Tollas Tibor

Született: 1920. december 11. Nagybarca, Borsod vármegye
Meghalt: 1997. július 19. München

Család

Nagyszülei: Kohlmann Tamás vasúti hivatalnok, Littner Borbála; Kecskéssy Tivadar, Kathona Zsuzsanna (= Geleji Katona Zsuzsanna, †1943. márc. 21. Kiskundorozsma. Temetés: 1943. márc. 23. Kiskundorozsma). Nagyapja testvére: Kohlmann József (= Kohlman, Josef, 1808. szept. 30. Trebic, Morvaország–1889. jún. 23. Cengelköy, Isztambul) honvéd ezredes, a forradalom és szabadságharc idején a 4. hadtest vezérkari főnöke. Anyai nagyanyja a református zsoltárfordító, Geleji Katona István leszármazotta.

Szülei: Kohlmann Tamás Ferenc (= 1875. febr. 24. Szolnok–1953) honvéd ezredes, Kecskéssy Jolán (1880. ápr. 3. Putnok). Kecskéssy Jolán testvére: Kecskéssy Tivadar (†1943. febr. 26. Kiskundorozsma. Temetés: 1943. febr. 28. Kiskundorozsma) állampénztári tisztviselő, pénzügyi tanácsos.

Felesége: 1958–1997: Kecskési Mária (= Lányi Mária, 1935. júl. 1.–2019. szept. 16. München) etnográfus, etnológus, a bécsi egyetemen PhD-fokozatot szerzett, majd a Müncheni Néprajzi Múzeum Afrika Osztályának vezetője.

Gyermekei: Kecskési Tamás, ill. Kecskési Csilla és Kecskési Krisztina.

 

Kohlmann Tivadar néven született, 1934-ben vette fel édesanyja, Kecskéssy Julianna családnevét (Kecskési Tibor változatban). A Tollas Tibor írói nevet 1956-tól, emigrációja idején használta.

Iskola

Középiskolai tanulmányait a kőszegi Hunyadi Mátyás Katonai Alreáliskolában (1930–1931) és a soproni Rákóczi Ferenc Reáliskolai Nevelőintézetben és végezte (1931–1938), a Ludovika Akadémián tanult tovább (1938–1941), hadnaggyá avatták a nagyváradi 25. gyalogezredhez (Kecskési Tibor néven, 1941). Egy évi katonai szolgálat (1941–1942) után egészségügyi okokból leszerelték, frontszolgálatra alkalmatlannak nyilvánították (1942), a budapesti csendőrképző iskolában tanult (1942–1943).

A forradalom után a bécsi egyetemen a Máltai Lovagrend ösztöndíjasa (1957).

Életút

A III. (szombathelyi) csendőrkerület muraszombati járásában szolgált (1943 őszétől csendőrhadnagyként, 1944. jan. 1.–1944. márc. 21.: csendőr főhadnagyként). Főhadnagyként áthelyezték a 117. tábori csendőrzászlóaljhoz (amely kezdetben Mezőkövesden, ápr. 25-étől Beregszászon állomásozott). Alakulata 1945 máj. elején a beregszászi gettót felügyelte, majd őrtisztként részt vett, sorfalt állt a helyi zsidók bevagonírozásán (1944. máj. 15.). Kérésére Tiszaújlakon teljesített szolgálatot (szakaszvezetőként három Tisza-híd őrzésével bízták meg, 1944. máj. 18.–1944. szept. 1.). A front közeledtével százada megkezdte a visszavonulást, de Törökszentmiklóson súlyos motorbalesetet szenvedett, hetekig kórházi ápolásra szorult. Felgyógyulása után Olchváry Milvius Attila (1894–1954) csendőr tábornok segédtisztjeként szolgált Budapesten, majd Szombathelyen (1944. nov.–1945. jan.). Veszprémben, csendőrszázad-parancsnokként néhány napig egysége harci kiképzését irányította (1945. febr. 1.–1945. febr. 11.; súlyos balesetet szenvedett: egy lőgyakorlaton felrobbant kezében a páncélököl, amely négy ujját letépte). Súlyos sebesülésével hat hétig volt kórházban, visszatért egységéhez, harcolva vonult vissza (1945. márc. 28-án Horvátzsidánynál tette le a fegyvert).

