Batsányi János

Született: 1763. május 9. Tapolca, Zala vármegye
Meghalt: 1845. május 12. Linz, Ausztria

Család

Családja a 18. század közepén költözött Pozsonyból Tapolcára. Sz: Bacsányi György (†1770), Benes Katalin (†1800). Kispolgári családból származott, fiatalon elvesztett apja szabad polgár, varga mesterember volt. Két testvére: Batsányi Anna és Batsányi Katalin F: 1805-től Baumberg Gizella (†1839) osztrák költőnő. Gyermekük nem született.

Iskola

Középiskolai tanulmányait a veszprémi piarista (1776–1779) és a soproni katolikus gimnáziumban (1780–1782), ill. a keszthelyi premontreieknél végezte (1782–1783), a kegyesrendiek pesti líceumában jogot és bölcseletet hallgatott (1783–1787). Az MTA tagja (l.: 1843. okt. 7.).

Életút

Tanulmányai befejezése után Kassán telepedett le, mint kamarai tisztviselő (gyakornok, ill. írnok, 1787–1793), forradalmi versei miatt állását elvesztette (1793). A főúri ellenzék vezérének, gr. Forgách Miklós nyitrai főispánnak titkára (1793–1794), a Martinovics-féle mozgalomban való részvétele miatt Budán elfogták (1794. szept. 10.), egyéves börtönbüntetésre ítélték (a kufsteini várbörtönben raboskodott: 1795–1796. máj. 23.). A bécsi, ún. bankóhivatal napidíjasa (1796–1804), az udvari kamara fogalmazója (1804–1815). Napóleon bécsi bevonulását üdvözölte (1809), a császár személyében egy új „szabadítót” ünnepelt. A Bécsből kivonuló csapatokkal Párizsba ment, a császári csapatok bevonulása után újra elfogták (1815. aug. 5.), ezúttal a brünni (= Brno) spielbergi börtönben raboskodott (felesége közbenjárására szabadult: 1816. aug. 14.). Bécsbe nem térhetett vissza, rövid ideig Badenben telepedett le (1816–1817), majd haláláig Linzben élt, tkp. száműzetésben (1817–1845).

A nagy francia forradalom polgári eszméinek híve, az első magyar forradalmi költő, korának egyik legműveltebb, legtájékozottabb polgára volt. Felsőbb tanulmányai idején, a pesti piaristák tanára, Horányi Elek hatására érdeklődése a magyar történelem, s ezzel összefüggésben a hazai közjogi kérdések felé fordult. Később, joghallgatóként br. Orczy Lőrinc fiának tanulótársa lett, s az Orczy család révén ismerkedett meg az ellenzéki főúri mozgalom vezetőivel; a család támogatásával tudott elhelyezkedni Kassán is.

 

Miután megismerkedett Kazinczy Ferenccel, vele és Baróti Szabó Dáviddal, megalapították az első magyar irodalmi társaságot, a Kassai Magyar Társaságot és Magyar Museum nevű folyóiratát (mindkettőt 1788-ban), ez utóbbi lapot, a második számtól egymaga szerkesztette (1788–1792; a szerkesztői koncepciók miatt Batsányi és Kazinczy kapcsolata végleg megromlott). Első versei Orczy Lőrinc hatására, a Bessenyei-kör műfaji hagyományainak és a nemesi reformizmus jegyében születtek. A nemzeti romanticizmust képviselő költészetében ugyanakkor nyomon követhető a barokk poétika és a német rokokó is.

 

Legismertebb műve A franciaországi változásokra (1789-ben írta, a Magyar Museumban jelent meg, 1790-ben, de csak 1792-ben terjesztette) c. epigramma egy hatsoros megszólításból és egy kétsoros csattanóból (= szentencia) áll. A mű egyetlen nagy körmondat, amelyben a nyolc sor négyütemű páros rímű alexandrinokból épül fel. A vers lényegében egy felszólítás, amelynek címzettjei a különböző, rabságban sínylődő nemzetek, ill. a hóhéroknak nevezett uralkodók. Ez a vers tekinthető a magyar irodalom legautentikusabb válaszának a nagy francia forradalomra, népszerűségét pedig jelzi, a költemény szállóigévé vált befejezése: „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” Az idézet az óta is a Nyugat felé tekintést, az ottani példák követését jelenti Magyarországon. Híres epigrammája után két évvel írta meg A látó c. ódai hangvételű versét (1791; csak 1835-ben jelenhetett meg). A címben szereplő szó látnokot (= váteszt) jelent, és a költőt (azaz saját magát) érti alatta, aki a franciaországi eseményekből képes meglátni az eljövendő nagy változásokat. A keretes szerkezetű költemény két nagyobb részre osztható: a 20. sorig a jelent mutatja be, majd a jövőbe tekint. Míg A franciaországi változásokra a megszólításon kívül csak reménykedést fejezett ki, A látó hangvétele az azóta bekövetkező események hatására kifejezetten bizakodóvá vált. Az optimizmusra az adhatott okot, hogy a felvilágosodásnak és a francia forradalomnak hatására a világ jobbá vált, a szabaddá váló nép, törvényes jogait megszerezve, képesnek bizonyult ellenségeit legyőzni. A versre jellemző a világ közeli megújulásába vetett hit. A vers a magyar politikai költészet egyik igen jelentős alkotása: ebben a műben fordul elő először a nagy francia forradalom hármas jelszava (szabadság, egyenlőség, testvériség). A költemény ugyanakkor a reformkori költészet nyitányaként is tekinthető, amennyiben ebben a költeményben nevezték a költőket először látnoknak, s ez az allegória később, a korszak igen sok, fontos versében visszatért.

