkas Zoltán és Mészáros Tamás. Bp. ELTE Eötvös Collegium, 2017); Kertész Balázs: A koldulórendek megtelepedése az „ország közepén”. (Az első 300 év Magyarországon és Európában. A Domonkos-rend a középkorban. A Székesfehérvárott, 2016. nov. 2–3-án azonos címmel rendezett konferencia szerkesztett előadásai. Szerk. Csurgai Horváth József. Székesfehérvár, 2017).