A II. világháború után igazolták (1945. ápr. 29.), jelentkezett az új magyar honvédségbe (1945. júl. 18.). Röder Jenő vezérőrnagy mellett a Honvédelmi Minisztérium (HM) Igazgatási Bizottság Főtitkárságára beosztott tisztként, főhadnagyként, különleges felderítői-hírszerző feladatokkal bízták meg (a tiszaháti községekben, 1945 nyarától). Jelentéseiben beszámolt a civil lakosság áttelepítéséről, javaik elkobzásáról, valamint a Tisza bal partján lévő magyar települések tervezett, majd megkezdett szovjet (ukrán) okkupációjáról. Elsőként adott hírt arról, hogy Szatmár és Bereg vármegye 23 községét szovjet közigazgatás alá helyezték, munkaképes lakosságukat a szolyvai gyűjtőtáborba hurcolták. Beszámolóit Röder Jenő eljuttatta az amerikai, az angol és a francia szövetséges ellenőrző bizottságokhoz, és mikor ez napvilágra került a Szovjetunió kénytelen volt visszaadni a 23 községet, ill. az onnan elhurcolt magyar lakosság egy részét is hazaengedték. A Tisza vonalát megszálló ukrán erők 1945. aug. 28-án vonultak vissza a trianoni határok mögé, Kecskési Tibor mint a HM-hez beosztott tiszt a szamosháti kistelepülések helyzetével foglalkozott. Nagy Ferenc miniszterelnök hivatalához beosztott, különleges feladatokkal megbízott honvédtiszt (1946. jún.–1946. szept. 17.). Elbocsátása után Nagybarcán élt (1946. szept.–1946. dec. 1.). Rajk László belügyminiszter meghívására az akkor alakult Rendőrtiszti Főiskola oktatótisztje (1946. dec. 1.–1947. dec. 2.).

Letartóztatták (1947. dec. 2.), a Budapesti Népügyészség vádirata a Kecskési Tibor elleni perben a beregszászi gettóba zárt zsidók vagyontalanításával, a bevagonírozás embertelen végrehajtásával és az üldözöttek megveretésével, sőt halálos bántalmazásával vádolta. Elsőfokon, 1948. jún. 18-án főbüntetésként 8 év fegyházra ítélték, fellebbezés után másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsa 1949. dec. 8-án a főbüntetést 10 évre emelte (másfél évvel büntetése letöltése előtt, 1956. júl. 24-én szabadult; az ítéletet a Legfelsőbb Bíróság 1991. szept. 2-án megsemmisítette).

A forradalom és szabadságharc leverése után Ausztriába menekült, majd a Német Szövetségi Köztársaságban (NSZK) telepedett le. Írásaiból élt. A Bécsben alapított, de Münchenben megjelent Nemzetőr c. lap kiadója és alapító szerkesztője (1956. dec. 1.–1997. júl. 19.), a Le Courier de la Liberté, a The Guardian of Liberty kiadója (1969-től), a The Hungarian Freedom Fighter szerkesztője (1979-től).

Első verseit még soproni katonai iskolás korában írta, valójában csak a váci börtönben vált költővé. A fegyintézetben, a rabkönyvtár olvasóiból Füveskert néven költői csoportot alakított, amelynek tagjai: Béri Géza, Gérecz Attila, Kárpáti Kamill, Szathmáry György és Tóth Bálint voltak. Tollas Tibor (akkor még Kecskési Tibor néven) nemcsak szervezte ezt az alkotói kört, de titokban összegyűjtötte és másolta is fogolytársai költeményeit. Az 1954 ősze és 1956 tavasza közötti kéziratokból néhányat már 1956 előtt kalandos körülmények között kijuttatott Nyugatra, néhány példány a forradalomig Magyarországon lappangott, több azonban elveszett. A kéziratos művei közül a Bebádogoztak minden ablakot (Vác, 1953) a korszak emblematikus alkotása. A Füveskert antológia először Bécsben (1–2. kiadás és utánnyomások, 1957–1958-ban), majd Torontóban jelent meg (1962-ben; idővel még számos kiadást megélt az NSZK-ban és az Egyesült Államokban). Magyarországon a klasszikus antológiát először a Magyar Október Katalizátor Iroda adta ki (1988-ban). Az 1995-ben megjelent Füveskert a börtönben alkotó költők munkásságából adott áttekintést 1954 és 1995 között. A forradalom leverése után előbb Bécsben, majd Münchenben élt. A bécsi megjelenésű, első nyomtatott Füveskert igen nagy feltűnést keltett; az akkor már Tollas Tibor álnéven író szerző elsőként adott hírt arról, hogy az 1950-es évek magyarországi diktatúrájában más, nem hivatalos költészet is létezett.