 

Forradalmi versei miatt kénytelen volt elhagyni Kassát, majd a jakobinus összeesküvésben való részvétele miatt elítélték és börtönbe vetették, jóllehet a vádat nem sikerült bebizonyítani. Kufsteinban Verseghy Ferenccel (1757–1822) és Szentjóbi Szabó Lászlóval (1767–1795) raboskodott, itt önmaga vigasztalására és erősítésére, egy egész versciklusra való költeményt írt; Toldy Ferenc ezt később Kufsteini elégiák címmel foglalta össze. A bebörtönzött magyar jakobinusok szenvedéseinek legművészibb emlékei ezek, egyúttal Batsányi leglíraibb versei is. Kiszabadulása után Bécsben kiterjedt irodalomszervezői tevékenységet folytatott. Gr. Festetics György anyagi támogatásával megindította a Magyar Minerva c. folyóiratot, amelyben – többek között – Ányos Pál (1756–1784) és Virág Benedek (1752–1830) műveit közölte (1796-tól). Ányos Pál műveihez megírta a költő életrajzát, amely az első magyar nyelvű irodalmi tanulmánynak tekinthető. Bécsben megismerkedett Goethe és Schiller munkáival, a költő-óriások hatására német nyelven is írt néhány verset (közülük néhány ódája névtelenül Herder folyóiratában, az Adrasteában is megjelent). Bécsi éveinek főműve a szintén német nyelven írt Der Kampf (A viaskodás, 1799–1809), amelynek központjában az erény és igazság győzelméért küzdő ember áll. A mű a magyar bonapartizmus legrangosabb irodalmi emléke, egyúttal a kor politizáló európai értelmiségének egyik legértékesebb és legtanulságosabb költői megnyilatkozása. 

Batsányi a Magyar Museum c. folyóirat munkatársi gárdájára úgy tekintett, mint egy majdan megalapítandó magyar tudós társaság tagjaira. A lap beköszöntő cikkében kifejtette művelődéspolitikai elveit, s megemlítette egy akadémia felállítását, amelyik elsősorban a magyar nyelvművelést tűzné ki legfontosabb feladatául. Programja – amelyben hazai irodalmi munkák és külföldi munkák magyar nyelvű fordításai szerepelnek – hasonlít Bessenyei György (1746–1811) Jámbor szándékára (1781), jóllehet javaslata Bessenyei röpiratától függetlenül (valószínűleg annak ismerete nélkül) született meg; mindketten a Magyar Tudós Társaság ideológiai megalapítói közé tartoztak. (Bessenyei az MTA megalapítása előtt hunyt el, Batsányit a Tudós Társaság tagjai közé választotta, de csak néhány évvel a halála előtt. A késői tagválasztásban – a Kazinczyvel történő konfrontáción kívül – még szerepet játszott az is, hogy az MTA megalapítása, 1825 után Batsányi már teljesen visszavonult a közélettől, linzi magányában szinte minden kapcsolatát megszakította a hazai írókkal!)

 

Az 1790-et megelőző évekből származnak első Osszián-fordításai. Az akkoriban Európa-szerte népszerű irodalmi hamisítvány, egy fiktív kelta bárd népe pusztulását sirató énekei jól illettek a kor általános hangulatához. Batsányi népe „bárdussa” kívánt lenni: a régi kelták történetében tükröt kívánt állítani nemzete polgártársainak elé (elsők között használta a ‘polgártárs’ fogalmat), felhívva a figyelmet a hazáját fenyegető veszedelmekre is. Bécsben újra elővette Osszián-fordítását: részint prózában, részint szabad jambusokban kívánta a kelta bárdot tolmácsolni. Felkereste Baróti Szabó Dávidot is, hogy segítse őt Aeneis-fordításában.

