Bittó István, sárosfalvi és nadasdi

Született: 1822. május 3. Sárosfa, Pozsony vármegye
Meghalt: 1903. március 7. Budapest

Család

Sz: Bittó Benő [Benjamin], Pozsony vm. alispánja, lidertejedi Nagy Mária. A 14 gyermek közül hat élte meg a felnőttkort. Testvérei közül: Bittó Kálmán Pozsony vm. főjegyzője, Bittó Lajos Moson vm. főszolgabírája, majd alügyésze és Bittó Béni Sáros vm. főszolgabírája. F: a család aradi ágából származó Bittó Irma, Dulovits Andor özvegye.

Iskola

Középiskolai tanulmányait a pesti piarista gimnáziumban végezte, Budapesten jogtudori okl. és ügyvédi képesítést szerzett (1843).

Életút

Moson vm. tb. aljegyzője (1843–1845), aljegyzője (1845–1847), Pozsony vm. főszolgabírája (1847–1848), a forradalom és szabadságharc idején az első népképviseleti országgyűlés tagja (Dunaszerdahely, 1848. júl.–1849. aug.), s követte a kormányt előbb Debrecenbe, majd Szegedre. A szabadságharc bukása után emigrált: Szemere Bertalannal előbb Várnába, majd Isztambulba menekült, majd Franciaországban élt (1849–1851). Miután amnesztiát kapott hazatért; drávafoki birtokán gazdálkodott (1851–1861), majd Deák Ferenc párthíveként bekapcsolódott a politikai életbe. Országgyűlési képviselő (Szigetvári választókerület, 1861. márc.–ápr. és 1865–1868; Abrudbányai választókerület, 1868–1875); közben a Képviselőház másodalelnöke (1869. máj. 1.–1870. aug. 4.), első alelnöke (1870. aug. 4.–1871. jún. 10.), egyúttal magyar részről a kiegyezési delegáció elnöke (1870). Az Andrássy- és a Lónyay-kormány igazságügy-minisztere (1871. jún. 5.–1872. szept. 4.), a Képviselőház elnöke (1872. szept. 10.–1874. márc. 23.), miniszterelnök (1874. márc. 21.–1875. márc. 2.). Felmentése után hamarosan ellenzékbe vonult, s az Apponyi-párt képviselőjeként vett részt a közéletben (1875–1881). Valóságos belső titkos tanácsos (1872-től). A Főrendiház élethossziglan kinevezett tagja (1899. aug. 7.–1903. márc. 7.).

A Kisbirtokosok Országos Földhitelintézetének elnöke (1881–1903).

A forradalom és szabadságharc idején aktívan részt vett az első népképviseleti országgyűlés munkájában: a népiskolai törvény vitájában támogatta br. Eötvös József és Pázmándy Dénes javaslatait, ill. a katonaállítás ügyében is a kormány mellett szavazott (1848. aug. 22-én). 1848 végétől a világosi fegyverletételig (1849. aug. 13.) a Békepárt híve. A bukás után az emigrációban is jelentős szerepet játszott, Párizsban, a gr. Teleki László vezette emigráns egyesület titkáraként tevékenykedett (1851). Amnesztiával hazatérhetett, de még évekig lakóhelye elhagyásának tilalma alatt állt (1851–1855). A kiegyezést megelőző években tért vissza a közéletbe (1861-től), országgyűlési képviselőként, mint a Deák-párt híve kezdett el politizálni. A Felirati Párt (1861–1865), a Deák-párt (1865–1875), a Szabadelvű Párt tagja (1875–1878), majd az Egyesült Ellenzékhez (1878–1880), ill. a Mérsékelt Ellenzékhez csatlakozott (1881–1884). Miniszterelnökként legnagyobb feladata a Deák-párt és a Balközép fúziójának előkészítése volt; de kormánya fogadtatta el az első összeférhetetlenségi s az 1913-ig érvényben lévő új választójogi törvényt (1874: XXIII. tc.) is. A fúzió megvalósulása után (1875. márc. 1.) azonnal lemondott (Ferenc József ekkor a Lipót-rend nagykeresztjével jutalmazta).

Emlékezet

Budapesten, a Terézvárosban hunyt el, a sárosfai családi sírboltban nyugszik. Portréját és felesége arcképét is Barabás Miklós festette meg (1875).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2013