A váratlan siker és ismertség hatására Tollas Tibor az emigrációban megpróbálta összefogni a forradalom után elmenekült magyarországi írókat, költőket. Hasonló, ám lényegesen nagyobb szervezőmunkába kezdett, mint korábban a váci börtönben, írótársai között. Még 1956 nov.-ében rádiófelhívás hangzott el, amely a Füveskert alkotóit az Uránia Filmszínházba hívta egy új irodalmi-közéleti lap alapítására. A lap végül is nem jelenhetett meg Magyarországon, a nyugatra menekült értelmiségiek és a forradalomban részt vett írástudók már a lapalapítás szándékával lépték át a magyar határt. Bujdosó Alpár (= Kapossy Ede), Csizmadia Zoltán (= Pannonius), Kecskési Tibor (= Tollas Tibor) és Szalay Loránd (= Balatoni Loránd) alapította meg a Nemzetőr c. lapot (az alapító dokumentumot e négy szerkesztőbizottsági tag írta alá, 1956. dec. 1-jén). A Nemzetőr „a szabadságharcos írók lapja” alcímmel jelent meg, és feladata a magyar szellemi honvédelem volt. A lapot haláláig Tollas Tibor szerkesztette, emigráns élete összeforrott a Nemzetőr és a lap kiadványainak történetével. A szerkesztőség hét évig dolgozott Bécsben: az anyagot az osztrák fővárosban írták, ám Münchenben nyomtatták és terjesztették (végül 1963-ban a szerkesztőség és Tollas Tibor is Münchenbe költözött). A Nemzetőr nem hírlap és nem folyóirat volt, a két műfaj közötti sajátos közéleti lap, amelynek írásai az 1956-os elbukott forradalom és szabadságharc mellett magyarországi és világpolitikai eseményekkel foglalkoztak. Nemzetközi tiltakozó akciókat is szervezett a lap a kialakuló, majd megszilárduló új magyar kádári politikai berendezkedés ellen. Megmozdulásai közül igen nagy visszhangot váltott ki a tízmillió aláírásgyűjtés Magyarország szabadságáért; az Erdélyben, a Felvidéken és más magyarlakta kisebbségi területeken bebörtönzött és kivégzett magyarok melletti kiállás; a Szovjetunió gyarmatosító politikája elleni tüntetéssorozatok szervezése és mindenek előtt a magyarországi fiatalkorúak kivégzése elleni tiltakozások. A Nemzetőr és munkatársai az évfordulókon megemlékezéseket tartottak a forradalom és szabadságharcról (kezdetben Bécsben és Münchenben, utóbb a világ számos országában). Maga Tollas Tibor több kiadványt is szerkesztett 1956-ról, közülük a Gloria victis. Az 1956-os magyar szabadságharc költői visszhangja a nagyvilágban c. kötet a legismertebb (a forradalom tizedik évfordulójára jelent meg, 1966-ban).

 

Tollas Tibor 1959 és 1991 között nyolc önálló verseskötetet jelentetett meg. Életművében kiemelt szerepet játszottak az emigráns lét, a börtönélet nyomasztó emlékei. Első kötetében, (…csak ennyi fény maradt, 1960) az 1945 és 1960 között írt verseit gyűjtötte össze. Az első fejezetben (Hazafelé-ciklus) a gyermekkor mesevilága elevenedik meg, ám már itt is megjelennek a hontalanság első képei (Westerlandi halászok). A Westerlandi halászokban fogalmazta meg először a nyugati magyarságnak a hazával szemben fennálló kötelességét. A veszélyes szirtek között hálót vető halászok példáját követve, a száműzött íróknak az otthon számára kell gyűjteni a zsákmányt. Míg a Bebádogoztak minden ablakot a mindenféle diktatúra elleni lázadás, a Westerlandi halászok a különféle emigrációs lét programverse. A menekült magyarok lelki gondjait, honvágyát, az otthonmaradottak féltését a Járdaszigeten (1967) c. kötete fejezi ki leginkább. Az 1969-ben megjelent Eszterlánc főhőse a kései, harmadik gyermek, Krisztina, aki a költő számára kozmikus kapcsolatot jelentett az ősökkel. Az Irgalmas fák (1975) az ember és az őt körülvevő fák együvétartozásának szép vallomása és az élet szeretetének himnusza, akárcsak az ezt követő kötete, az Évgyűrűk (1979). A Magyarországon először megjelent válogatása címadó verse az első kötetében megjelent ciklusának címét őrzi (Hazafelé, 1991). Tollas Tibor már a börtönben fordított klasszikus költőktől, de az emigrációban is számos műfordítást készített. Összegyűjtött verseiben (2006) először jelentek meg értékes klasszikus tolmácsolásai: a szerkesztők hatvanhét fordítást közöltek – többek között – Baudelaire-től, Goethétől, Heinétől, Victor Hugótól. A kiadatlan versek között, ebben a kötetben vált ismertté Összeomlás c. elbeszélő költeménye, amelyet a háború utolsó napjairól írt (kiszabadulása előtt néhány hónappal a váci börtönben, 1956 tavaszán). Tollas Tibor költészetének szimbólumrendszerétől nem idegenek az 1956 emlékére épülő, plasztikus, érzelmekkel telített képek, a családi régmúltba vagy az élni kívánó új jelenbe, esetleg a börtönlét megszépített poklára utaló élmények. Költeményei azonban nem emigráns zsánerképek, apokaliptikus látomások, túllépnek a helyzetdalokon és a történelmi agitatív monológokon. Fojtott légzésű, hontalan énekek.