 

Bécs francia megszállása után a leginkább ismert tevékenysége az volt, hogy egyik kufsteini fogolytársa kérésére lefordította (más vélekedések szerint átfogalmazta) a francia császárnak a magyarokhoz intézett proklamációját. A francia hadsereg távozása után kénytelen volt Bécset elhagyni, Párizsban telepedett le. A császári csapatok bevonulása után – elsősorban Napóleon kiáltványának tolmácsolása miatt – ismét bebörtönözték. Párizsban, majd később, linzi száműzetésében messze került a magyarországi irodalmi élettől, amelytől egyre inkább elszigetelődött. Távolról kísérte nyomon a magyar irodalmi élet eseményeit: élesen támadta Kazinczy és híveinek nyelv- és formaújító tevékenységét, mert az gyökeresen szakított a nemesi barokk hagyományaival. Véleményével azonban magára maradt, a kortársak szerint nézetein már túlhaladt az idő.

 

A linzi évek legterjedelmesebb emléke A magyar költő idegen messze földön (1818) c. „poétai elmélkedése”. Költői végrendeletnek szánt gondolatainak első része az öregedő poéta linzi éveinek jellemző monológja, amelyben elismerte, hogy voltak és lehettek, akik több jót tettek és tesznek a hazának, mint ő; de olyanok nincsenek, akik érte jobb lélekkel többet eltűrtek volna. A költemény második részében Magyarországra küldi Múzsáját, hogy búcsút vegyen azoktól, akiket a legjobban szeretett: koszorút helyeztet el Baróti Szabó Dávid sírjára és Kisfaludy Sándor homlokára. 

Emlékezet

Nevét az irodalmi hagyomány a 18–19. században Bacsányi néven ismerte (sőt a 19. század végi–20. század eleji lexikonok – Szinnyei, Gulyás – is ezen a családnéven szerepeltetik, ő maga is így írta a nevét!). Verseit először 1793-ban akarta kötetbe rendezni, szándékát állásvesztése és fogsága hiúsította meg. 1808-ban újra megkísérelte az önálló verseskötete kiadását, ez azonban ezúttal a napóleoni háborúk miatt nem valósult meg. A meg nem jelent kötet elé irodalmi elveit összegző Előszót is tervezett, amely csak töredékesen ismert. Versei és Osszián-fordítása kéziratát Párizsba is magával vitte, ahol kapcsolatba került Johannes von Müllerrel: az éveken át tartó levelezéséből derül ki német nyelvű műveinek keletkezéstörténete, továbbá Goethe és Schiller műveinek ismerete. Der Kampf c. műve szintén Müller közbenjárására Németországban jelent meg (Cottának, Goethe és Schiller kiadójának gondozásában, 1810-ben).

 

Franciaországi évei alatt franciául is írt: a magyar nyelvet és irodalmat ismertető cikksorozata a magyar irodalomtörténet első, idegennyelvű összefoglalása (a párizsi Mercure Étranger-ben, 1813-ban). Magyar nyelven első, összegyűjtött versei csak 1827-ben jelenhettek meg (Versek. I. címmel, második kötet nem volt). A tervezett második kötet helyett Poétai munkáit adta ki (költői életműve foglalatául, mint második, „megbővített” kiadást, 1835-ben). Munkáiról csak Toldy Ferenc írt bírálatot (Kritikai Lapok, 1835), az új irodalmi korszak ízlésével mérő Toldy kritikája megsértette a költészetére és munkáira hiú Batsányit. A cikk hatására végleg megszakított minden kapcsolatot Magyarországgal (egyes adatok szerint MTA tagságát is visszautasította!). Költői magányában, utolsó éveiben csak Szalay László és Erdélyi János látogatta meg (ez utóbbi 1844. máj. 19-én, látogatásáról a Hírnök c. lapban számolt be).

 

