Bokros Birman Dezső

Született: 1889. november 19. Újpest, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye
Meghalt: 1965. január 24. Budapest

Család

Felvidéki eredetű családból származott: szülei Vágújhelyről (Nyitra vm.) költöztek Pestre, majd Újpestre. Apja suszter volt, tizenegyen voltak testvérek.

Iskola

Elemi és polgári iskoláit Budapesten, a Bakács téren végezte, később díszítőszobrászi segédlevelet szerzett (1908), az Országos Magyar Iparművészeti Iskolában Mátrai Lajos, Maróti Géza és Simay Imre tanítványa (1908–1910).

Életút

Személyi ellentétek miatt abbahagyta tanulmányait (1910) és dekoratívszobrász-műhelyt nyitott, amely teljes anyagi csőddel zárult (1910–1911). Bécsben, Berlinben, Münchenben járt hosszabb tanulmányúton (1911–1912), Párizsban telepedett le (1912– 1914). Hazatérése után, az I. vh.-ban frontszolgálatot teljesített (1914–1917), mint haditudósító súlyosan megsebesült. A Tanácsköztársaság idején a direktóriumtól ösztöndíjban részesült (1919), a bukás után külföldre távozott: Berlinben (1919– 1921), ill. Bécsben és ismét Párizsban élt (1921–1926). Visszatért Budapestre, majd Pozsonyban élt (1926–1932). Miután részt vett a felvidéki Sarló mozgalomban kiutasították Csehszlovákiából (1932). Újabb hazatérése után a Szocialista Képzőművészek Csoportjához csatlakozott (1930-as évek). A II. vh. idején munkaszolgálatos (1942–1944), sikeres szökése után a szovjet csapatok bevonulásáig bujkált. A II. vh. után – bár szocialista művésznek tartották és munkásságát idehaza is elismerték – nem csatlakozott a szocialista realizmus stílushoz. Önálló kiállítási lehetőséghez alig jutott, halála után kezdte felfedezni a hivatalos művészetkritika.

A 20. sz.-i magyar szobrászművészet jelentős képviselője. Művészi pályafutása kezdetén, Párizsban elsősorban az óegyiptomi plasztika és a primitív népek művészetét tanulmányozta, ill. Michelangelo klasszikus művei, főleg az ún. Rabszolga-szobrok hatottak rá. Első kiállításán (Belvedere Galéria, 1914), valamint első gyűjteményes kiállításán (Nemzeti Szalon, 1918) szereplő szobrain az idegen hatások mellett már egyéniségének fanyar íze is megmutatkozott. Az 1910-es évek végére alakult ki a stílusát mindvégig jellemző groteszk látásmód, a kifejezés érdekében torzított formák, eltúlzott mozgás és tagoltabb felület. Az I. vh. szörnyűségei ihlették első kisplasztikáit, amelyből kiemelkednek a Berlinben készült Jób-rajzok (1919–1921; amelyeket utóbb mappában is kiadott: 1923). Tépett felületű kisplasztikái, összegző portrék, amelyek saját sorsán, kiszolgáltatottságán keresztül a kor hangulatát is kifejezik (Ady, 1924; Kalapos önarckép, 1927). Don Quijote (1929) c. különös önarcképében önmagát mintázta meg: hórihorgas kalapos aktban. Később megalkotta ellentétpárját is egy fesztelen női típus (Madame sens gène, 1934). Különös, groteszk önarcképei és fanyar női portréi végigkísérték egész alkotómunkásságát. A Don Quijote-hez és a Madame sens gène-hez kapcsolódnak azok a kétfigurás kompozíciói, amelyek különös, nem nélküli lényeket ábrázolnak, akiket szokatlanul gyengéd kapcsolat fűz össze: ezek a sajátosan ironikus alkotások egyúttal az idősödő művész tépelődését, keserű szemléletét fejezik ki. Az 1930-as évek végétől, az 1940-es évek elejétől egyre több szociális tartalmú munkás- és katonaportrét alkotott (Kubikos, 1941; Aszfaltozó, 1943; Rokkant katona, 1944). Alakjai nem direkt társadalmi- politikai meghatározottságú lények, hanem ezen túl, általánosabb emberi sorsok plasztikai megjelenítői. Legtöbbjük ún. csomós, szaggatott formahalmokból épült fel, mintha nehéz földből, agyagos sárból gyúrták volna. Az ekkor készült portréin (Pán Imréné, 1935; Glück Marianne, 1945); tovább mélyítette a groteszk karakterjegyeket, az arcok egyensúlyát és az egyéniség belső képét feldúlva. Ekkor készült szobrai Goldmann György és Mészáros László művészi törekvéseivel mutatnak rokonságot. Az 1950-es években egy rövid ideig sikertelenül igyekezett alkalmazkodni a szocialista realista elvárásokhoz: látás- és alkotásmódja azonban képtelen volt alkalmazkodni „az új követelményekhez”, ezért visszatért sajátosan egyéni fanyar stílusához, s számos régi-új, a Don Quijote-hez hasonló portrészobrot és kisplasztikát készített. Köztéri szobrokat egyáltalán nem vállalt, bár felkérésre elkészítette Achim L. András emlékműtervét (1924) és Ady Endre emléktábláját (Palermo Kávéház, Budapest, 1929. szept. 8.). Egyetlen köztéri alkotását halála után avatták fel (Napbanéző, Budapest, Korányi Kórház, 1966). Szobrokon kívül életművét még grafikák és egyéb rajzok, vázlatok is kiegészítik. Villamosbaleset áldozata lett.

Emlékezet

Újpesten született, gyermekkorában az Árpád úton laktak, később a Klauzál utcába (Budapest VI. kerület), majd egy Bakács utcai pincelakásba költöztek (Budapest IX. kerület). Műterme Budapesten, az Alkotás utcában volt. Bemutatkozó kiállítását Thomas Mann is megnézte, és dicsérte a fiatal szobrász vizualitását (1914). Első önéletrajzi albuma elé Karinthy Frigyes írt bevezetőt, addigi munkásságát Kassák Lajos méltatta (a Nyugatban, 1928). Legjellemzőbb portréit a Magyar Nemzeti Galéria (MNG). művészi hagyatékának jelentős részét a székesfehérvári István Király Múzeum őrzi.

Elismerés

Pro Arte Érem (1948), Kossuth-díj (1949), érdemes művész (1961).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2013