Emlékezet

Tollas Tibort szülei – a családi hagyományokat követve – katonának szánták, ezért középiskoláit Kőszegen és Sopronban, katonai középiskolákban, majd a Ludovikán végezte. Egészségügyi problémái (született szívbillentyűzavara) miatt frontszolgálatra alkalmatlannak találták, ezért csendőrtanfolyamra irányították. Csendőrtiszti szolgálatát Muraszombatban kezdte mint a helyi csendőrőrs szárnyparancsnok-helyettese (1944. jan. 1-jétől főhadnaggyá léptették elő). Az ország német megszállását megelőzően nagyszabású Kossuth-ünnepséget rendezett, ezt feljebbvalói a tervezett német agresszió elleni tiltakozásnak vélték, ezért „büntetésből” átvezényelték a 117. sz. tábori csendőrzászlóaljhoz, amelyik 1945. máj.-ban Beregszászon állomásozott. A beregszászi gettó a helyi téglagyár területén állt, s a városi rendőrkapitányság felügyelete alá tartozott. A rendőrségnek azonban nem volt megfelelő számú embere a gettó felügyeletére, ezért a téglagyár őrzésével az itt szolgáló csendőrséget bízták meg. Kecskési Tibor csendőr főhadnagy szakaszát is kivezényelték a beregszászi zsidók deportálásakor. Kecskési szakasza valójában ún. kordonszolgálatot teljesített, amelynek lényege az volt, hogy a bevagonírozás során a zsidók a jelzőszalagokkal (kordonokkal) körülhatárolt területet nem hagyhatták el, ha mégis történt ilyen, azt a rendre felügyelő csendőrök megtorolhatták. Kecskési Tibor 1945. máj. 15-én biztos, hogy ilyenformában részt vett a zsidók bevagonírozásában, néhány nap múlva – máj. 18-ától – azonban már, saját kérésére, családi okokból – Tiszaújlakon állomásozott. Ez a sorsesemény később (a mai napig) döntően befolyásolta a már Tollas Tibor néven alkotó költő megítélését, jóllehet a II. világháború után a csendőröket átvilágító rendkívüli igazolóbizottság igazolta, sőt „demokratikus magatartását” a muraszombati izraelita hitközség és Nagybarca elöljárósága is igazolta.

Kecskési Tibor honvéd főhadnagyot 1945 nyarán a Honvédelmi Minisztérium (HM) Igazgatási Bizottsága Főtitkárságára irányították. Kecskési korábban, csendőr főhadnagyként, Tiszaújlakon szolgált (akkori menyasszonya pedig Tiszabecs településről származott). A trianoni döntés értelmében az új csehszlovák–magyar határ Tiszaújlak település, egykori járási székhely mentén húzódott. Az I. bécsi döntés (1938. nov. 2.) értelmében Magyarország visszakapta a döntően magyar többségű országrészt (Bereg és Ugocsa k. e. e. vármegye része lett). A 4. Ukrán Front katonái 1944. okt. 24-én vonultak be Tiszaújlakra, majd néhány hét alatt megszállták az akkor Csehszlovákiához tartozó Kárpátalja jelentős részét. Újabb adatok szerint 1944. dec.-ében a 4. Ukrán Front Katonai Tanácsa titkos parancsot adott ki a kárpátaljai magyar és német nemzetiségű hadköteles férfi lakosság elhurcolására, egyúttal megkezdték a megszállt területeken a szovjet közigazgatás bevezetését. A HM tudomására jutott, hogy az előrenyomuló ukrán hadsereg elrendelte 23 – a trianoni döntés során Magyarországnál maradt – falu „szovjetizálását” és lakosságának összegyűjtését. Valószínűleg Kecskésinek, mint a környéken ismerős fedett tisztnek az volt a feladata, hogy tájékoztassa a helyi eseményekről a HM-et, ill. elsősorban az ő jelentései alapján a Szovjetunió kénytelen volt visszaadni a tiszaháti magyar kistelepüléseket.