Linzben hunyt el, emlékbeszédet fölötte Toldy Ferenc tartott (csak a forradalom után, 1857. aug. 5-én). Könyvtárát a Magyar Nemzeti Múzeumra (= OSZK) hagyta, tárgyi emlékeit Kántz József máramarosi bányászati erdészeti főtanácsos gyűjtötte össze Linzben, s azt elküldte az MTA-nak. Első, összegyűjtött költeményeit válogatott prózai írásaival Toldy Ferenc adta ki (Pesten, 1865-ben). Összes művei kritikai kiadása, négy kötetben Keresztury Dezső (1904–1996) és Tarnai Andor gondozásában jelentek meg (1953–1967). Der Kampf c. német nyelvű művéről Szinnyei és Gulyás könyvészete sem tudott, a mű egy példányát Zsindely Endre irodalomtörténész találta meg a Schaffhauseni Városi Könyvtárban (1963). Keresztury Dezső rendezte sajtó alá – az MTA Kézirattárában őrzött példány alapján – újra megjelentetett Poétai munkái hasonmás kiadását (1980), amelynek kísérő tanulmányában a szerző Batsányi műveinek kiadás- és keletkezéstörténetét is kiderítette. Poemata minora c. latin nyelvű kéziratát a Magyar Nemzeti Múzeum (= OSZK) Kézirattára őrzi. Legismertebb arcképét (Füger, H. festménye után, John, F. metszette rézbe) az 1827. évi és az 1835. évi kötete közölte.

 

Tapolcán született, szülőháza (a róla elnevezett Batsányi utca 12. szám alatt) ma műemlék, a házat emléktáblával is megjelölték. Ma is látható apja bőrcsávázó műhelye a Kistó partján. Linzben hunyt el, háza a város mai főutcáján, a Landstrasse 28. szám alatt volt (akkor utcanév nélkül, a 791. számot viselte). A ház falán magyar és német nyelvű emléktábla látható a költő bronz képmásával. Feleségével közös sírjuk Linzben volt, hamvaikat 1934. máj.-ban hazahozták, és a tapolcai temetőbe temették (1934. máj. 10-én). Tapolcán egészalakos bronzszobrát is elhelyezték (a Nagytó körüli sétány észak-nyugati részén, Segesdy György alkotása, felavatták: 1960. máj. 8.). Szintén Tapolcán, felesége, Baumberg Gizella bronz és mészkő szobra is látható (a Kistó nyugati partján, Kocsis András alkotása, 1964). Tapolcán emlékét őrzi a Batsányi-emlékbizottság (1958-tól), amely több helyi munkában (elsősorban a Tapolcai füzetekben) tette közzé a költő tapolcai kapcsolatát tisztázó dolgozatokat. Az emlékbizottság évente Batsányi-emléknapokat és -emléküléseket rendez, ill. gyűjti a költő életével és munkásságával foglalkozó dokumentumokat, amelyek őrzésére egy archívumot is létrehozott. Róla nevezték el az 1950-ben megalakult tapolcai Batsányi János Gimnáziumot és a tapolcai Batsányi János Művelődési Házat, de Csongrádon is működik egy Batsányi János Gimnázium (1951-től; ahol bronz szobra is megtekinthető: Máté Imre alkotása, 1989).

 

Kassán 1787-től 1793-ig élt, ez alatt a rövid idő alatt Kassa a magyar szellemi élet egyik központjává vált. Itt jelent meg Batsányi szerkesztésében az első magyar irodalmi és kritikai folyóirat, a Magyar Museum, s az itt írt forradalmi versei miatt vesztette el állását. Kassán (és Késmárkon), születésének 100. évfordulójáról nagy ünnepséggel emlékeztek meg (az abszolutizmus korának nagy eseményeként, 1863-ban). Miután elvesztette állását gr. Forgách Miklós titkáraként Nyitraújlakon élt (1793–1794).

 

Párizsban, feleségével a quai de Malaquais-ban lakott (1810–1815; felesége ugyanakkor már korábban, 1814. aug. 14-én visszaköltözött Bécsbe). Halálának 120. évfordulóján az osztrák kormány Veszprémben készült, német nyelvű emléktáblát helyeztetett el az egykori kufsteini várbörtönön (1965). Emléktáblája látható még – többek között – a veszprémi piarista gimnázium (= Lovassy László Gimnázium) falán (Csikász Imre alkotása, 1910) és a Keszthelyi Művelődési Házon (Pelcz Zoltán alkotása, 1998). Tiszteletére a Veszprém Megyei Tanács Batsányi János-emlékérmet alapított (1963-ban). Születésének 240. évfordulóján a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Batsányi János-emlékülést rendezett (a Veszprémi Közgazdasági Szakközépiskolában, 2003-ban). 

Szerkesztés

Költeményei, irodalmi tanulmányai a Magyar Hírmondó (1785), a Magyar Museum (1788–1792), az Orpheus (1790), a Szépliteraturai Ajándék (1821–1825), a Tudományos Gyűjtemény (1825) és az Élet és Literatura c. folyóiratokban jelentek meg (1829). Iratait a Régi Okiratok (1906) és a Magyar Könyvszemle (1914), leveleit az Irodalomtörténeti Közlemények közölte (1907 és 1932).

Szerző: Kozák Péter
Műfaj: Pályakép
Megjelenés: nevpont.hu, 2013