Garay János

Született: 1889. február 23. Budapest
Meghalt: 1945. május 3. Mauthausen, koncentrációs tábor, Ausztria

Család

Református hitre áttért izraelita családból származott.

Nagyszülei: Grossmann Jakab, Leimdörfer Berta; Polnay Fülöp, Winter Mária.

Szülei: Garai Sámuel (= Garay Samu, 1878-ig Grossmann Sámuel, 1845–1929. nov. 8. Bp. Temetés: 1929. nov. 10. Rákoskeresztúr) műszerész, majd orvosi műszerkereskedő, Polnay Vilma (1859–1928. márc. 15. Bp. Temetés: 1928. márc. 17. Rákoskeresztúr). Apja 1877-ben alapította műszerkészítő üzemét (Garay Samu és Társa néven, a társ Fischer Lajos volt). Számos eszközújítást és -módszert vezetett be, szikéin, egyéb orvosi késein először kísérletezett alumíniummal, amelyet aztán nikkelbevonattal fedett le.

Testvére: Bakos Mártonné, majd Makai Endréné Garay Elza (1880. aug. 16. Bp.).

 

Felesége: 1929. júl. 14.– Adler Magda vívónő. Elvált.

Gyermekei, leánya: Garai Mária, fia: Garai János úszó, Gyenge Valéria olimpiai bajnok úszó férje.

A család mindkét (Garay, Garai) névváltozatot használta.

Iskola

A budapesti református főgimnáziumban éretts. (1906), kereskedelmi akadémiát végzett (1909).

Életút

Tanulmányai befejezése után édesapja cégében, a Garay Samu és Társa műszerkészítő üzemben dolgozott (1909–1929), apja halála után átvette a cég vezetését (1929–1933), a cég felszámolása után a Magyar Külkereskedelmi Hivatal tisztviselője (1933–1939). Az ország német megszállása után deportálták, a mauthauseni koncentrációs táborban vesztette életét.

A Nemzeti Vívó Club (1906–1924), a Tisza István Vívó Club kardvívója (1924–1930).

Kardvívásban olimpiai bajnok (1928: csapat), olimpiai 2. (1924: csapat), olimpiai 3. (1924: egyéni). Kétszeres Európa-bajnok (1925: egyéni; 1930: csapat), Eb 6. (1926: egyéni). Háromszoros magyar bajnok (1923: egyéni; 1927 és 1930: csapat). Helyezései az egyéni magyar bajnokságokon: 1911: OB 2., 1913: OB 6., 1914: OB 7., 1920: OB 6., 1921: OB 6., 1923: OB 1., 1924: OB 4., 1925: OB 2., 1926: OB 7., 1927: OB 3., 1928: OB 3., 1929: (nem indult), 1930: OB 3. Csak kardvívásban versenyzett. 13-szoros magyar válogatott (1923–1930).

Gombos Sándorral, Werkner Lajossal a Tisza István Vívó Club alapító tagja (1924).

Az 1936-os berlini olimpián mindhárom fegyvernemben a versenybíróság tagja.

Garay János Budapesten született, gimnáziumi tanulmányai idején kezdett el vívni, Fodor Károly tanítványaként, a Fodor-iskola színeiben már 1903-ban részt vett a Nemzeti Sport vívóversenyén. 1907-ben Pécsett vett részt először nyilvános versenyen (Lichteneckert András mögött a 2. helyen végzett). Két évvel később, 1909-ben megnyerte a Nemzeti Vívó Club (NVC) ún. kizárásos versenyét, ugyanitt, egy évvel később a 2. lett. Hamburgban, 1911-ben megszerezte első nemzetközi győzelmét, hazatérése után pedig nagy meglepetésre bekerült a magyar bajnokság döntőjébe, ahol csak Tóth Péter tudta legyőzni. Az utolsó békeévben, a Nagy Béla-emlékversenyen második lett, az „első békeévben”, 1920-ban megnyerte a MAFC előnyversenyét (1921-ben a 2. díjat nyerte el). Garayt 1923-ban – amikor megnyerte első és egyetlen magyar egyéni bajnokságát – már a régi vívógárda egyik legkiválóbb képviselőjének tartották. A bajnoki döntőben az első két mérkőzését (Glykais és Schenker ellen) elvesztette, ekkor megnyugodott, mert már biztosnak tűnt, hogy ő nem fogja megnyerni a bajnokságot. Ezek után az összes hátralévő mérkőzését – egy kivétellel – megnyerte, közülük különösen izgalmasan alakult a Posta Sándor elleni csata (4:3-ra győzött Garay). Végül mind Garay János, mind Posta Sándor 7-7 győzelemmel zárt, az 1. helyért ismét megmérkőztek, Garay ismét nyerni tudott (ezúttal 4:2-re). Az 1923. évi bajnokság különlegessége, hogy az első három helyen nem katonatiszt, hanem polgári foglalkozású vívó végzett: Garay kereskedő, Posta orvos, Széchy László gépészmérnök volt… Az 1924-es olimpiai bajnok Posta Sándor – aki nem szeretett Garay János ellen vívni – egy évvel később visszavágott. A kézsérüléssel bajlódó címvédőt 4:1-re verte, s ezzel az olimpiai bajnoki cím előtt a magyar bajnokságot is megszerezte.