Kecskési Tibort a Népbíróságok Országos Tanácsa háborús bűntettekkel vádolta meg 1949-ben; másodfokon 10 év börtönre ítélték. A vád hátterében minden bizonnyal szovjet titkosszolgálati akció állhatott azért, mert jelentéseivel sikerült megakadályoznia a tiszaháti falvak önkényes szovjet elcsatolását. Kecskési nem volt a beregszászi gettó parancsnoka, ám elismerte, hogy szakaszával mint rendfenntartó alakulat közreműködött a helyi zsidók elszállításában. A Nemzetőr szerkesztője elleni sajtóhadjárat  magyarországi belügyminisztériumi cselekmény volt, 1961-ben indult, amikor a lap már elhíresült a Kádár-rendszer elleni aláírásgyűjtéseiről és  tiltakozásairól. A támadások 1989-ig gyakran megismétlődtek, és a nyugati emigráció lejáratását, a polgári demokratikus ellenzék és a külföldi szélsőjobboldali (nyilas) mozgalmakkal történő összemosását szolgálták. Tollas Tibor személyét végül a Beszélőben közzétett Demszky Gábor-interjú tisztázta (1988-ban). Demszky nagy interjút közölt „a feltáratlan események koronatanújával”, és az interjút kiegészítette Nagy Ferenc volt miniszterelnök nyilatkozata is, aki kiemelte szerepét az 1945-ös tiszaháti eseményekben. Tollas Tibor személye azonban időről-időre indulatokat kavar (elsősorban a csendőrségnek a deportálásokban, ill. a holokausztban való közreműködése miatt, amit közvetve maga az érintett is elismert…)

Tollas Tibor (Kohlmann Tivadar néven) Nagybarcán született, felújított szülőháza Tollas Tibor-emlékházként, -kiállítóteremként és –emlékparkként is működik (2000. okt. 21-étől). Emlékének ápolására és szülőháza felújítására özvegye, Kecskési Mária alapítványt hozott létre, amelynek célja a település két híres szülötte (a másik Almási Balogh Pál író, nyelvész, homeopata orvos) munkásságának bemutatása. Mindkét kiállítást az életmű egyik első kutatója, Nagy Károly ózdi helytörténész szerkesztette. Tollas Tibor ugyan Münchenben hunyt el, de végakaratának megfelelően hamvait Nagybarcán helyezték örök nyugalomra. A szülőháza előtt kialakított Emlékházát kopjafa őrzi. A kopjafa másik példányát a Lakiteleki Népfőiskola vendégháza előtti parkban helyezték el (Szabó Imrefia Béla alkotása, 1999). A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és Tollas Tibor emlékművét Lezsák Sándor költő, az Országgyűlés alelnöke avatta fel (bronz és gránit dombormű, Balogh Géza alkotása, 2017. máj. 21-én). A „Gulág-emlékművön” Kecskési Tibor főhadnagy látható motorkerékpáron (a legenda szerint a fiatal tiszt szolgálati motorkerékpárjával járta végig a tiszaháti kistelepüléseket).

Elismertség

A Szabadságharcos Világszövetség alapító tagja (1956. dec.-től), a Sajtó és Tájékoztató Bizottság vezetője és a Szövetség alelnöke (1979-től). A Magyar Szabadságharcos Szövetség alelnöke (1962-től).

A Németországi Magyar Írók Munkaközösségének alapító tagja (1971-től).

Elismerés

A Magyar Köztársaság babérkoszorúval ékesített Zászlórendje (1991).

Árpád-aranyérem (1963 és 1988), József Attila-díj (Cleveland, 1988), a MÚOSZ örökös tagja (1997), Magyar Örökség Díj (posztumusz, 1998), A Magyar Kultúra Lovagja (2018).

Szerkesztés

A Nemzetőr Évkönyv’1970 szerkesztője (Makra Zoltánnal, München, 1969).

A Politikai Fogoly (1959–1971) és a Szabadulás c. folyóiratok szerkesztőbizottságának tagja.

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2021