 

Az 1924. évi párizsi olimpiai játékokat a magyar sportközönség felfokozott izgalmakkal várta. Magyarország tizenkét év után tért vissza az olimpiai közösségbe, s mindenki biztosra vette, hogy minden ott folytatódik, ahol 1912-ben Stockholmban megszakadt, azaz az akkor már hagyományos magyar fegyvernemben mind az egyéni, mind a csapatversenyek győzelmét sikerül visszaszerezni. Ahogy az akkoriban szokásos volt, a fegyvernem küzdelmei a csapatversennyel kezdődtek. Magyarország 15:1-gyel melegített Anglia ellen (a csapatot Posta Sándor, Berty László, Schenker Zoltán és Garay János alkotta), majd az Egyesült Államok ellen újabb hasonló győzelem következett, Belgium azonban már jóval nehezebb feladatnak tűnt: 10:6 lett a vége (ezen a két mérkőzésen Garay nem vívott). A hármas döntőbe jutásért a házigazda Franciaország került sorra, 5:0-ig semmilyen izgalom nem történt, minden bizonnyal simán véget érhet a találkozó. Ezután azonban három magyar vereség következett (Garay is simán veszített Henri de Saint-Germain ellen). Franciaország 5:3-ra felzárkózott, majd 6:5-re módosult az eredmény, amikor Garay 4:1-re verte Lionel Lifschitzet. Sajnos azonban Berty is kikapott Saint-Germaintől, ezzel lett 7:6. Most viszont két magyar győzelem érkezett Uhlyarik Jenő Maurice Taillandier-t Széchy László Lifschitzet verte. A kegyelemdöfést Garay vitte be: Marc Perrodont 4:2-re verte. A döntőbe Magyarország mellett Hollandia és Olaszország került, de mindenki tudta, hogy az igazi rivális az olasz válogatott, akinek még sohasem sikerült győzni Magyarország ellen! (Ez valóban így is történt, hisz Magyarország 14:2-re „átlépett” a hollandok felett – Garay ezúttal sem vívott.) A döntőben Magyarország ismét változtatott, ezúttal a két legbiztosabb ember (Posta és Garay) mellett Tersztyánszky Ödön és Berty László kapott lehetőséget. És rögtön az első meccsen Garay simán 4:1-re veszített Oreste Pulititől. Fej-fej mellett haladt a két csapat, ahogy nyert az egyik, rögtön győzött a másik fél is. 2:2 után azonban három magyar győzelem következett: Posta Pulitit, Tersztyánszky Giulio Sarocchit, Berty „majdnem névrokonát” Marcello Bertinettit verte. Sajnos azonban a rendkívül indiszponáltan vívó Garay megint kikapott, méghozzá a leggyengébb olasztól Oreste Moriccától 4:3-ra. Az első két kör után az a különös helyzet alakult ki, hogy a legerősebbnek tartott magyar (Garay) még nem nyert mérkőzést, a leggyengébbnek vélt olasz Moricca viszont még veretlen volt. Bár Garay a hátralévő két mérkőzését megnyerte, Moricca azonban legyőzte Posta Sándort is. Puliti Berty elleni 4:1-es győzelmével az olaszok 7:6-ra vezettek, a nagyarányú Berty-vereség miatt azonban mindhárom mérkőzést meg kellett volna nyerni. Sajnos nem így történt, a 8:8-as végeredmény olasz bajnoki címet jelentett. Magyarország tusaránnyal elvesztette a kardcsapat-hegemóniát. A vereség jobban fájt a kortársaknak, mint az ugyanazon az olimpián Egyiptomtól elszenvedett 3:0-s labdarúgó-vereség, vagyis az egyiptomi csapás! Az egyéni versenyben négyen képviselhették a magyar színeket: a tavalyi (Garay) és az idei (Posta) bajnok, a csapatversenyeken kiválóan helyt állt Tersztyánszky. A negyedik induló helyért sorsot húzott Berty és Schenker. A szerencse Schenkernek kedvezett…

 

Az 1924. évi párizsi olimpiai játékok karddöntőjébe végül három magyar (Garay, Posta, Schenker) és négy olasz (Puliti, Bertinetti, Sarocchi, Bino Bini került). Az azonos nemzetiségűek kezdték el a döntőt; Garay legyőzte Postát, Posta Schenkert, Schenker pedig Garayt. Azaz a magyarok szokás szerint körbeverték egymást, az olaszok azonban egymás után adták le csörtéiket Pulitinek, a legjobb kardozójuknak. Úgy gondolták, hogy a csapatdiadal után csak úgy tudják megverni a magyarokat az egyéniben is, ha közülük az egyik három győzelemmel kezd. A magyarok tiltakoztak a nyilvánvaló csalás ellen, Puliti lelepleződése után szitkozódott, sőt még ennél is tovább ment: életveszélyesen megfenyegette a versenybíróság magyar tagját, dr. Kovács Györgyöt. A versenybíróság a zsűri megsértése miatt kizárta a magáról megfeledkező olaszt, honfitársai rögtön szolidaritást vállaltak vele, és visszaléptek a döntőtől. Kitört az olimpiák történetének egyik legnagyobb vívóbotránya. Végül a rendezőség a maradék nyolc vívónak másnap újravívást rendelt el. Minden kezdődött újra elölről – ugyanúgy. Garay ismét legyőzte Postát, aki megverte Schenkert, aki legyőzte Garayt. A magyarok (szerencsére) semmit sem tanultak, ismét jól körbeverték egymást. Végül Garay, Posta és a francia Roger Ducret egyaránt 5-5 győzelemmel fejezte be a versenyt. Következett az újabb újravívás közöttük az első helyért. És Posta ezúttal, harmadjára 4:1-re megverte Garayt, aki teljesen elfáradt és Ducret-től is kikapott, igen szoros meccsen, 4:3-ra Eldőlt, ő végzett a 3. helyen. Posta aztán 4:0-ra elintézte Ducret-t így a kard egyéniben nem történt változás, az olimpiai játékok történetében harmadszorra is magyar vívó végzett az első helyen.

 

A vívó Európa-bajnokságok története 1921-ben kezdődött – Párizsban. Bármily különös is, de az első Európa-bajnokságok magyar győzelmek nélkül értek véget. Ennek azonban csak egy oka volt: a magyar sportolók, miként az 1920. évi antwerpeni „csonka olimpiára” a vívó Eb-kre sem kaptak meghívást. Az 1925. évi Európa-bajnokságot Ostendében rendezték meg, a mindössze a kard egyéniben lebonyolított versenyszámban nyolc magyar indulót is neveztek. A magyar versenyzők hihetetlen fölényben voltak: az elindult 8 versenyzőből csak Glykais nem került a (nyolcas) döntőbe, ahol az első hat (!) helyet szerezték meg: Garay János győzött Uhlyarik Jenő és Petschauer Attila előtt (4. Mészáros Ervin, 5. Rády József, 6. Tersztyánszky Ödön). Így Garay János a sportág történetének első magyar Európa-bajnoka. Az Európa-bajnokságokat 1926-tól már mindhárom fegyvernemben (egyéniben) megrendezték, az 1926. évit azonban még két helyszínen tartották. A tőr- és a kardversenyeknek az egy évvel korábban a pástokra visszatért régi-új „debütáns” Magyarország, azaz Budapest, a párbajtőr küzdelmeinek az egy évvel korábbi helyszín Ostende adott otthon. A rendező Magyarország ismét 8 versenyzőt indíthatott: Garay János a védő jogán, Rády József a bajnoki győzelme révén, Petschauer Attila és Tóth Péter pedig „megbízható formájuk” okán került be a csapatba (a többi négy induló eldöntéséért válogatóversenyt írtak ki). A döntőben – ahol ezúttal „csak” hat magyar szerepelt Gombos Sándor előbb 5:3-ra verte Petschauert, majd 5:1-re Garayt. Garay végül a 6. helyet szerezte meg (Gombos lett a 2. magyar Európa-bajnok, ő – ellentétben Garayval – 1927-ben megvédte bajnokságát).

 

Az 1928-as amszterdami olimpiáig Magyarország négy éven át készült arra, hogy visszaszerezze a kardcsapat-hegemóniát, s erre minden esélye megvolt, hisz a két olimpiász között valamennyi Eb-t magyar vívó nyerte (sőt az 1-3 közé sem került be szinte senki más a magyarokon kívül…) A részvételi szabályok annyiban módosultak, hogy egy ország – az addigi négy helyett – az egyéniben három, a csapatversenyben – az addigi nyolc helyett – hat vívott nevezhetett. Az előmérkőzések során Magyarország 14:2-re verte az Egyesült Államokat, majd 13:3-ra Angliát; a középdöntőben mind Németországot, mind Franciaországot 12:4–12:4-gyel intézte el. Az elődöntőben aztán Lengyelországra került sor, a vége ismét 14:2 lett. Garay vívott az amerikaiak, a németek és a lengyelek ellen. A döntőben jöhetett az olaszok elleni visszavágó, ahol Petschauer ismét 4 győzelmet aratott. Az újkori olimpiai játékok történetében talán Petschauer Attila az első, aki veretlenül vívta végig a csapatmérkőzéseket, messze kiemelkedett az egész mezőnyből. (A döntőben Gombos 3 győzelmet aratott, Tersztyánszkynak és Glykaisnak viszont nem ment a vívás, csak 1-1 sikerrel járult hozzá a végső diadalhoz). Garay a döntőben nem lépett pástra, három ország ellen kilenc győzelemmel járult hozzá az aranyéremhez.

 

A vívó Európa-bajnokságok történetében az első kardcsapat Európa-bajnokságot 1930-ban Liège-ben rendezték meg. A Magyar Vívó Szövetség (MVSZ) ismét nyolc vívót nevezhetett, ebből hatot (Garay János, Glykais Gyula, Gombos Sándor, Petschauer Attila, Piller György, Rády József) a csapatküzdelmekre, kettőt (Doros György, Gerevich Aladár) az egyéni versenyre jelölt. A csapatversenyre mindössze hét ország küldte el legjobbjait: Anglia, Belgium, Franciaország, Hollandia, Lengyelország, Magyarország és Olaszország. Magyarország Hollandia ellen melegített be, 10:2 után az ellenfél feladta. Az elődöntőben Lengyelország ellen, az első asszóban Tadeusz Friedrich átszúrta Garay ütőerét. Garay rengeteg vért vesztett, nem folytathatta a versenyt. A beugró Glykais azonban kiváló helyettesnek bizonyult, s végül Lengyelország sem jelentett akadályt 14:2 lett a végeredmény. A csapat Garay nélkül is megszerezte a sporttörténeti bajnokságot (s az Eb-k történetében ezt követően mindig a magyaroké lett a győzelem…) Garay János nem gondolta volna, hogy ilyen súlyos balesettel ér véget vívókarrierje.

 

Garay János összekötő szerepet játszott a század eleji első nagy generáció (Fuchs Jenő és társai) és az első világháború után elindult második nagy generáció (Petschauer Attila és társai) között. Garay János egészen különleges helyet tölt be a magyar vívósport történetében. Ő volt az első magyar, aki Európa-bajnokságot nyert, s szerepelt az első Európa-bajnok kardcsapatban. Jóllehet csak egy bajnokságot szerzett, ám kétszer végzett a 2., és háromszor a 3. helyen. Első és utolsó helyezése között pedig majdnem húsz év telt el.

Emlékezet

Garay János utolsó éveiről nincsenek adatok. Haláláról először Szántó Gyula, a Természetbarátok Turista Egyesülete (TTE) alelnöke számolt be a Népsportban. Szántó Gyula egy barakkban volt Garayval, utolsó napjainak tanújaként számolt be az olimpiai bajnok vívó haláláról. Garay „kisportolt fizikuma főleg lelki okokból nem tudott győzedelmeskedni” a rabság és a kegyetlen bánásmód felett. Garay Mária Kahlich Endre sporttörténésznek megerősítette, hogy édesapja Mauthausenben, kegyetlen körülmények között halt meg. Emlékét őrzi az 1991. jún. 18-án a Farkasréti Temetőben felállított Ismeretlen helyen nyugvó olimpiai bajnokok síremléke (fekete márvány obeliszkoszlop). Az avató megemlékezésen Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke mondott beszédet, díszőrséget állt dr. Kamuthy Jenő, a Magyar Vívó Szövetség elnöke és dr. Konrád János a magyar vízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, majd ők is leplezték le a síremléket. A hat olimpiai bajnok: Barta István vízilabdázó, Berty László vívó, Garay János vívó, Gerde Oszkár vívó, Kabos Endre vívó és Petschauer Attila vívó.

Elismerés

Signum Laudis (1928).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu 2022